Az ajánló szerint a másokról alkotott első benyomások fontosságáról szól a produkció, de ez a gondolat távolról sem ad magyarázatot az előadás során felvetődő kérdéseinkre. A képzelet szárnyalását is gúzsba kötve olyan minimálisra faragta a művészek mozgásterét a rendező, hogy túl sok mindent nem lehetett beleérteni. Nem táncot, nem is látványos koreográfiát láttunk, inkább valamiféle civil mozgásformákat, amilyeneket bármelyikünk elő tudna adni különösebb erőfeszítés nélkül. Mintha egy improvizációk nyomán véletlenszerűen összeálló mozgásgyakorlatsor került volna a színpadra: apró gesztusok, kéz- és lábmozgások, szúrós tekintetek, melyek nem következtek egymásból, inkább csak egymás mellé kerültek, de nem tudható, hogy milyen indítékból születtek. Hiányzott az íve a produkciónak, a vég nélküli újrakezdésekben pedig csak az előadók kiléte és jelmeze változott néha. Az elején kíváncsian vártuk, hogy mi fog ebből kialakulni, de egy idő után érdektelenné vált a folyamatos változás, a semmi vég nélküli újrakezdése.

Az egyetlen valóban hangsúlyos része a játéknak az volt, ami a színész eszköztárának mindenkori kiindulópontja szokott lenni, ami valójában még nem is feladat, mégis meghatározó fontosságú: a jelenlét. A megjelenések és elmenetelek során rengetegszer végigjárták az üres teret a nézők figyelmétől kísérve, és jól látható volt, hogy ki mikor koncentrál maximálisan erre a látszólag banális feladatra, és mikor ejti el az energiát. Ami általában üres idő, itt maga a történés volt. Bejönni, ránézni, mozdulni, megérinteni, kimenni. Bevonulni a közönség elé, aztán átadni helyünket a következőknek. Miközben a tér üres, és a legkisebb mozdulat is ordít a reflektorfényben. Ha kísérletként fogjuk fel, melyben elég hálátlan feladat a nézőé, csak akkor nyer értelmet számunkra.

Három különálló részből áll az előadás, mely a jelmezek változásában tételeződik. Az első részben átlagos, hétköznapi jelmezben jelennek meg a színészek, a másodikban a fiúk kosztümöt, a lányok olyan ruhákat viselnek, mintha egy színpad mögött zajló esküvőről érkeznének, a harmadikban pedig igénytelen minimális öltözékben lépnek színpadra, mintha éppen most szálltak volna ki az ágyból: tornaing, bugyi, adott esetben fedetlen felsőtest, ami a fiúknál természetesnek hat, de ha egy nőt látunk így a színpadon, és emögött nincs erős koncepció, akkor ez az intimitással való visszaélés. Egymás megismerésének fontos eleme a ruha vagy éppen annak hiánya, minden helyzetben valamilyen jelmezt viselünk, mely a kilétünket és a mozgásunkat egyaránt erősen meghatározza, de vajon elég-e ez a felismerés ahhoz, hogy értelmet adjon az előadásnak? Érdekes volt megfigyelni, hogy ugyanazok a mozdulatsorok hogyan változnak a jelmez függvényében, hogyan válik kecsesebbé, csinosabbá az ember, ha öltözete kiemeli vagy elrejti egyes idomait, hogyan lesz vonzó vagy éppen esetlen a meztelenség, ha a megszokottól eltérő mozgásformákban nyilvánul meg. Lehet, hogy csak a magunkról alkotott kép állandó változásáról szeretett volna mesélni a rendező?

Tetszett a zene, mely az elejtett hangoktól, felvillanásoktól a dallamosabb hangzatokig széles skálán mozgott, és stílusosan épült hozzá az előadáshoz. A megjelenő-eltűnő elemek miatt mindig figyelemre méltó tudott maradni, de sosem nőtt a játék fölé. Azonban az nem derült ki számunkra, hogy miért volt szükség világítástervezőre, hisz bármelyik helyi világosító könnyedén beállíthatta volna ezeket a meglehetősen egyszerű fényeket.

Nem volt érdektelen a produkció, de láttunk már izgalmasabb előadásokat ezen a színpadon. Bátornak is lehetne nevezni, de bárhonnan is közelítünk hozzá, nem a sokat látott alkotók nagyvonalúsága sugárzott belőle, inkább a félszegség, ötlethiány. Amiről az ajánló beszél, az inkább csak egy mozgástanulmányhoz kívülről hozzáadott koncepciónak tűnik, nem érződött az előadásból, hogy a másik ember vagy a világ megismerésének problematikája mozgatta volna az alkotókat. Nem volt ilyen jellegű folyamatosság sem benne, a mozgások sorozata nem mozdult el semmilyen irányban. Ha pedig csak a koreográfiát, és nem a gondolatokat kérjük számon, akkor még kevésbé meggyőző. Annyi lehetőség van ezekben a színészekben, és végül is ez egy egyszeri alkalom volt Ermira Goro számára, hogy velük dolgozhatott. Kár, hogy csak ennyit tudott kihozni ebből a helyzetből.