Kézdiszéki kulákok és deportáltak címmel jelent meg a Háromszék munkatársának, Iochom Istvánnak legújabb dokumentumkötete: mint a csütörtök délutáni kézdivásárhelyi könyvbemutatón többször is elhangzott, az interjúkat tartalmazó könyv hiánypótló – a szerzőt arra biztatták, Háromszék többi részén is folytassa a gyűjtőmunkát.
A vigadóbeli könyvbemutatón zsúfolásig megtelt a terem, sokan állni kényszerültek: nyilvánvalóan nagy az érdeklődés a téma iránt, hiszen nem csak az interjúalanyok és hozzátartozóik, hanem sok „civil” érdeklődő is kíváncsi volt az eseményre. Bevezetőül – és majd záróakkordként – a Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárai, Héjja Ágnes és Miklós Katalin zenei betétekkel alapozták meg a hangulatot, majd Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja köszöntőszavait, illetve Iochom Zsolt szavalatát követően Kátai Zsuzsanna, a bodoki Henter Károly Általános Iskola igazgatója vázolta röviden a kulákság történetét.
Elmondta többek között, hogy – annak ellenére, hogy kuláklisták hivatalosan csak 1949-től léteztek – a legrégebbi ilyen névsort 1947-ből találta meg, Rétyen ennek alapján fosztottak meg vagyonától néhány tehetősebb gazdát. Iochom István munkáját méltatva kiemelte, senki nem foglalkozott ezen a vidéken azzal, hogy összegyűjtse a kuláksorsra juttatottak vallomásait, melyek – azon túl, hogy a történelem egy fehér foltját tárják fel – azért is fontosak, mert az egykori jogfosztottak, kisemmizettek szenvedéseiről a hivatalos jegyzőkönyvekből semmit nem lehet megtudni, sőt, sok esetben családjaiknak sem merték elmesélni meghurcoltatásuk bizonyos részleteit mindaddig, míg a kommunista rendszer meg nem bukott. Történeteiket kevéssé ismeri az utókor, ezért annyira fontos Iochom István könyve, melyet – hogy többé ilyen ne fordulhasson elő – tanulságul és okulásul ajánlott a közönség figyelmébe.
A maga során a szerző ismertette: a téma már régebb foglalkoztatja, de csak tavaly határozta el, hogy felkeresi a még élő kulákokat vagy azok leszármazottjait, hogy szenvedéstörténetüket megörökítse. A deportáltak közül csak kevés, mindössze hét interjúalanyt sikerült találnia, ezért az ő életútjukat is belefoglalta a kuláksorsokat megörökítő kötetbe – így állt össze 24 interjúból a könyv. Hozzátette, a felkeresettek közül senki nem utasította vissza, mindannyian nyíltan meséltek, és családi fényképeiket is rendelkezésére bocsátották, így a könyv bőséges fényképanyagot is tartalmazhat – ezekből egyébként a könyvbemutató idejére ízelítőül a Vigadó falaira is felkerült egy válogatás.
A könyvbemutató végén Kátai Zsuzsanna javasolta egy mozgalom elindítását: emléktáblát kellene állítani minden olyan településen, ahol kulákokat hurcoltak meg.
