A párizsi békeszerződés után
A kezdeti engedmények inkább a Szovjetuniónak a nemzetiségekkel és a román kormánnyal szemben alkalmazott taktikájának köszönhetőek, ezért is voltak rövid életűek. Az 1945–46. évi román állami költségvetés már sem a magyar intézményekre, sem a magyar oktatásügyre nem irányzott elő kellő anyagi támogatást.
A román államigazgatás Észak-Erdélyre való kiterjesztésekor visszaköltöztették Kolozsvárra a bécsi döntés után Nagyszebenben berendezkedett román I. Ferdinánd Király Tudományegyetemet, s miután Visinszkij szovjet külügyminiszter a március 12-i kolozsvári nagygyűlésen az erdélyi magyarság részére nagyobb autonómiát követelt, a két egyetem, a magyar és a román között áprilisban megállapodás jött létre, mely egyelőre biztosította a magyar Bolyai Egyetem további fennállását, felszerelésének a használatát, s azt, hogy az egyetemi épületek egy részében maradhasson. Egy május 28-i királyi rendelet azonban megfosztotta a magyar egyetemet ezektől a lehetőségektől is. El kellett hagynia az egyetemi város mind az ötven épületét, és egy volt állami leányiskolában keresnie menedéket, mely csupán a jogi és természettudományi karnak nyújthatott otthont; az orvostudományi és gyógyszerészeti karnak Marosvásárhelyre kellett költöznie, a bölcsészeti kar a Marianum leánygimnáziumban kapott helyet, ahol ma is működik.
A radikális, népi beállítottságú irányt képviselő Groza-kormányt csak egy látszatválasztás tartotta uralmon – a kommunizmus végleges megszilárdulásáig. Groza maga egy olyan európai gazdasági föderáció gondolatának volt a híve, amelyben feloldódnának a nemzetiségi problémák. Gondolatai megvalósítására nem álltak kellő tömegek mögötte.
Az erdélyi magyar társadalmi rétegek politikailag és világnézetileg meglehetősen differenciáltak voltak ebben az időszakban. Osztályérdekeltségük, vallási vagy politikai szemléletük szerint, de mindenekelőtt a nemzeti érdekek szem előtt tartásával kapcsolódtak a politikai pártokba, az akkori román közéletbe. A magyar–román ellentétek feloldását és a nemzetiségeket megillető jogok kivívását, egyszóval, a védekezés esélyeit sokan egy baloldali többségű kormány győzelmétől várták. Ösztönösen vagy tudatosan tehát ebbe az irányba sodorta érdekük vagy tájékozódásuk. Sajnos, az 1947-es kommunista hatalomátvételhez fűzött remények és az a felfogás, hogy a nemzetiségi problémák automatikusan megoldódnak, hamarosan szétfoszlott.
A romániai magyarság létének a meghatározói továbbra is egy szemléletében marxista, szellemében nacionalista kormány függvényei maradtak.
Az előző években kivívott jogokat rövidesen megsemmisítette a még mindig uralkodó nacionalista szellem. Már az ötvenes évek elején megindult a Magyar Népi Szövetség elleni hadjárat, s amikor 1952-ben a négy székely megye Magyar Autonóm Tartomány név alatt egyesítve részleges autonóm jogokat kapott, ennek mintegy áraként máris számolni lehetett a Magyar Népi Szövetség megszüntetésével, amely 1953-ban be is következett. Megszüntetését azzal indokolták, hogy ezentúl a magyar nemzetiség jogait a párt politikája biztosítja, tehát nincs szükség egy külön szervezetre. Ennek az intézkedésnek akkor senki sem tulajdonított nagyobb jelentőséget. Groza ekkor már csak hatáskör nélküli kirakatfigura volt, és az Ana Pauker, Luca László, Teohariu Georgescu, Pintilie Bodnarenko, Emil Bodnăraș és Mogyorós Sándor képviselte kommunista internacionalizmust is nemsokára a nacionalizmus váltotta fel. A kormány soraiban megkezdődtek a tisztogatások, a nem románt kizárták és börtönbüntetésre ítélték.
Alexandru Moghioroș
Az 1956-os magyarországi eseményeknek Romániában és Csehszlovákiában volt a legkárosabb visszahatása.
Magyar értelmiségiek ezreit deportálták a Duna-csatorna építésére szánt kényszermunkatáborba, mert „nemzeti érzelmű verseket” írtak, vagy valamilyen formában a magyar nemzethez való tartozandóságukat nyilvánították; a levert szovjetellenes felkelés légkörében könnyű szerrel lehetett látszatpereket konstruálni, s az elítélteket összeesküvés, államellenes izgatás miatt halálra vagy bizonytalan idejű kényszermunkára ítélni.
