Egy család életébe bepillantani többnyire érdekes, ám még izgalmasabb, ha az előtted ülő família minden tagja alkotóember, más-más műfajban (is) dolgoznak ugyan, különbözik célközönségük, de mindannyian írással keresik kenyerüket.
Kemény Istvánt, az apát versei, regényei tették ismertté, Szirmay Ágnes, az anya éveken át forgatókönyveket írt, ám nemrég regényekkel is jelentkezett, műveit fiataloknak, gyermekeknek szánja, Kemény Zsófinak verseskötete és két regénye is megjelent, drámát írt, no meg az ifjúság körében igen népszerű slammer. Aki távol maradt, a család legkomolyabb tagja, mumusa, a kritikus, akinek véleményétől mindannyian rettegnek. Kemény Lili költőként jelentkezett, filmrendező lett, elmúlt három évét pedig egy nagy amerikai regény fordításával töltötte.
Keményék a PulzArt vendégei voltak, de a Szonda Szabolcs által irányított beszélgetés során tulajdonképpen a jelenlevők tehettek képzeletbeli látogatást otthonukba, megtudhatták, ki, hogyan dolgozik, miként viszonyulnak egymás műveihez. Ági kezdte a bemutatkozást, nem főz, otthonukban nincs túl nagy rend és nappalijuk sincs (gyermekszobává alakult egykor), a konyha a közös tér. Dolgozószobáik sincsenek, mindenki ott ír, ahová le tud ülni. István például otthon nem nagyon tud dolgozni, többnyire olyan helyet keres, ahol még wifi sincs, hogy ne tereljék el figyelmét az ügyes-bajos dolgok, Zsófi azonban a villamoson állva, telefonjába pötyögve is képes verset írni. „Nincsenek családi szokásaink, mindenki olyan, amilyen, kicsit bolond” – mondotta Ági.
Nem az volt élete programja, hogy írót neveljen gyermekeiből, de így alakult – mondja Kemény István. Elég sok könyv van otthon, használják is azokat, írásbeli, olvasásbeli kultúrát szívtak magukba, így nem lepte meg nagyon, mikor a lányok 7–8–9 évesen elkezdtek verseket írni. Lili, a nagyobbik 12 évesen 80 oldalas prózát írt, majd Zsófi is, „látszott, nem fogják megúszni”. Zsófi arra emlékszik, hogy „halálosan tetszett” neki, ha leírva látta gondolatait, 16 évesen egy pályázatra szedte össze verseit először. Mindig próbálta kerülni, hogy úgy fogalmazzon meg egy mondatot, ahogy azt más is megtenné, és korábbi munkáiban vannak olyan részletek, amelyeket ma is ugyanúgy írna le.
Hatással vannak egymásra? Létezik műhelyhangulat?
Ági Zsófinak és édesanyjának küldi el, ha elkészült egy-egy résszel, édesanyja minden oldalért 1000 forintos célprémiumot ad neki ösztönzésként (ez több, mint amennyit a legtöbb kiadó hajlandó fizetni), és Zsófi is édesanyjának mutatja meg először, amit írt, azzal a kikötéssel, hogy azt apja nem láthatja, akinek aztán ezt el is kell játszania, de mindannyian tudják, hogy mindent mindenki elolvas. „Lili teszi legmagasabbra a lécet, azon senki nem áll meg, még ő maga sem” – mondja István.
Több műfajban kipróbálták már magukat, Kemény István leginkább verseiről ismert, de most éppen egy újabb regényen dolgozik (Ági szerint tíz év múlva talán befejezi). Nála nincs is-is, ha prózát ír, akkor teljesen arra fókuszál. Zsófi párhuzamosan csinál sok mindent, a slam a gyermekkora volt, most ismét regényen dolgozik, de drámát is ír, és nemrég filmet készítettek, majd filmforgatókönyvvel is szívesen foglalkozna, főleg, hogy most ilyen egyetemere jár. Ha olyan érzelmi helyzetbe kerül, a vers is visszatér életébe, nemrég egy hónap alatt nyolc verset írt. Ági meghasonlott embernek nevezte önmagát, éveken át szappanopera dramaturgként kereste a kenyeret (ebbe olykor Kemény István is bekapcsolódott), és komoly morális kérdést jelentett számukra, szabad-e ezt tenniük, mennyire válnak így a kapitalista világrendszer kiszolgálóivá. Kétségeit úgy próbálta feloldani, hogy megírta azt a világot egy ifjúsági regénybe (Szerelemre castingolva), a tini sztárcsinálás tragédiájának ábrázolása (viccesen, könnyeden, a fiatalok nyelvén) István szerint komoly társadalomkritikát tartalmaz. Most egyébként az az érdekes helyzet állt elő, hogy mind a négyen drámát írnak, a lányok konkrétan is, ők egyelőre csak sétáik közben szövögetik egy majdani közös darab szálait – árulta el Szirmay Ági.
Kemény Zsófiról az is kiderült, nem szeretne generációja hangja lenni, de ez elkerülhetetlen, slammerként korosztálya gondjait, bajait fogalmazta meg, ezért kérték fel egy ifjúsági regény megírására (Én még sosem), amit el is vállalt, „mert milyen jól hangzik majd később, hogy én már tizenévesen regényt írtam”.
A kellemes, könnyed családi bemutatkozásról nem hiányoztak az alkotások sem, Kemény István verseiből olvasott fel, zárásként legutolsó kötete címadóját, a Nílust, Zsófi az Élet és irodalomban rendszeresen közölt tárcái egyikét, „amelyik még Lilinek is tetszett”. Szirmay Ági csak mesélt, és mintegy mentegetőzésként mondta, ő azért kilóg a komoly irodalmárok sorából.
