Törékeny verseket lágy muzsikába csomagolni jó ötlet, pontosan hideg őszi estére való lélekmelegítő. Ugyanakkor pezsdítő is, mert két lírai pillanat között másféle húrokat pengettek, jóféle történeteket meséltek az előadók, a közönség pedig – telt ház volt – andalodott, nevetett, szomorkodott, beleélte magát.
Grecsó Krisztián író, költő nem először jár a pulzArt fesztiválon, most pedig Hrutka Róbert kísérte, aki több versét is megzenésítette, énekelte. De olykor ketten is játszottak, és ez alkalommal kiderült, hogy Grecsó a legjobban ukuleléző költő. Sietett ugyan megjegyezni, hogy igen szűk mezőnyről van szó, sőt, azt is elmondta, hogy egyszer beugró nagybőgősként is szerepelt egy néptáncesten, de most nem puszta udvariasságból tapsolták meg. Közben is többször. Hol azért, mert érzékeny hangulatba ringatott az énekelt vers – volt korai és egészen friss is köztük, és például a lakásfelújítással fűszerezett hitvesi szerelemről legalább a fele hallgatóság magára ismert –, hol azért, mert élvezet volt hallgatni az új regény egy részletét a gödörbe esett kislányról, egy-egy régi sztorit a nagymama legendás szilvaízéről vagy az édesanya első süteményéről. Arról is, ahogy a nyolcvanas években intézték kínos ügyeiket a befolyásos személyek: a padsorokból jövő kesernyés kacaj szerint ez a gyakorlat túlélte az idők változásait. Ez volt a Grecsó–Hrutka páros Libikóka-estje: nemcsak nekünk, hanem rólunk is szólt.
