Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Beszélgetés VLADIMIR PĂDURARUVAL önkéntesen és tudatosan vállalt unitárius székelységérőlA megtalált és tudatosan ápolt gyökerekről

2018. november 3., szombat, Nemzet-nemzetiség

Vladimir Păduraru úrral számos alkalommal találkozhattam Homoródalmáson. Különös alakja ő a községnek, aki közéleti és felekezeti szinten egyaránt intenzíven éli meg nem új keletű, de újonnan szárba szökkent székely-magyar identitását. Nem visel fontos tisztségeket, egyszerű állampolgár, mélyen hívő egyháztag az ottani unitárius gyülekezetben, olyan híd-ember, akire nagy szükségünk van napjainkban, s aki komoly segítője a székely-román közeledésnek. Korábban is készítettem véle interjút, és nagy örömömre szolgált, hogy mintegy másfél-két évvel ezelőtt az elsők között láthattam Szabó Attila filmjét, amelyet életútjáról készített. Az Egy Isten, két nemzet című alkotás méltán futott be sikeres pályát, több televíziós társaság is bemutatta és több jelentős díjat is kapott… Most az 1918-as jubileumi év és az ide kapcsolódó gondolatok gerjesztették ezt a beszélgetést.

  • A szerző felvétele
    A szerző felvétele

– Ön vegyes családból származik…

– Édesapám a Bărăganon, egy – a nagy román alföldön „elvesző” – faluban született Lehliu község mellett, egy nagyon szegény, szétesett családban, úgyhogy már nagyon fiatalon arra kényszerült, hogy Bukarestben próbáljon szerencsét. Édesanyám Csíkdánfalván született, de az udvarhelyszéki Kénosban és Homoródalmáson is voltak rokonai. Homoródalmásra költöztek, de sajnálatos módon náluk is családi gondok keletkeztek, s édesanyámnak már igen fiatalon el kellett hagynia a szülőföldjét. Ő is a román fővárosba került. Szüleim itt ismerkedtek meg – édesapám tíz évvel volt idősebb –, s hamarosan rendeződött az életük. Összeházasodtak, és így születtem meg én, majd a húgom.

– Hogyan éltek gyermekkorukban? Hol volt az otthona? Melyik település vagy környezet vált kedves hellyé?

– Kora gyermekkoromról nincsenek túl szép emlékeim. Tízéves korom előttről nem emlékszem, hogy ragaszkodhattam volna egy olyan helyhez, amit otthonnak lehet nevezni. Sokfelé laktunk albérletben: államosított lakásokban, amelyeket másokkal voltunk kénytelenek megosztani. Az anyai nagyszüleim homoródalmási családja sem volt akkortájt „ideális” hely, apám szüleiről pedig, az ő falujáról még csak szó sem esett. Körülbelül 10–11 éves koromtól kezdve –harmadik-negyedikes lehettem – édesanyám leánytestvérének élete annyira konszolidálódott, hogy nyaranta hosszabb időre is meglátogathattuk őket.

Ekkor már azzal büszkélkedhettem iskolatársaim és barátaim előtt, hogy nekünk van egy szeretett helyünk, s mi hazajárunk „falura”.

Bőven mesélhettem azokban az években iskolakezdéskor az osztálynak… Igen, számomra Homoród­almás vált igazán kedves hellyé.   

– Milyen nyelvet beszéltek odahaza?

– Kizárólag románul. Édesanyámnak sokszor szemrehányást tettem, amiért nem tanított meg zsenge gyermekkoromban magyarul. Úgyhogy anyám nyelve nem válhatott anyanyelvemmé. Ennek az elzárkózásnak az volt az oka, hogy ő román környezetben dolgozott, ráadásul gyermekekkel, tökéletesen meg kellett tanulnia a románt. Apám pedig nem tanult meg soha magyarul. Nyaranta, mikor Almásra mentünk, a szomszédságban mindig arra kértek a szülők, hadd beszélgessünk románul a gyermekekkel, mert ott viszont a romántudással volt baj annak idején is. Ettől függetlenül azonban nagy szeretettel vettek körül, s azok a barátságok mindmáig fennmaradtak. Én a magyar nyelvvel szenvedtem, az almási gyermekek a románnal, de mindig megtaláltuk a közös hangot.

– Melyek voltak az első megtanult magyar szavak? Hogyan találta fel magát az almásiak körében?

– Érdekes, hogy azért már Bukarestben megismerkedhettem néhány fontos magyar szóval, hiszen édesanyám és két nagynéném – pontosabban az anyai nagyanyám egyik testvére és anyám nővére –, amikor hozzánk látogattak, egymás között mindig magyarul beszéltek. Úgyhogy amikor mi Almásra kezdtünk járni, s ott nyaralgattunk, már volt egy minimális szókincsem. Csakhogy az ottani pajtásaim körében nem kényszerültem akkor a nyelvtanulásra. Visszagondolva ezekre a gyermekkori tapasztalatokra, ma is csak cáfolni tudom azt az előítéletet, hogy a székelyek utálnák a román nyelvet, s nem is akarják megtanulni.

