Egy háromszéki rendező Amerikában

2008. augusztus 16., szombat, Kitekintő
Hogyan jutottam ki? A meghívás

Mert ez itt a kérdés. Annak idején, a 80-as évek elején teljesen abszurdnak tűnt egy államokbeli utazás a jámbor sepsiszentgyörgyi halandó számára. Olyan volt, mint amilyen a ,,kitántorgás" éveiben lehetett egy summás számára — a vágy elérhetetlen célja a ,,minden lehetőség" hazája. Sem rokonom, sem ismerősöm, ki meghívott és pénzelte volna az utat, nem volt. Hallottunk ugyan olyanokról, akik valamiképpen kaptak nyugati útlevelet, de az sem turista volt, hanem nagy nehezen, hosszú tortúrák közepette kivárt végleges kitelepülés. A szászok Németországba, a többiek nagyrészt zsidók, Izraelbe kérték, de útjuk vagy Bécsben térült el, esetleg Németországban, de az okosabbak az Államokba menekültek a ,,sokoldalúan fejlett" román szabadságból, melynek születésénél aktívan bábáskodtak anno.

Volt, aki Jugoszlávián keresztül disszidált, de az is hírlett, hogy állami (magyar, nem román) segítséggel Ferihegyről egyenesen Svédországba (Veress Zoltán szerkesztő, író).

Nekem nem volt ilyen szerencsém, és nem is akartam véglegesen elszakadni a magyar nyelvterülettől.

Történt, hogy egy este a Sugás vendéglő törzsasztalától — bár nem volt szokásom — felkeveredtem a Golgotára — így hívtuk régi szentgyörgyiek a megyésítés után épült városrészt a dohánygyárral szembeni hegyen —, nevezetesen Farkas Árpádékhoz. Nagy társaság verődött össze egy amerikai hölgy (akkor még Sass Magda, ma Kertész Imre felesége) tiszteletére, ki nagy művészet-, költészet-, irodalom- és Erdély-imádóként kereste fel a költőt. A társaságban nem akadt más, ki a kései órán a városban levő szállodába kísérje a hölgyet. Így magam kísértem le, hiszen utunk amúgy is egyezett.

Hosszasan beszélgettünk. Naivitása elragadó volt. Imádta a népi írókat, Czinét, Csoórit (közel 600 mérföldet vezettem később Chicago és Cleveland között, hogy másodszor is meghallgathassa Sándor előadását). Oly elemi erővel hatottak rá, hogy sírhelyet akart vásárolni a Kászonokban — egyik távoli őse állítólag onnan származott —, hogy népnemzeti környezetben aludhassa majd egykor örök álmát. Hirtelen fellángolással fordult hozzám:

— Gyere velem Párizsba!

— Azonnal, csak felugrom az útlevelemért — mondtam nevetve.

Nem is értettem, hogy nem érti: ,,van" útlevelünk, de ,,nincs", mert letétben a szekuritátén kell tartanunk, és csak külön kérelemre adják ki, kétévente, s még akkor sem mindenkinek — hogy esetleg Magyarországra vagy más szocialista országba maximum egy hónapra elutazhass.

— De — mondom — ha küldesz egy hivatalos, pecsétes meghívót valamilyen intézménytől és 50 dollárt — ennyi kellett a román állam szerint, hogy ne nézzenek koldusnak külföldön —, és garantálod az ellátásomat — ez is alapfeltétele volt az útlevélnek —, meglátogatlak.

Mindent ígért, én nem nagyon hittem a dologban, de nemsokára megjött a hivatalos meghívó a New Brunswicki Egyetemtől: meghívó dr. Nagy Károly professzor úr, a Magyar Baráti Kör pedig biztosította ellátásomat és utaztatásomat az országon belül.

Útlevél, zsarolással

Boldogságom felemás volt: hittem is, nem is, inkább nem, abban, hogy kiengednek. Se kutyám, se macskám, csak egy nyolcvanéves anyám. A gyerek volt a garancia a hatalom szemében, hogy a kiengedett visszajön.

A kulturális minisztériumban kezdtem. Felutaztam Bukarestbe, és megkerestem volt kollégámat, Radu Stegăroiut — osztályvezető a külföldi kapcsolatoknál. (Ő javasolta, majd tiltatta be Megbombáztuk New Havent című előadásomat hétszer egymás után.) Elmondtam neki, miről van szó: évfolyamtársaim — románok a bukaresti rendező szakon — állami pénzeken, ösztöndíjjal járják Európát. Én nem kérek pénzt, csak útlevelet, a többit magam fizetem. Lelkesedik: persze, hogyne! Írj egy kérvényt, csináltass diákat az előadásaidról készült fotókból, hogy legyen, mit vetítened előadásaid alatt, hisz a romániai színjátszást kell népszerűsítened. S én mindezt el is hiszem, lelkesedem, fotókat csináltatok, és várom, hogy hívjanak az útlevélosztályra.

