Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Népesedési gondok / 3.Illyés Elemér: Erdély változása / 30.

2018. december 8., szombat, Emlékezet
  • Hétfalusi csángó leányok népviseletben. Fotó: hetfalu.ro
    Hétfalusi csángó leányok népviseletben. Fotó: hetfalu.ro

lsősorban ott telepedett be a román lakosság a székely megyékbe, ahol nemesi birtokok voltak, továbbá a Kárpátok átjáróinál (Gyimes, Ojtoz, Bodza, Békás) és a legújabb időkben alakuló ipari központokban. A területi átszervezéskor (1968) Kovászna megyéhez csatolták Bodzafordulót (Întorsura Buzăului), az egykor jelentéktelen kis falut, melyet városi rangra emeltek; lakossága elérte a 15 934 lelket, nagy része román nemzetiségű. Az Ókirályságból állandó a betelepedés. Tekintélyes számban vannak a székely megyék területén román közigazgatási tisztviselők, munkások, tanítók, tanárok és az iskolák román tanulói. Már a harmincas évek közepén, főként Udvarhely megyében, nagyszámú római katolikus székely tért görögkeleti vallásra, az úgynevezett „térítések” idején, a román hangzású neveket pedig „névelemzés” folytán románnak nyilvánították.
Az eddigi adatokból kitűnik, hogy a székely területeken a közelmúltban és ma is, a magas természetes szaporulat következtében egy állandó népességnövekedés van folyamatban. Mégis, mi az oka, hogy ennek ellenére a népesség tényleges szaporulatában veszteség mutatkozik, stagnálás vagy alig emelkedő irányzat? Az ok már közismert: a szaporodásbeli többlet, a munkaerőfölösleg, a köztudatban „székely népfölösleg”, melyet a szegényes föld vagy a megszűnt élettér már nem tud eltartani, elvándorol, legtöbbjük az Ókirályság városaiba. A tényleges és természetes szaporulat különbözete világosan jelzi az elvándorlási számot. A kimutatások szerint az elvándorlásra kényszerült kvóta a természetes szaporulat ötven százalékának felel meg. Egy régebbi kimutatás szerint 1880 és 1940 között a Székelyföld  – Maros-Torda nélkül  – 145 000 lélekkel gyarapodott, ami évi 5 ezrelékes szaporulatnak felel meg, szemben e terület 9–10 ezrelékes szaporulatával; a természetes szaporulat fele „mozgó elemmé” vált. Az elvándorlások demográfiai következményei is köztudomásúak: az elvándorolt tömegeknek az óromániai városokban való elproletárizálódása, elkallódása. Egy archaikus kötelék lazult meg ezáltal és értékrendszerek módosultak. Kétségtelen, hogy az újonnan alakult székelyföldi ipari üzemek lekötik a munkaerő-fölösleg egy részét, de az újkori agrárproletáriátus ma is a legközelebb fekvő nagyobb ipari központokba vándorol. Ez a mobil népesség, az ingázókat is beleértve, az érintett területek lakosságának 20 százalékát alkotja.
A négy székely megye, a Székelyföld magyar nemzetiségű összlakossága, az 1967. július 1-jei kimutatások szerint, 643 729 lélek. Ha 13 ezreléket veszünk a természetes szaporulat utolsó négy évi átlagának, akkor négy év alatt (1967–1971) a négy székely megye magyar népességének 33 472 fővel kellett volna szaporodnia. A tényleges elvándorlás, a szétszóródás ma már amúgy is tetemesen csökkent, számarányát kiegyenlíti a vallásfelekezetek hibás kiértékelése folytán támadt statisztikai veszteség. Ezek szerint tehát a hetvenes években hozzávetőlegesen 677 201 magyar nemzetiségű lakos él a Székelyföld területén. Mivel a csecsemőhalandóság a legtöbb helyen szinte a nullára csökkent, s az egyre fokozódó iparosítás mindinkább leköti a munkaerő-fölösleget, a következő évtizedekben további lakosságnövekedés várható. Ezzel Székelyföld pótolni tudja egyes magyarlakta vidékek demográfiai veszteségeit.
Brassó magyarsága
A romániai magyar nemzetiség egy elég nagy része Brassó övezetében él, éspedig az 1966. március 15-i hivatalos statisztika kimutatása szerint, Fogaras megyét is beleszámítva, 66 596 lélek, a megye lakosságának 14,8 százaléka. A megye összlakossága 1967–1971-ig 28 726 lélekkel növekedett, természetes szaporulata 17,9 ezrelékről (1967) az 1971-es évre 9,1 ezrelékre zuhant. A magyarság számarányáról 1966 óta nincsenek adataink, de több részlettanulmány felhasználásával megállapítható, hogy a magyar elem természetes szaporulata jóval magasabb, mint az együtt lakó német lakosságé, és nem alacsonyabb a románokénál. Az egykori Hétfalu (1950 óta Szecseleváros) csángó magyar falvaiban ma nagy a gyermekáldás. Például Tatrangon vagy Apácán 1968 óta megkétszereződött a