De hát a költőnek a lehetetlent is meg kell kísértenie, még akkor is, ha tudja, kitaposott ösvényen jár. Mert, ugye, Horatius is megelégelte Róma nyüzsgését, elvonult a városból – de kivonulnia neki sem adatott meg. Tehát nincs új a nap alatt. És mégis. Mégis... „Próbáltam eldadogni azt a rosszkedvet, ami negyvenes éveiben óhatatlanul elkapja az embert.” (Ajjaj, mi lesz, amikor az ötvenes éveibe lép a költő? – szónoki a kérdés, s talán nem is helyénvaló egy tudósításban, de ha túl a negyvenen ilyképp csapódik le Lövétei Lázár Lászlóban e világ gondjaival való szembesülése, a kivárás türelmetlenné teszi hűséges olvasóit.) De vissza a Teinhez és a tegnap délutáni könyvbemutatóhoz. Adott volt a Zöld ciklus. Arra született a Sivatag ciklus. Hogy feleseljenek egymásnak a két ciklus versei, az túl szájbarágós lett volna. Így maradt az, hogy valamiféle párbeszédet folytassanak egymással a versek. Amikor hozzáfogott, igazából az motoszkált benne: azt a bizonyos rosszkedvet hogyan, milyen formában lehet elmondani? Hát lett ekloga műfaj, hexameteres versmértékben (ha már nagyon unja az ujjgyakorlatot, vált felező tizenkettesbe).

Képzelt párbeszédeknek álcázva. Sok humorral telítve (mert bár nem szándékszik beleállni a transzközép irányzatba, azért az ember nem lépheti át saját árnyékát, épp csak nem viszi el a humort olyan szélsőségekig, mint egyes kollégái; de azért azt nem szégyellné, ha valaki kiállna stand-up-olni valamelyik versével). És életközeli történeteket elmondva (reméli, ez az életközeliség nem jelent publicisztikusságot is, azt ugyanis nagyon el szerette volna kerülni). Kiírni végre magából falusi múltját (de nem akart ökokötetet sem írni, merthogy nem hiszi el a mai világ jóakarását, jó szándékát: „nem működik az, hogy egyik szavunkkal meg akarjuk menteni a világot, a másikkal meg a stagnáló gazdaságért aggódunk”). Összegzésképp: „a magam szerény módján próbáltam jelezni, hogy valami nincs rendben a világgal”. Kár, hogy csak kevesen voltak kíváncsiak minderre.