Önkormányzati projektek és bátor magánkezdeményezések

A falu felső részében, az egyik mellékutcában található Sóskút és környékének rehabilitációja, revitalizációja egy olyan program, amellyel a helyi vezetés egy régi elképzelést valósít meg. Egyrészt folytatják a kút környezetének rendezését, de elkezdik a helyi fürdőélet kialakítását is egy uniós támogatás elnyerése révén, ily módon teremtve lehetőséget arra, hogy a sós vizet ízületi és reumatikus bántalmak orvoslására használják, hideg és meleg vizes fürdőzésre, illetve szaunázásra is lehetőséget teremtenek itt a közeljövőben.  

Túl az önkormányzati és a civil, valamint a helyi unitárius gyülekezet törekvésein, ma már megmutatkozik egyes magánkezdeményezés pozitív hatása is. Történtek és történnek példaértékű felújítások, amelyek új funkcióba helyeznek felhagyott lakóingatlanokat.

Sándor Kálmán és családja bebizonyította, hogy érdemes és lehet faluturizmussal összekapcsolt sajtmanufaktúrát üzemeltetni, amelyben a saját tehenészetben termelt, illetve helyben vásárolt tejet dolgoznak fel. Mindennek a titka a helyhez való töretlen ragaszkodás, a szakértelem és a kitartás, illetve a többgenerációs együttműködés. A kilencvenes években Kálmán édesapja, Sándor Aladár – mondjuk úgy, hogy az „idősebb családfő” – autóbusz-vezetőként viszonylag korán nyugdíjba vonulhatott (1995), ami azt jelentette, hogy feladva a székelyudvarhelyi egzisztenciát, ott folytatta, ahol harminc esztendővel előbb abbahagyta Almáson a gazdálkodást, és „kézre vette” a visszaszolgáltatott területeket, s azonnal szarvasmarhatartáshoz látott. Ezt a kisebb állományt gyarapította aztán Kálmán a kétezres évek elején, aki feleségével, Eszterrel együtt határozta el egy tehenészet létrehozását, de immár a településen kívül, a Leányerdőn áthaladó megyei út melletti saját és bérelt területen, amelyet ma 130 hektáron működtetnek, s amely két további alkalmazottnak is rendszeres jövedelmet biztosít. A nyári legeltetés során még négy helyi gazda is betársul a saját teheneivel ebbe a munkába. Ezen a nyáron 34 saját szarvasmarhájuk volt, amelyből 24 a fejős, a többi utánpótlás, növendék. Egyébként mind a ketten mezőgazdasági és pénzügyi-számviteli, illetve agrárközgazdászi képesítéssel is rendelkeznek, turisztikai és vállalatmenedzselési mesteri fokozattal. Városi, „elméleti mezőgazdasági” munkahelyeket adtak fel a vidéki élet kedvéért. Mivel volt a családban egy panzióálom is, főleg a feleség részéről, megvásároltak a falu központjában egy üresen álló parasztházat, amelyet pályázati forrásokból újítottak fel és indítottak benne vendéglátó-szolgáltatást.

A Kertiház Panzió egy 1837-ben épült, szászos stílusú kőház. Ezt alakították át panzióvá, meghagyva korábbi szerkezetét, a földszinten és a padlástérben két-két szobát rendeztek be, amelyben tizenkét főt tudnak egyazon időben elszállásolni. A pincében a konyha és az ebédlő kapott helyet. A Sándor házaspár elmondja, hogy a nyári időszakban naponta 35–40 kg sajt készül, amelynek nagy részét legalább három hónapig érlelik, a rokfort típusút pedig akár fél évig is. A saját 30 juh és a 10 kecske tejéből – ehhez helyi termelőktől időnként még vásárolnak – parmezán sajt készül, amelynek optimális érlelési időszaka egy év.

