Demeter J. Ildikó
Megdöbbentő eredményeket hozott az a felmérés, amelyben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem négy kutatója az iskolai pedagógusok nézeteit vizsgálta. Azt eddig is tudta, tapasztalhatta mindenki, aki legalább szülőként kapcsolatba került a romániai oktatással, hogy bajok vannak, de ezért rendszerint az ágazat alulfinanszírozását, a gyengén fizetett tanárokat, a rosszul összeállított tananyagot, az elavult tankönyveket, a nemtörődöm politikusokat és a hozzá nem értő minisztereket volt szokás okolni – most pedig kiderült, hogy a gyermekek közvetlen környezetében is bőven van aggódni valónk.
Az utóbbi időben több botrány is kitört amiatt, mert valamelyik óvodában, iskolában vagy nevelőintézetben erőszakosan bántak a rájuk bízott fiatal életekkel az oktatásukra és nevelésükre kiképzett felnőttek. Arról is vannak hírek, hogy milyen nehéz például egy részeges tanárt elmozdítani „végleges” állásáról, de ezek inkább egyedi esetek – ámbár a mostani kutatás szerint tízből háromnál több tanár nem utasítja el a gyermekek verését. Igaz, megbízható statisztika nem áll rendelkezésre az efféle kisiklások gyakoriságáról. A romániai oktatás színvonaláról, hatékonyságáról azonban annál több, és ezeken legalább a benne levőknek el kellene gondolkodniuk. Ehelyett azonban a hazai tanítók és tanárok nagyjából fele (az ország központi részeiben csak negyede, de másutt akár háromnegyede!) azt állítja, hogy a mi oktatási rendszerünk jobb, mint a nyugati államoké. Itt, ahol az Európa-szinten leginkább túlterhelt, legtöbb órára kényszerített diákok 48 százaléka funkcionális analfabétaként kerül ki az iskolából, és a többiek is nagyrészt a felejtésnek tanulnak...
Vannak még cifrábbak is. A világnézetekkel persze lehet vitatkozni, a pedagógusoknak is szívük joga, hogy diktatúrapártiak, cigányellenesek, idegengyűlölők és kirekesztők legyenek, de az elég ijesztő, ha a felsőfokú végzettségű, a fejükkel dolgozó, a jövő nemzedékeket felkészítő rétegek is ilyen arányban maradiak, sőt, tudatlanok is, ha például Antonescu megítélését nézzük. Az nem csoda, hogy a parlamentben és a pártokban nem bíznak, az egyházak támogatottságát még értjük, de a hadsereg és a rendőrség ugyan mivel érdemelte ki toronymagas népszerűségét?
Ha a romániai pedagógustársadalom negyede, harmada, bizonyos kérdésekben pedig fele vagy még nagyobb hányada valóban úgy vélekedik – és tanít –, ahogy ez a kutatás mutatja, akkor nagyon rosszul állunk. Hiszen mindig a nemzet napszámosaitól vártuk, reméltük, hogy világosságot hozzanak, hogy gyermekeink tudását gyarapítsák, szellemi látókörét tágítsák, jellemét erősítsék. Szerencsére mindig vannak, akik ezt teszik – ezért lehet egyáltalán kibírni az iskolát –, ám az eredményekből ítélve túlságosan kevesen. Holott a cél nem a diákévek puszta túlélése kellene hogy legyen, hanem a mindenki számára elérhető minőségi oktatás – amitől most jó nagy távolságra vagyunk.
