170 év után is szolgál tanulsággal 1848. A magyar forradalom és szabadságharc, illetve az utána következő időszak eseményeit, összefüggéseit sokan kutatták már, és ma is megkerülhetetlenek, a nők hol kényszerű, hol önkéntes szerepvállalása, helytállása egy fenekestől felfordult világban pedig a huszonegyedik században is fogódzót nyújthat a most már egész más kihívásokkal szembesülő szebbik nem számára – legalábbis ez derült ki Fábri Anna kedd esti előadásából, amelyet a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tartott. A házigazda Balassi Intézet vezetője, Szebeni Zsuzsanna elmondta: régi álmuk egy nőtörténeti előadás-sorozat megszervezése Erdélyben, és különös örömére szolgál, hogy ez épp egy ilyen rangú eseménnyel rajtolhat.
A magyarországi irodalom- és művelődéstörténész „Minden öltés, melyet tesztek, a hazához varr egy szívet” – női sorsok és szerepek 1848/49 hónapjaiban és a megtorlás éveiben címmel mutatta be sok évi kutatásainak eredményét, és – László Zsuzsa és Tulit Éva színésznők segítségével – különböző korabeli írásokból (a ’48-as legendárium legnagyobb éltetőjének számító Jókai Mór mellett több emlékiratból és kiadványból) vett részletekkel helyezte bele hallgatóit az akkori hangulatba. S bár olykor úgy tűnt, hogy részletekbe aprózódik az egész, a végén összeállt a kép, az egyéni utak sokféleségéből pedig jól kidomborodott a XIX. századi magyar társadalom szövete, lehetőségeivel és korlátaival.
A nők akkor sem voltak egyformák: volt, aki lelkesített (Laborfalvi Róza és Petőfiné Szendrey Júlia csak kettő közülük), volt, aki varrt (eleinte zászlókat, később ingeket, kötszereket is), akadt, aki a közügyekbe akart beleszólni (Teleki Blanka grófnő többek között azért küzdött, hogy a nők is járhassanak egyetemre), néhányan ténylegesen harcoltak is a honvédségben, mások betegápolásban jeleskedtek (Kossuth Lajos egyik húga már a világhírű Florence Nightingale előtt tábori kórházat vezetett), és arról is tudunk, hogy a magukra utalt kisgyermekes anyáknak mit kellett átélniük egy háborús időszak hétköznapjaiban. A történteket romantikus és ironikus tálalásban is megkapjuk (nem egyszer ugyanabban a műben, például A kőszívű ember fiaiban), és józan, sallangmentes, hiteles feljegyzések is fennmaradtak.
Ezekből az is látható, hogy a nagy dolgok sokszor a kisemberek áldozatvállalásaiból épülnek fel, és az is, hogy a nők mindig ott vannak a férfiak mögött, az események sűrűjében és később, a megtorlás vagy az emigráció alatt is, szenvedőként, támogatóként, újrakezdőként...
Némelyik sors teljesen váratlan irányba kanyarodik – például Szendrey Júlia túlságosan fiatalon lett nagyon fontos személy, és később nem tudott eleget tenni ennek a szerepének –, ami rávilágít arra, hogy a dolgok mindig másképp is mennek, mint ahogy elképzeljük...
Érdekes volt. Természetesen a fentieknél sokkal több elhangzott – bánhatja, aki lemaradt –, az est végén pedig dr. Fábri Anna volt az, aki kérdést tett fel a helybelieknek: a német feminizmus egyik jeles, kalandos életű alakja, Louise Aston (született Hoche) 1857–58 körül férjével, Meier Eduarddal együtt Sepsiszentgyörgyön töltött néhány hónapot, hol lehet ennek nyoma?