Románia átengedte a szovjet csapatokat a felkelés leverésére, úgyszintén a deportáltakat szállító vonatokat, s végül Nagy Imrét és társait is Romániába szállították. Akkor még tartott a román–szovjet barátság, amíg a magyarság ellen közösen lehetett büntetőakciót folytatni, ám az 1956-os magyarországi események Romániában is újabb fordulatot jelentettek: a románosítás korszakát, mely 1960-tól nyílt formát öltött. Alig telt el egypár év, s a román politika is hagyományához híven szovjetellenessé vált. Ugyanakkor a nemzetiségek integrálása is elkezdődött. A Gheorghiu-Dej-éra kezdetével már amúgy is megnyílt az erőszak uralma, ami egyre inkább fokozódott. A szovjet csapatok kivonulása után (1958) megindult az első nemzetiségelnyomó hullám, egymást követik a diszkriminációs, erőszakos intézkedések – megszűnt az eddigi békítő-igazságtévő hatalom. A látszólagos „nemzeti közömbösséget” egy rendszerré alakuló nemzeti-nacionalista ideológia váltotta fel.
Gheorghe Gheorghiu-Dej
Újból előkerültek a két világháború közötti időből jól ismert kisebbségellenes módszerek, melyek a személyi szabadság korlátozásán kívül elsősorban a magyar nemzetiségi intézményeket és iskolákat sújtották. Gheorghiu-Dej, a „román Sztálin”, betartotta ugyan a nemzetiségi jogok alkotmányos keretét, de ezen belül akarta a romániai magyarságot beolvasztani. 1956 után kihasználta Magyarország meggyengült pozícióját a Szovjetunióval szemben, és újabb megszorításokat hozott a nemzetiségpolitikában. Elsősorban az egyetemi ifjúságot és az értelmiségi osztályt érték támadások. Az 1959. február 19–22-i diákkongresszuson már előkészítette a magyar egyetemnek a román egyetembe való beolvasztását, beszédében „nacionalizmusról” és a kisebbségek „önelzárkózásáról” beszélt. Drámai ülésezés után, nem sokkal Gheorghiu-Dej beszédét követően, megszüntették a kolozsvári Bolyai Egyetem önállóságát és Babeș–Bolyai Egyetem név alatt közös, román–magyar egyetemmé alakították, s ugyanekkor az ország magyar iskoláit a román iskolákkal egyesítették, működésüket tagozatokká zsugorították. A műszaki képzés az oktatás minden fokán megszűnt.
Gheorghiu-Dejnek 1957–58-ban módjában állt a romániai nemzetiségek teljes felszámolásának a lehetősége, de nem ment el a végsőkig; előkészítette azonban a romániai magyarság létét veszélyeztető románosító folyamatot, melyet utódja, Ceaușescu folytat és fokoz: a műszaki fejlődésből való kizárást és az ipari központokban lejátszódó asszimilációt.
A szovjet nyomásra létrejött Magyar Autonóm Tartomány engedélyezését a Román Népköztársaság 1952. évi alkotmányának 18. szakaszába iktatták. A román kormánynak az volt az érdeke, hogy a lehető legkisebbre méretezze az autonóm tartomány területét, mely amúgy is legtávolabbra esett a magyar határtól, román túlsúlyú megyékkel volt körülvéve, és az erdélyi magyarságnak alig egyharmad részét foglalta magába; a kívül rekedtek viszont, mint másodrendű állampolgárok, annál hátrányosabb helyzetbe jutottak. Ugyanígy lehetett volna a magyar–román határ menti kompakt magyar területeken is egy másik autonóm tartományt létesíteni.
Az 1952-es alkotmány „magában foglalja a székelyek által lakott kompakt területeket és a Magyar Autonóm Tartomány által választott önálló szervvel rendelkezik”. Az alkotmányos rendelkezést mindjárt kiegészíti egy másik szöveg is, amely szerint a „Román Népköztársaság törvényei, valamint a központi állami szervek határozatai és rendelkezései a Magyar Autonóm Tartomány területére is alkalmazandók”. Ezt még kiegészítette az alkotmány 57. szakasza: „A Magyar Autonóm Tartomány államhatalmi szerve az Autonóm Terület Államtanácsa, ennek tagjai állapítják meg a statútumot, melyet a Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlése hagy jóvá.”
