Az első világháború – ahogy a franciák mondják: a nagy háború – századik évfordulóján érdemes feleleveníteni e szörnyűség járulékát, a spanyolnáthát és annak tömegpusztító következményeit. Kezdetben a háborúzó országok – mint később a csernobili katasztrófát a szovjet központi bizottság – igyekeztek eltussolni, de így csak növelték a bajt. Éppen száz éve, szeptember közepén az Egyesült Államok északkeleti részén ismerték el végre hivatalosan is e különleges fertőző betegséget és tettek valamit ellene.
Egyes kutatók szerint a vírus Kínában született, és az egyik amerikai zászlóalj – amelynek a kantoni térségben volt kiképzőtábora – hozta poggyászában Boston városába. Mások azt gyanítják, hogy a kiindulási gócot Kansas környékén kell keresni. Egy itteni Loring Miner nevű orvost annyira aggasztott a szokatlanul heves influenza, hogy bejelentette a közegészségügyi hatóságnál. Mégis hónapokig nem foglalkoztak komolyan vele, de – bár az orvos nem kapott támogatást a kísérletezésre – legalább nyilvánosságra hozták a jelentését.
Biztosan állítható, hogy e virulens influenza az Amerikai Egyesült Államokban bukkant fel, innen terjedt szét a csapatok mozgásával, és az is, hogy Bostonból kezdték el követni az orvosok, tudósok a H1N1 vírus halálos útját. Nemcsak a katonák, hanem a szállítmányok, az utazók is terjesztették a vírust, amely a feltételezések szerint kezdetben a madárról a sertésre, onnan az emberre továbbítódott. Egy másik hipotézis amellett kardoskodik, hogy a vírust közvetlenül a madártól kapta el valaki és adta tovább a társainak.
A spanyolnátha 1918–19-ben az influenzavírus első legpusztítóbb, világméretű járványa volt, amely a Föld teljes lakosságának közel négy százalékát fertőzte meg. Csak 1918-ban több áldozatot követelt, mint az egész első világháború: annak végétől a trianoni békediktátumig a merészebb becslések szerint 50–70 millió ember halálát okozhatta. A statisztikák szerint csak Európában több mint kétmillióan haltak meg e járványban, Indiában viszont 17 millióan. Mondhatjuk tehát, hogy a spanyolnátha az emberi történelem legtöbb áldozatot követelő járványa volt. A kórokozó vírus hatékonysága és gyors terjedése többszöri mutáció eredménye, ezért az áldozatok jobbára védtelenek voltak vele szemben.
A későre bevezetett karantén már alig segített. A betegség átterjedt más kontinensekre is, így Dél-Amerikára, Ázsiára, Afrikára és a csendes-óceáni-szigetekre. S mivel az éhínség miatt vidékről sokan a nagyvárosokba tódultak, a zsúfoltság és a szűkös körülmények között különösen nagy lett a fertőződés esélye. Új-Zélandon a járvány 1918 novemberében kezdett tombolni, amikor a csapatok hazatértek az európai frontokról. Mintegy 8600-an haltak meg, kétszer annyian, mint ahány katona odaveszett a háborúban. A kanadai missziós állomások azt tapasztalták, hogy az őslakosság különösen érzékeny a vírussal szemben. Philadelphiában csupán egy októberi napon 4597-en estek áldozatul a járványnak. A holttesteket kezdetben kénytelenek voltak a szabad téren tárolni, Montrealban a papok a nyílt utcán osztották az utolsó kenetet.
Az első szavahihető hírek a járványról a viszonylag enyhe cenzúra miatt a semleges Spanyolországból érkeznek. A hadban álló országokkal ellentétben ők nem hallgattak. 1918 májusának végén a hírügynökségi jelentések szerint ott nyolcmillióan fertőződtek meg, és Madridban minden harmadik ember influenzás lett. Még a király és több minisztere is megbetegedett. Ezért ered innen a betegség elnevezése.
A francia újságok kénytelenek voltak hozni a Pireneusokon túli sajtó információit, de igyekeznek eltussolni a valóságot, nehogy a német ellenségnek lelki tápszert adjanak. S mivel a trianoni békeerőszakot Párizs környékén mondták ki, maradjunk a továbbiakban a francia példánál. A betegség az amerikai csapatokkal jutott oda. Brest kikötővárosban ütötte fel fejét 1918 áprilisában, és onnan terjedt koncentrikus körökben mind a katonák, mind a civilek között. Párizst április végén érte el. A sajtóban természetesen igyekeztek minimalizálni a jelentőségét. A Le Gaulois lap 1918. június 26-án így ködösít: „Ez a betegség – amely nem növekszik, noha a spanyol influenza nevet adták neki – szerencsére könnyen elhárítható többszöri orr- és garatfertőtlenítő mosással és egy-két kinintabletta bevételével. (...) Ez egy szezonális betegség, amelyet atyáink szénanáthának neveztek.”
Egy hónappal a háború vége előtt, 1918. október elejére azonban már több tízezer katona kapta el a fertőzést, így sokan haltak meg „szolgálatban szerzett betegségben” vagy „grippés eredetű tüdőgyulladásban”. Nem lehetett tovább tussolni, szépíteni a bajt, hiszen már több mint 22 ezer francia katona esett áldozatul a spanyol influenzának, köztük a költő Appolinaire is. (Persze a védelmi minisztérium jelentése szerint ő „háborús sebeibe” halt bele.) Az újságok gyászhírei meggyőzőbbek lettek, mint a lapok vezércikkei.
A spanyolnátha egyedi jellemzője, hogy egy éven belül három hulláma is volt: 1918 tavaszán, majd őszén, végül sok helyen 1919-ben is felütötte a fejét. Első alkalommal nem járt sok halálos áldozattal, viszont az 1918 őszi, illetve az 1919-es hullám már igen. A betegség gyorsan vérzéses tüdőgyulladássá fejlődött, és alig néhány óra alatt halálhoz vezetett. A vírusos pneumónia különösen a 20 és 40 év közöttieket sújtotta. Ezt egyes kutatók azzal magyarázták, hogy az áldozatok immunrendszere túlreagálta a fertőzést és elpusztította a tüdőszöveteket.
Különös eredményre jutunk, ha összevetjük az influenzát – amely általában a gyerekeket és az időseket veszélyezteti – a spanyolnáthával, amely a nyugdíjkorhatár alattiakra volt különösen veszélyes. Az úgynevezett „híres” emberek halállistája is ezt igazolja. Ez a betegség vitte el az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt, aki különbékével kísérletezett, a Nagykárolyban született magyar írónőt, Kaffka Margitot, Edmond Rostand francia drámaírót vagy Max Weber kiváló német szociológust.
Ha a saját népét így tájékoztatta a hivatalos Franciaország, miket hazudhatott össze a titokban előkészített trianoni békeerőszakról?
S. KIRÁLY BÉLA