A következő generáció Sándor Huba és élettársa. Nem estek messzire a család fájától. Illetve visszagurultak. Flóra Dévaványáról került Homoród­almásra, ahol a fiatalember sajtkészítő-tanfolyamon vett részt pár évvel ezelőtt. Huba a Sapientia EMTE agrárközgazdász szakán elkezdett egyetemi tanulmányait a sajtkészítés érdekében feladta, majd a Hargita Megyei Tanács által szervezett sajtkészítő képzésen elsajátított alaptudást egészítette ki hazai és külföldi mestereknél, hogy aztán visszatérvén a faluba, tudását azonnal élesben is kipróbálja. A sajtüzem a panzióvá lett. hagyományos formáit új köntösben őrző ház mögött, az udvar végében levő csűrben működik, amely egyben a fiatalok lakásának is helyet biztosít. Ily módon válhat komoly akarattal a vállalkozói kedv példaértékű és a hagyományos faluképet őrző, azt gyakorlatban is felmutató, értékes tevékenységgé.

Amikor arról kérdeztük a Sándor családot, kik a vendégeik, örömmel mondták, hogy a világ legkülönbözőbb országaiból érkeznek. Voltak már szép számban amerikai, kanadai, németországi, magyarországi turisták, de az utóbbi időben – mivel piacokon és szakkiállításokon is gyakran megfordulnak – örvendetesen megnőtt a Kárpátokon túli románok érdeklődése, akik kíváncsiak arra, hogy hol készülnek azok az ízletes sajtok. Ebben az évben ilyenformán mintegy háromszáz vendégük volt, nagyrészben sajtkóstoló csoportok, amelyeket a szentegyházi turisztikai iroda és további idegenvezetők, illetve más szálláshelyek programként közvetítettek.

A Vargyas völgye és a turisztikai potenciál

Látható próbálkozások vannak arra vonatkozóan is, hogy a falu határában tájba illő és környezetkímélő más mezőgazdasági vállalkozásokat, farmokat is elhelyezzenek.

Homoródalmásnak négy kijárata van. Két irányba – Lövéte, illetve Homoródkarácsonyfalva felé – idestova hét éve lehet aszfaltúton haladni, a Homoródszentmárton felé vezető 132A jelű megyei utat nyáron adták át, így a Leányerdőn át tartó modernizált szakasz révén mintegy 11 kilométerrel rövidül a Székelyudvarhely felé vezető út. A negyedik kijárat a Vargyas völgye felé vezet, amelyen „hátra” szoktak járni az almásiak abba a határrészbe, ahol jelentős erdőrészek, legelők és kaszálók találhatók. A helyiek azt tartják, hogy amennyiben nem következett volna be a kollektivizálás, ott komoly tanyabokrok, farmgazdaságok jöhettek volna létre, amelyek eredményeképp akár új falu is kialakulhatott volna, ahol jelentős állattartással, famegmunkálással foglalatoskodtak volna a helyiek.

A kétlaki életet ma már nem gyakorolják. Jószerével eltűnt az a generáció, amely a visszaszolgáltatott kaszálókon takarmányt termelt a faluban tartott állatai számára.

Ebben a határrészben mostanság a falusiak egyik hazajáró tehéncsordája, illetve a juhtartó kisgazdák és az egyre inkább vállalkozónak mondható juhászok és szarvasmarha-tenyésztők állománya legel. Ugyanakkor – a községi legelőtől elkülönített területeken – nagyobb tehenészetek is üzemelnek.

Egyre fontosabb tevékenységgé vált, válik a Vargyas völgyében a turizmus. Az Orbán Balázs Cseppkőbarlang megközelítése Almás irányából ma már sokkal egyszerűbb és biztonságosabb, mint korábban, hiszen az önkormányzat – pályázati forrásokból – korszerűsíttette a szurdokba vezető gyalogösvényt, amelyet átadásakor úgy „tesztelt”, hogy felkért középkorú és idősebb embereket, akik legutóbb zsenge pionír korukban jártak arra, hogy próbálják ki. Minden résztvevő örömmel tapasztalhatta, hogy viszonylag könnyen bejárható ez a szakasz mind a két irányban.