születések száma. A most Brassó megyéhez tartozó magyar Olthévizen az 1964. évi 6,4 ezrelékes szaporulat 1969-ig 16,6 ezrelékre emelkedett. Ha a hivatalos statisztika 14,8 százalékos arányszámát mint kulcsszámot vesszük, akkor a magyarság létszáma a megyében a 28 726-os alapon 1966 és 1971 között 4251 lélekkel gyarapodott, vagyis 1971-ben a magyarság száma Brassó megye területén 70 847 lélek volt. A két utolsó évi 9 ezrelékes átlagos természetes szaporodást és az állandó bevándorlást hozzászámítva, 1973-ra újabb 4–5 ezres gyarapodással számíthatunk. Ennyi a hivatalos statisztika szerint. Következtetések alapján azonban megállapítható, hogy a magyar elem létszáma a Brassó–Fogaras térségben 100 000 lakoson felül van. Ebből körülbelül 45 százalék Brassóban, illetve a külvárosokban, 20 százalék Brassó környékén, főként Szecselevárosban (volt Hétfalu 13–14 000), a többi pedig Fogarason és a megye területén, szórványokban él. Brassó új magyar bevándorlóiról, letelepedésük hálózatáról és kiterjedéséről, társadalmi helyzetükről még nincsenek pontos felmérések. Egy részük elproletárizálódott, a társadalmi létrán másod- vagy harmadrangra csúszott.
Brassó alig fél századdal ezelőtt még magyar többségű város volt. Összlakossága az 1910. évi magyar népszámlálás szerint 41 056, ebből magyar 17 831, román 11 786, a többi német és más nemzetiségű; az 1920. évi román népszámlálás szerint az összlakosság 40 335, amelyből 15 139 magyar, 12 183 román és 11 293 német; az 1930-as statisztika az 59 232 lakosból 24 000 magyart és 20 000 románt mutat ki.
 Végül az 1956. évi népszámlálás az összlakosságból (123 834) már csak 22 742 magyart (kevesebbet mint 1930-ban) és 88 000 román lakost regisztrál.
Brassó megye ipara az erdélyi vármegyék között Hunyad megye után a második helyen áll, maga a város úgynevezett „municípiummá” fejlődött, és lakossága a külvárosok bevonásával 188 675-re duzzadt. A romániai városok közül Brassó fejlődött a leggyorsabban. A város nemzetiségi összetételére vonatkozóan 1956 óta nincsenek adataink, de a megye természetes szaporodásából és a székely elem beáramlásából következtetve, körülbelül 45 000 lélekre tehető az ott élő magyarság létszáma. A német elem természetes szaporulata Erdély-szerte csökkenőben van, a megye aránylag magas természetes szaporulata csakis a román és magyar lakosság arányszámából adódhat.
Brassó egyike azoknak az erdélyi megyéknek, amelyekhez az 1968. évi „területi-közigazgatási” átszervezéskor túlnyomó részben románlakta vidékek kerültek: Fogaras megye egészében és a megye déli csücskén jókora terület az Ókirályságból, Predeallal együtt. Nyilvánvaló, hogy ezáltal a nemzetiségek arányszámaiban lényeges eltolódások álltak be, s hogy a román elem mindenütt nyomasztó többségbe került. Az iparosítás, új városok keletkezése (például a Fogaras megyei Victoria) hatalmas román tömegeket vonzott a megye területére. Az egykor – főként Brassó és környékén  – domináló német elem a második világháború súlyos megrázkódtatásai következtében másodlagos pozícióba került. Fogaras város lakossága az 1910. évi magyar statisztika szerint 6579 lélek, ebből 51 százalék, 3355 magyar. Azóta a város lakossága, ugyancsak a nagy méretű iparosítás következtében, 25 231 lélekre növekedett. Az itt élő magyarság számáról nincsenek adataink.
A Szamos-völgy és Kalotaszeg magyarsága összefüggő tájegységekben, de nem zárt tömegben, hanem a területi kontinuitás megszakításával, nagyobb nyelvszigetekben él a Szamos, Aranyos folyó térségében. Számuk a hivatalos statisztika szerint 219 461 lélek. Kolozs megye természetes szaporulata az 1967-es évben még 14,4 ezrelék, a következő években azonban, az országos tendenciát kísérve, állandóan esik, 1971-ben már csak 8,2 ezrelék. A szaporulati kulcs a megye területén élő 26,1 százaléknyi magyarságra is vonatkozik, Kalotaszeg kivételével, ahol a természetes szaporulat egy pár helységet leszámítva évtizedek óta csökken. Alsófehér és a régi Szolnok-Doboka területén élő magyarság természetes szaporulata szintén megfelel a románság természetes szaporulatának (Alsófehér 13,5 százalék 1967-ben és 8,7 százalék 1971-ben), a vegyes lakosságú vidékeken azonban meglehetősen nagy a beolvadás. A tárgyalt tájegységek városai, Kolozsvár, Dés, Torda, az államfordulatkor magyar többségű városok voltak, és a harmincas évek végéig megtartották magyar jellegüket. Az utolsó negyedszázad folyamán azonban csak Kolozsvár maradt meg ötven százalékban magyarnak; Torda, Dés, Nagyenyed már román többségű városokká váltak. Az 1930–1948-as időszakban Kolozs megye összlakosságának csak 32,7 százaléka volt városi lakos, 1972-ben már több mint 52 százalék. Egyedül Kolozsvár lakossága a fél évszázad alatt közel háromszorosára emelkedett.