A székelyek igenis akarnak románul beszélni, s törekednek arra, hogy megtanulják.

Engem pedig a magyar nyelv megtanulására senki nem kényszerített soha. Amit vállaltam, az belső meggyőződésből fakadt.

– Bukarestben nőtt fel, ott szocializálódott, ott végzett egyetemet, és munkája is mindvégig oda kötötte. Mégis, mit jelent Ön számára Homoródalmás?

– Ahogy növekedtem, középiskolás, majd egyetemista koromban is teljesen természetes volt bennem az Almásra való vágyakozás. Egyre erősödött. Ifjúkoromban hokiztam, ami szintén a segítségemre volt a magyar kultúrához való kapcsolódásomban, hiszen köztudott, hogy ez a sport a Csíki- és a Gyergyói-medencében nagyon korán meghonosodott, igencsak népszerűvé vált, úgyhogy a mérkőzések miatt gyakran megfordultam Csíkszeredában, ahonnan mindig „hazaugrottam”. Aztán felnőttként, amikor a csíki Traktorgyárba, vagy Olthévízre, Földvárra jöttem vállalati kiküldetésekre, mindig almási rokonaimnál szálltam meg.

– A magyar és a székely kultúra hogy volt jelen a családjában? Születtek gyermekeik? Ők megtanultak-e magyarul?

– Fiatal apaként – sajnos – nem éreztem eléggé kötelességemnek a magyar és a székely kultúra értékeinek népszerűsítését és átadását. Talán az kötött le inkább, hogy egyszer a saját viszonyomat alakítsam ki méltó módon az anyai ágról érkező kulturális örökséggel. Egyetlen fiam van, akit gyakran magammal vittem Almásra, de – sajnos – nem sikerült megbarátkoztatnom a hellyel, a hely szellemével. Az ő lelkületében sokkal erősebbé vált az anyai – azaz a román – „vonal”. Emiatt később sem erőltettem.

– Teher Önnek a székely-magyar identitás? Melyik nyelven álmodik?

– Hadd tegyek egy megjegyzést a székely identitással kapcsolatosan. A románok körében, főként a „Regátban” nem nagyon különböztetik meg a székelyt és a magyart. Ennek én sem tulajdonítottam ifjú koromban különösebb jelentőséget, csak azt tartottam, hogy anyám ágáról magyar vagyok. Leszámítva azt, hogy időnként rám sütötték a „bozgor” jelzőt, ami nyilvánvalóan nagyon sértett, a magyarságom, a székelyekhez való természetes kötődésem – lassan és fokozatosan – nagyon sok kulturális ajándékban részesített, beleértve az anyanyelvet is, amelyért meg kellett, s ma is meg kell küzdenem. A második kérdésre válaszolva elmondhatom, hogy „apanyelvemen” álmodom, viszont arra törekszem, hogy tökéletesítsem a magyartudásomat. Most töltöttem a 65. életévemet. Ez is egy mérföldkő volt, hiszen megfogadtam, hogy mára helyesen beszélek, de a falustársak, a kortársak előtt tettem egy ígéretet, hogy 70. születésnapomra teljesítem ezt a vállalást.

– Ön felnőttként keresztelkedett meg, unitáriussá vált. Házat is épített Almáson. Hogy él most? Hol él? Milyen tervei vannak? Hogyha nyugdíjba vonul, megváltoztatja a lakcímét, és a továbbiakban a falusi, a homoródalmási lét lebeg lelki szemei előtt?

– Valóban felnőttként csatlakoztam a Magyar Unitárius Egyházhoz. Ez nem áttérés volt, hiszen engem gyermekkoromban meg sem kereszteltek. Tudatosan vállaltam, és ezen a felekezeten belül tudtam meghatározni leginkább az identitásomat. Ilyenformán elmondhatom, hogy az unitáriusok jelmondata, az Egy az Isten és annak mögöttes tartalma akkor érintett meg valóságosan, a kilencvenes években, amikor nagyon nehéz volt az életem. Üzenetet kaptam, sugallatot, hogy nekem ezen az úton kell járnom.

Az unitárius vallás tudatos és önkéntes vállalás, igencsak illeszkedik az én liberálisnak mondható világképemmel.