Semmi. Várok, és ismét semmi.

Felhívom a minisztériumot. Egy titkárnő közli: sajnos, nem kaptam ,,aprobálást" — engedélyt — az útra, de azt tanácsolja, hogy próbáljam meg turistaként. Hát erre nem gondoltam. Úgy mondta a turista szót, mintha csak oda jártunk volna hétvégeken szombat déli sörözésre.

Vettem egy nagy lélegzetet, és kihallgatást kértem Hankes Jánostól, a szekuritáté szentgyörgyi főparancsnokától.

Hankes csángó volt, Moszkvában végezte a katonai akadémiát — akkor még ez volt a ,,divat" —, művelt, olvasott ember volt, és az orosz színházból fakadóan nagy színházbarát. Bemutató­bérlete volt az első sorba. Mikor a Megbombáztuk New Havent című előadásomban Nemes Levente a közönség közé akarta dobni a beélesített bombát, a mellette ülő hölgy úgy megijedt, hogy átült az ölébe. Ő csak ennyit mondott:

— Most már biztonságban érzi magát, asszonyom?

Szemben laktunk egymással. Bohém volt, vendéglőbe járó, többször kért meg, hogy kísérjem haza a Mikó-kollégium sarkától. A legnagyobb hidegben is csak panyókára vetett kabát volt rajta, kezét a vállamra tette, és hazasétáltunk. Tudtam, baj van a szívével, de a konyakot is nagyon szerette.

Orvos barátom, ki az apját kezelte, megkérdezte tőle, hogy milyen nemzetiségű: magyar vagy román?

— Egy csángótól ilyet sose kérdezz, katolikus vagyok.

Még valamit el kell mondanom, viszonyunkat megvilágítandó. Sütő Szúzai menyegző című bemutatója szünetében — természetesen, az első sorban ült, a helyén — magához int az igazgatói iroda előtt.

— Ej, ej! Asszimiláció... görögök, macedónok, nagyon ravasz dolog... nagyon késélen táncol... A maga szerencséje, hogy nem esik le róla...

— Amíg maga tartja a kést, Jonika bácsi! — vágtam ki magam kényszeredett nevetéssel.

Nos, ilyen előzmények után fogad. Hellyel és Kenttel kínál, a státusszimbólum cigarettával.

— Kávé, konyak?

— Mindkettő.

— Sajnos, útlevelet, turistát sincs módomban adni.

Ennyi. Rá se kérdeztem, miért... Nem lett volna semmi értelme.

Telt-múlt az idő. Magatehetetlenül dühöngtem. Kihallgatást kértem Nagy Ferdinándtól, a megyei első titkártól. Húsvét másodnapján reggel nyolckor fogadott. Elmeséltem a történetet, majd elkeseredettségemben hozzátettem:

— Ha minden román évfolyamtársam államköltségen járhatja a világot, és én nem mehetek el saját költségen (iszonyatos pénz volt a repülőjegy — másfél évi fizetésem), akkor ez gettó, és én beadom a kitelepülési kérvényemet Magyarországra, az anyámmal együtt.

— Na, na… nem eszik olyan forrón a kását! — mondta, és elbocsátott.

Hogy honnan volt bátorságom, nem tudom. Hazamentem, átöltöztem, és indultam locsolni. Másfél óra sem telt, és barátnőm lakásán szólt a telefon, engem keresett Nagy elvtárs titkársága.

— Nagy Ferdinánd várja, azonnal jöjjön!

Honnan tudták, hogy hol vagyok? Na, vajon?

Visszamegyek, azonnal beengednek hozzá.

— Maga mehet!

— Köszönöm, Nagy elvtárs, legyen nyugodt, vissza fogok jönni — biztosítottam.

— Kit érdekel, hogy visszajön-e vagy sem?...

Legyintett, és ment az íróasztala mögé. Én ijedten lemutogattam, hogy ,,de hiszen lehallgatják", őt is! Nem fél? Visszaintegetett, hogy az őt nem érdekli.

Hát ennyi zsarolásom története.

Az út

Épp Szentgyörgyre készült Ceauşescu. A színház frontján az aligazgató ablakát kibontották, majd visszafalazták, ajtóvá alakították, hogy kiléphessen rajta a ,,cár" (így becézték a románok Bukarestben) az eléje épített faerkélyre, a néphez szólandó. Ugyanis csak innen lehetett többezres tömeget szembeállítani az emelvénnyel. A színház emeleti vécéit felújították, a csészéket kicserélték, még a csempét is leverték, és újat raktak, nehogy valami fertőzés érje, ha netán rájön a természet...

