Róka koma szomszédságába juhászok költöztek. A juhászokat még tűrte volna a koma, a komondorok azonban már sehogy sem tetszettek neki.
– Nekem itt, úgy látom, letelt az időm – gondolta. – Legjobb lesz, ha elköltözöm más vidékre.

Szedte hát a sátorfáját, és áthurcolkodott arra a dimbes-dombos, borókás tájra, amelyet már régen kiszemelt magának.
Nekiállt hát, hogy lyukat ásson magának. Nem volt nehéz dolga, a laza homok könnyen engedett. Reggeltől délig dolgozott; délben pihent egy keveset, aztán újra munkához látott. Egyszer csak megmozdul alatta a föld, porlik, omlik, szakad; a következő pillanatban a róka valami mélységbe pottyan; ahogy fölnyitja első ijedelme után a szemét, tágas, nagy barlangot lát, s a barlang sarkában egy hétfejű sárkánykígyót.
– Bocsánatot kérek – hebegte a róka –, a világért sem akartam háborgatni uraságodat, merő véletlenségből kerültem ide.
A sárkány azonban csak ült a sarokban, és egy mukkot sem szólt.
– Ha meg nem sértem uraságodat – mondta a róka –, tisztelettel érdeklődném, talán vala­miféle trónterembe jutottam, s uraságod a trónusán ül ott?
– A kincsemen ülök – mondta mogorván a sárkány.
– Ó, az nagyon szép dolog! – felelte a róka. – Igaz, nekem nincs érzékem se kincshez, se aranyhoz; azt sem nagyon tudom, mi hasznát lehet venni, ha egyszer ül rajta az ember.
– Nem azért ülök rajta, hogy hasznát vegyem, hanem hogy legyen – mondta a sárkány.
– És az jó neked, hogy itt ülsz ki tudja, mióta ebben a sötétségben, és ülsz a kincseden ahelyett, hogy odafönt élveznéd a szép napvilágot?
– Nem hagyhatom itt a kincsemet, mert még ellopják – mondta a sárkány.
– Hogy lopnák el, ha egyszer senki sem tud róla? – kérdezte a róka.
A sárkány erre nem felelt, és hallgatott egy darabig a róka is. De látszott, hogy valami még fúrja az oldalát, egy idő múlva meg is kérdezte:
– Még csak azt szeretném tudni, kinek őrzöd a kincsedet.
– Magamnak.
– És soha senkinek nem adsz belőle?
– Nem.
– De legalább magadnak csak veszel néha egy-egy jó falatot rajta?
– Hogy gondolod? – csattant föl a sárkány. – Hiszen akkor elfogy!
A róka a kijárat felé sandított.
– Igaz, hogy nekem nincs hét fejem, mint neked – mondta –, de annyit ezzel az eggyel is tudok, hogy nálad ostobább lény talán nem is él a földön. Itt ülsz a föld alatt, és azt hiszed, te őrzöd a kincset, pedig a kincs őriz rabláncon téged. Hát csak kucorodj itt tovább a sötétben; én inkább élek szegényen, kincs nélkül, de vidáman és szabadon.
Azzal sarkon fordult és magára hagyta a kincsőrző hétfejű sárkányt.