Egy ember ment Jerikóból Jeruzsálembe. Az útja sziklás, kanyargó úton vezetett keresztül, egy fordulónál elöl és hátul rablók vették körül. Menekülni nem lehetett. A rablók leütötték, mindenéből kifosztották, és vérző sebeivel az út szélén hagyták. Azt gondolták, hogy meg van halva. A kifosztott ember az út szélen hevert, nem tudott magán segíteni. Egy pap jött az úton. Reménykedni kezdett, hogy az segíteni fog rajta, szólni akart, de nem jött hang az ajkára. Nem tudott segítséget kérni. A pap, amint észrevette a véres embert, fejét elfordította tőle, és gyors léptekkel tovább ment. A szegény haldokló ember ott maradt égő fájdalmaival az út porában. Nemsokára ezután jött egy lévita, ezért a szegény ember újra reménykedett, de újra csalódnia kellett. A lévita jó messzire elkerülte a szenvedőt. Jött végül egy harmadik is, egy szamáriai ember.
A szenvedőben már semmi reménység sem maradt, és csaknem utolsót lélegzett, de a szamáriai ember, amint észrevette, azonnal odasietett hozzá. Szomjúságát borral enyhítette, sebeit olajjal kimosta, bekötözte, nehogy elvérezzen, aztán feltette a szamarára, maga pedig gyalog folytatta az útját mellette. Amint elérkeztek a legközelebbi vendégfogadóba, ott még alaposabban kimosta sebeit, orvosságot vett neki, ágyba fektette, és pénzt adott a fogadósnak, hogy tovább ápolja. Sőt, még azt is megígérte neki, hogy ha többe kerül az ápolás, mint amennyit előre kifizetett, midőn visszatér, ki fogja pótolni.
„Ki volt felebarátja a szenvedőnek?” – kérdezte Jézus a történet végén. A hallgatók azt felelték: „az, aki segített rajta”. Jézus tanításai szerint minden ember felebarátunk, testvérünk, mert egy mennyei atyának vagyunk a gyermekei, s mint ilyeneknek, segítenünk kell egymáson.