Az én repülőm épp aznap indult, mikor ő érkezett volna — hírlett, lezárják az összes megyei utat, sőt, a brassó—bukarestit is. Nem volt, mit tenni, megkértem egy kollégámat, hogy saját kocsimon vigyen el Bukarestbe egy nappal hamarabb. Ott aludtam, és másnap taxival mentem ki az Otopeni reptérre. A csomagjaim iszonyatosan súlyosak voltak. Mi mást vihettem volna ajándékba, mint könyvet és néhány bronzplakettet?

Ha jól tudom, négy Boeing 707-es gépe volt Romániának, arányosan elosztva: kettő az utazóközönségé, ezek jártak New York és Bukarest között, és kettő ,,öcsikéé" és a kíséretéé.

Így érkeztem meg Amszterdamba, a tranzitállomásra 41 dollárral, mert a többit a CEC levonta kezelési költségként. Mikor az első vámmentes üzletet megláttam, az összes szűrő nélküli Carpaţi cigarettámat a szemetesbe dobtam, és vásároltam 6 dollárért egy karton Pall Mallt.

A Kennedy reptérre 36 dollárral érkeztem.

Kálmán László ,,rendező, házmester és magyar rádiótulajdonos" várt. A Park Avenue-n lakott a 70. szám alatt. Ő gondozta a felhőkarcolót (kihívta a mestereket, ha meghibásodott valami, ellenőrizte az ajtónállókat, a doormaneket, a mosodát, ő volt az épület igazgatója — a housemanager), tehát tulajdonképpen házmester volt, s ezért ingyen lakott a földszinten két szobát, és övé volt a tetőn kialakított kis egzotikus park használati joga is.

Az egyik szobájában modern hangpult, ott vette fel és keverte a heti egy-két órás adás anyagát, majd a szalagot bevitte a Rockefeller Center-béli adóba.

Felmentünk a tetőteraszra, és megkóstoltuk a házban lakó művésznő ajándék (de nem ám egy üveget, hanem egy ládányit küldött) francia konyakját, majd a kínai negyedben — Chinatownban — vacsoráztunk. Házigazdám bennfentes lehetett, mert négyen négyfélét rendeltünk, és a vendéglős családja is az asztalhoz telepedett velünk vacsorázni. Igazán családias volt, csak egy szót sem értettem abból, amit beszéltek. Az étel fenséges, minden friss, semmi konzerv — elvégre New Yorkban vagyunk.

Másnap kedves megtiszteltetés: színház és vacsora. Én még, mint kezdő amerikás, tetőtől talpig lila öltönyben, hogy minden drogárus, kurva, buzi kiszúrjon, és ajánlatokat tegyen. Pár nap múlva egy dzsekiben, barna papírzacskóval a zsebemben — a szendvicsemmel — a kutya se hederített rám, még éjjel, a metróban sem. Az előadás a 42. utcában A 42. utca című musical bemutatója, a harmadik emeletről. Minden forog, minden mozog, énekelnek, táncolnak — tökéletesen érdektelen. A szünetben:

— Kérsz egy italt?

— Persze...

A szokásos mozdulat, a báros oda se néz, a whiskys poharat telemeríti jéggel, majd rálöttyent egy kevés whiskyt.

— 40 dollár!

Az ütő megállt bennem. Ennyi pénzért az első italosüzletben több mint három üveggel lehetett volna venni. Hát igen, a helyet kellett megfizetni — igaz, a poharat el lehetett dobni.

Vacsora a Mamma Leonéban. Újabb döbbenet, 80 dolláros steak. Na de én voltam a díszvendég.

Másnap elrepültem a La Guardia reptérről Chicagóba. Olyan forgalom volt, hogy majd’ egy óra késéssel szálltunk fel. A gépek a kifutó előtt sorakoztak, az egyik nekiszaladt, s a másik már a kifutó elején behúzott fékkel, teljes gázzal dübörgött indulásra készen, hogy mire elhagyja a másik a földet, indulhasson. Így is csak egy óra alatt kerültünk sorra. Chicago légterében is egy órát keringtünk leszállásra várva.

Seprődi Kiss Attila

(folytatjuk)

A szerző hagyatékából

Hozzászólások
Szavazás
Mely párt jelöltjeit támogatja a vasárnapi önkormányzati választáson?











eredmények
szavazatok száma 567
szavazógép
2008-08-15: Sport - Áros Károly:

A hatodik versenynap (Peking, 2008)

Úszás, birkózás, aztán megint úszás, megint birkózás. Ha ilyen szépen, folytonosan gördülnének a magyar sikerek is... Sajnos, csak a gördülés jön be, a szép az elmarad. Kezdődött mindjárt a Gyurta Dani számával a férfi 200 m mellúszással.
2008-08-16: Kultúra - x:

Lászlóffy Aladár: Férfiak

Hányan rohadtak el húsz és harminc között.
E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk.
Nemcsak a gyávák úszták meg szárazon,
s nemcsak a hősök tettek valami emlékezeteset.