Még az 1940-es években, amikor a háborús helyzet ellenére is kiterjedt a figyelem a székelyföldi turizmus fejlesztésére – akkortájt alig léteztek Udvarhelyszéken fizetős szálláshelyek –, magyar állami kezdeményezésre készült egy látványterv, amely egy hagyományos stílusú, a Kós Károly-féle iskola stílusjegyeit hordozó menedékházat vázolt a Vargyas partjára, a szurdok lejárata fölé, ám ez nem valósulhatott meg az ismert körülmények miatt. Később – majdnem ugyanazon a helyen – építtetett juhaklokat, azaz szajvánokat a termelőszövetkezet, amelyek nagy része aztán a rendszerváltást követően bontásra került. Itt ma kisebb-nagyobb, több-kevesebb ízléssel készült bungalók, hétvégi házak sorakoznak. Távlatilag van ugyan a helyi önkormányzatnak terve arra vonatkozóan, hogy a Barlangfesztivál kulturális programjainak helyszínén felvásároljon egy területet, amelyre illő formájú rendezvénycsűrt építtetne. Mindez csak távlati elképzelés. A fő hangsúly most a Karácsonygátja és a falu közötti út szélesítésén és modernizálásán van. Ez a falu negyedik kijárata, amely nem szomszédos települések és városok felé vezet, ám gazdasági haszna megkérdőjelezhetetlen.

Itt hadd emlékeztessünk arra, hogy a rendszerváltás évében Homoródalmásnak mind a négy kijáratán át csak makadámúton lehetett haladni. Épp Szabó Gyula írói életművében, történetesen A képek a kutyaszorítóból című visszaemlékezésébe „íródott” meg ide vonatkozóan, hiszen amikor családjával vagy barátaival gépkocsival közeledett a szülőfalujához, előtte mindig bement a homoródszentmártoni kocsmába, hogy megkérdezze: járható-e az út a Leányerdőn keresztül, vagy inkább haladjon tovább Recsenyéd és Homoródszentmárton felé, amely tudvalevőleg jóval hosszabb, de biztonságosabb volt a múlt század hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveiben. Ilyen gond ma már nem jelentkezik. Biztos, hogy a jó műutaknak megmutatkozik a hozadéka. Előbb-utóbb bekövetkezhet a mentalitásváltás is, hiszen nem hiába mondják a helyiek – mint illően oly sokfelé –, hogy ez a falu a világ közepe. A helyi vezetés sokat tett az almásiak komfortérzetének javításáért. Mint ahogyan ugyancsak sokat tett az épített környezet megóvásáért is. Bekövetkezhet, hogy az értékes emberanyag, a jól képzett és pályakezdő generáció kedvet kap arra, hogy odahaza kamatoztassa tudását és képességei legjavát. Felismerték néhányan, hogy vidéken kereshető a biztonságos jövő, amelyhez nagy gonddal épültek és épülnek a hazavezető útszakaszok. Bárcsak minél többen a visszatérést választanák, közeledjenek akár Homoródszentmárton, akár Oklánd, vagy éppen Lövéte irányából „Almás gödre felé”.  

Ezzel a sorozatunkkal most másfelé vesszük az irányt, de ígérni merjük, hogy pár hónap múlva, amikorra körbejárjuk Udvarhelyszék településeit, ide mindenképp visszatérünk, hogy számba vegyük még egyszer az elkezdett, illetve a most induló építéseket is. Örvendetes dolog azt látni, hogy gyakran a nehézségek dacára, azok mellett is jut figyelem és energia a pozitív jövőkép alakítására. Jót s jól építeni sosem volt könnyű, de mindenképp érdemes. Megtartó üzenet ez a mának és a következő időkben érkező ivadékoknak.    

(folytatjuk)

Simó Márton