Ezek szerint a Magyar Autonóm Tartomány nem rendelkezett semmiféle önkormányzattal, csupán közigazgatási fogalom maradt mindvégig, s ebbéli funkcióját is súlyosan érintette az 1960. december 24-i alkotmánymódosítás közigazgatási törvénye, mely az eddigi nevet Maros-Magyar Autonóm Tartományra változtatta, és újabb részek el- és hozzácsatolásával e terület magyarsága 77,3 százalékról 62 százalékra csökkent, míg a román lakosság szinte megkétszereződött, 146 830 (20%) lélekről 266 403-ra (35%) emelkedett.
Elszakították a Háromszék megyei Sepsi- (85,3% magyar) és Kézdi- (90,2% magyar) járásokat, Csík vármegye gyimesbükki környékét, és hozzácsatolták a román többségű Brassó tartományhoz tartozó Dicsőszentmárton (25,6% magyar), a Kolozs tartományhoz tartozó Marosludas (22,1% magyar) és Sármás (13,7% magyar) környékét.
Lakóinak 35 százaléka román lett, megváltozott az autonóm tartomány eddigi magyar jellege, kétségbe vonhatták létjogosultságát, megkezdődött fokozatos felszámolása.
Erre utal az a tény is, hogy eltörölték az alkotmány 19. szakaszát, mely az autonóm tartományt mint „a székelyek által lakott kompakt területet” jelöli meg. Jó ürügyül szolgált erre az ország adminisztratív átszervezése és a fondorlatos „káderpolitika”, a ma is érvényben lévő „componența națională” (nemzeti összetétel): az a bizalmas utasítás, amely a nemzetiségi arányszámot, vagyis a nemzetiségeknek a munkában, oktatásban, közigazgatásban vagy a közélet más terén való részvételét határozza meg, s amellyel néha hatásosabb eredményeket lehet elérni, mint a törvényekkel. Így nemcsak a területi változtatások okozták a nemzeti eltolódásokat, hanem a román tisztviselők egyre inkább növekvő és a magyar alkalmazottak állandóan fogyó száma is: a közigazgatás román kézbevétele.
A legfontosabb kulcspozíciókat amúgy is románok töltötték be, míg a magyarság csupán másod- és harmadrendű végrehajtó szerephez jutott. A kontraszelekciós bástyák kiépítésére előszeretettel helyeznek vezető pozíciókba fél- vagy egész asszimilánsokat, vagy olyan magyarokat, akik románosan írják nevüket. Így került például 1962-ben Iosif Banc (Bánk József) a Maros megyei pártbizottság élére, Dumitru Puni (Puni Demeter) a néptanács elnöki székébe és Nicolae Veres (Veres Miklós) a marosvásárhelyi városi pártbizottság első titkári pozíciójába.
A Román Kommunista Párt 1967. december 6-8-án egy újabb „közigazgatási-területi átszervezésről” szóló program kapcsán, a Végrehajtó Bizottság – történelmi és adminisztratív érvekre hivatkozva – a Maros-Magyar Autonóm Tartomány megszüntetését javasolta. A szovjet mintára felállított területi felosztás (1950. szeptember 6.), a „regiune” (tartomány) és „raion” (körzet) helyett, az 1968. február 16-i Nagy Nemzetgyűlés ismét a megyerendszert vezeti be, megszünteti a 16 tartományt és a 150 körzetet, a Maros-Magyar Tartománnyal együtt. Ugyanakkor a történelmi Csík és Udvarhely megyéket Hargita név alatt egyesítették, a régi Háromszék nevet Kovászna névre cserélték, és Maros-Torda megye nevét Maros megyére változtatták.
A Magyar Autonóm Tartomány léte csupán a külföldi propagandát szolgálta – megszüntetése után a Tartományi Tanács és a Végrehajtó Bizottság magyar tagjait letartóztatták.
Ceaușescu már Gheorghiu-Dej ideje alatt részt vett a belügyminisztérium titkosrendőrségi osztályának a vezetésében. Főtitkárrá választása (1965) után tulajdonképpen elődjének, Gheorghiu-Dejnek a nemzetiségi politikáját folytatta – látszatra ugyanaz a szemlélet, mégis vannak árnyalati különbségek. Ceaușescu fellépésével, főképp egyeduralma megszilárdítása után, fokozottabb és céltudatosabb erőszakos intézkedések és látszólagos, gyakran megtévesztő engedmények váltogatják egymást.
(folytatjuk)