Ma már tudom, hogy „a hit Isten ajándéka”. Ami a jövőt illeti: egy hónapja értem el a nyugdíjkorhatárt, úgyhogy a következő időkre vonatkozóan most határozott választ tudok adni, hiszen ide kapcsolódó szándékkal építettem fel a házamat és nem cifraságból írattam fel az előtte álló székely kapumra, hogy: „Házad lehet bárhol, de hazád csak itthon”. Érett fejjel ébredtem rá arra, hogy én valójában a magyarokhoz tartozom, hogy ezen belül székely vagyok. Felvettem a magyar állampolgárságot. Nyilvánvaló, hogy nem tagadtam meg a románt sem. De abban a pillanatban, amikor a magyar nemzet hivatalosan is magába fogadott, valami semmi máshoz nem fogható érzés szállt meg. Rájöttem, hogy „minden magyar számít”, és kivilágosodott bennem a gondolat, hogy eljön egy bizonyos kor az életedben, amikor elgondolkozol azon, hogy ki is vagy valójában – ráébredtem, hogy én tulajdonképpen magyarnak születtem.

– Hogyan viszonyul ma Ön Nagy-Románia létrejöttének centenáriumához? Mit gondol, hogyan kellene ezt megünnepelni? Egyáltalán: alkalmasnak, képesnek érzi magát az önfeledt ünneplésre? Ebben a „történetben” a román nemzet tagjának érzi magát? És mi van a „székely lelkében” ilyenkor?

– Előző válaszaimból is kiderült, hogy milyen erősen kapcsolódom Almáshoz, Udvarhelyszékhez, úgy általában a székelységhez és a magyar univerzumhoz. Egy jeles személyiség, Théophile Delcassé, egykori francia külügyminiszter ide vonatkozó mondása ötlik fel bennem, amelyet Trianon kapcsán fogalmazott meg: „Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás”. Trianont nem úgy kell értelmezni, hogy csalás és hazugságok által csak a terület veszett el, Erdély pedig megszűnt az anyaországa része lenni, hanem úgy, hogy az itt élő székelyek és magyarok sok egyéb értéküket is elveszítették: vagyontárgyakat, jogokat, amelyek visszaszerzéséért kötelességünk küzdeni. Semmi ellenérzésem azzal kapcsolatosan, ha a románok tisztelik őseiket és értékeiket, hiszen ez minden nemzet joga, s feladata is. Ezek a gondolatok liberális-unitárius öntudatomból fakadnak. Képtelen vagyok azonban elfogadni azon hazugságokat és torzításokat, amelyeket a román történetírás alkalmaz, s amellyel más népek vagy nemzetiségek alsóbbrendűségét hangoztatják.

Az én igazi lelki ünnepem, amelyet teljes lélekben átélek, az a 2018-as esztendő másik nagy évfordulós eseménye, éspedig az, hogy 450 évvel ezelőtt mondták ki Tordán a vallási türelmet, a felekezeti szabadságot Erdélyben, s ekkortól számítjuk a Magyar Unitárius Egyház hivatalos létrejöttét is.

Részt vettem a közelmúltban Bukarestben néhány ide kapcsolódó rendezvényen, többek között egy román nyelvű kötet bemutatóján is, amelyet a Bukaresti Egyetem Hungarológiai Tanszéke adott ki. Hadd emeljek ki egy fontos gondolatot, amelyet akkor a tanszékvezető asszony megfogalmazott. Szabadon idézve ezeket mondotta: a társadalmi élet harmóniáját akkor tudjuk megvalósítani, ha megértjük azt az üzenetet, amelyet őseink fogalmaztak meg az „Istentől való hit” kapcsán a különböző nemzetiségekre és felekezetekre vonatkozóan. Hasonló szándék vezérelte, vezérli 2018-ban is a Magyar Unitárius Egyházat, s erre az alkalomra meghívta a Romániában tevékenykedő történelmi egyházak képviselőit. Hiba volt a többségi Román Görögkeleti Egyház részéről, hogy kihagyta ezt az „esélyt”.

Simó Márton / Hargita Népe

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz az elnökválasztás első fordulójában?











eredmények
szavazatok száma 337
szavazógép
2018-11-03: Képzőművészet - :

Tárlat a kolozsvári Művészeti Múzeumban (Vetró András 70)

Ha matematikailag próbálnám érzékeltetni a Vetró művészcsaládhoz fűződő kapcsolataimat, akkor azt egy többismeretlenes egyenlethez hasonlítanám. Bár szinte fél évszázada már, hogy az 1992-ben elhunyt dinasztiaalapító, Vetró Artúr műtermének küszöbét először átléptem, s annak is jó tíz éve, hogy fiának, Vetró Andrásnak a grafikai kiállítását megnyitottam a Korunk Galériában.
2018-11-03: Élő múlt - :

Tófalvi Zoltán: Az 1956-os forradalom romániai, erdélyi mártírjai 3.

Sass Kálmán pályaíve
1904. április 17-én Gálospetriben, az Érmellék legendás, Ady Endrét és más szellemi nagyságokat elindító, titkokkal teli univerzumában látta meg a napvilágot. A szülőfalujában hat elemi osztályt végzett, s mivel az édesanyja hadiözvegy volt, beiratkozhatott a máramarosszigeti piarista gimnáziumba.