Kalotaszeg 33 községében, Farnas, Magyarókereke, Gyerőmonostor, Váralmás és Nagypetri kivételével magyar lakosság él. Utolsó megbízható adataink 1941-ből valók, amelyek szerint Kalotaszeg össznépessége Gye­rőmonostor kivételével 32 248 lélek. Ebből 28 326 a 28 magyar többségű községben, 3916 pedig a négy román többségű községben él. Kalotaszeg népgyarapodásában egyes községenként meglehetősen nagy eltérések mutatkoznak: mérsékeltnek tekinthető népgyarapodástól egészen az egykés önpusztításig. Már a múlt század hetvenes éveiben törés jelentkezik a népesedés kialakulásában, csupán a századvégen mutatkozik némileg örvendetes gyarapodás. A nagy hanyatlás azonban az első világháború után kezdődött s ennek tüneteit leghívebben a statisztikai számok tükrözik: 1930 és 1941 között, rövid tíz év alatt, Kalotaszeg magyar lakossága 3,8 százalékkal csökkent. A szerény gyarapodást felmutató községek alig érik el a szaporodás 3 százalékos kulcsszámát, nagy részük létszámalakulása azonban aggályos tüneteket mutat. Mi sem szemlélteti jobban a gondterhes képet, mint az amúgy is visszaesést mutató Kolozs megyei községek 17,23 százalékos népszaporodásának összevetése a kalotaszegi 1,50-es százalékaránnyal. A létszámfejlődés folyamatos dekadenciája elsősorban a legfőbb vitális tényezőben, a természetes szaporulat csökkenésében keresendő. A természetes szaporodás a magyar községekben 1931–1940-ig az előbbi évtizedeknek a 40 százalékára, a minimális határon alulra zuhant: 10,6 százalékról 4,6 százalékra. Ezzel szemben a román többségű községekben a létszámváltozást jelző indexszám csaknem változatlan maradt. Alig kellett egy emberöltő ahhoz, hogy a magyar és román nemzetiségi arányszámokban hatalmas eltolódások álljanak be. Javulás a második világháború után sem mutatkozik. A hatvanas és hetvenes évek létszámalakulása a legtöbb községben vészesen süllyedő irányzatú. Elég, ha egy részlettanulmány adatait idézem: 1839-ben a Kalotaszegen született gyermekek száma 884 volt, 1920-ban már 727-re süllyedt ez a szám, és 1935-ben már csak 569 gyermek jött a világra, míg 1960-ban 258-cal eléri a mélypontot. Az 1966-os társadalmi-családvédelmi intézkedések alig javítanak a helyzeten. A kalotaszegi népszaporodás fájdalmas hanyatlásának nem az elvándorlás, hanem az egyke a kórokozója. Az egykézésben Darócz és Bogártelke község vezet, de Vista, Inaktelke, Körösfő lakossága is fogyófélben van. Vannak falvak, ahol egy évben egyetlen gyermek sem születik. Gyermekek hiányában az iskolákat bezárják. A kihalt falvakba új telepesek költöznek be, nagyobbára a környező román falvakból, s míg a régi lakosság szaporulata a 2,75 százalékos szinten marad, az új telepeseké 1–6,25 százalék. Egyelőre sajnos semmi jel sem utal arra, hogy a szaporulati index pozitív irányba fordulna. Kalotaszeg, egyes Nyárád menti falvak, Temes, Bega, Krassó és a Maros alsó folyása melletti községek ma az egykézés klasszikus területéhez tartoznak. (1976)

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Önk kire szavaz az elnökválasztás második fordulójában?








eredmények
szavazatok száma 250
szavazógép
2018-12-08: História - Bedő Zoltán:

Erdély megszerzése

A  románok Erdélybe történő betelepítése, illetve betelepedése különböző időszakokban történt. Az első jelentősebb tömeget a 13. században hozta be IV. Béla (1206–1270) magyar király, így akarván pótolni az első tatárjárás (1241–42) okozta, a történészek szerint 50 százalékosra tehető népességpusztulást.
2018-12-08: Kiscimbora - :

Miklós püspök legendája (Adventi mesék, I. rész)

Élt egyszer régen Myra városában sok száz esztendővel ezelőtt egy öreg pap. Szálfatermete volt, kicsit kopaszodott, fehér szakálla göndörödött, a szeme mindig mosolygott. Talpig érő piros ruhában járt, mert ő volt a város püspöke, de a szép piros ruháját mindig belepte a por, mert nagyon szeretett sétálni a városban. Mindenki ismerte és nagyon tisztelte, csudás történeteket meséltek róla mindenfelé.