Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Fehér ingben a fehér papír előttNyelvi nyársak között / Farkas Árpád költőt kérdezi Birtalan Andrea/

2019. november 16., szombat, Kultúra

– Hogyan élte meg azokat az éveket, amikor nem publikálhatott?
Mára már jelentéktelennek tetszhet a hatvanas évek egyik erdélyi fiatal versfaragójának – alig három esztendővel porondra lépése után – kétéves szilenciumra fogása.

Ez is ötvenhat tengelye körül forgott. Irodalmi körünkbe hívtuk a korszak erdélyi írófejedelmét, a négy általánosával rektori rangra kapott munkásírót, olyan természetű kérdésekkel bombázva, mint például: nemzeti sorskérdéseink helyett miért a labdarúgó-mérkőzések szotyolázóiról cikkezik, melyek elől egyenesen a pártbizottságig menekült, csapkodván az asztalt: látott ő már ötvenhatot! Olyannyira ártatlan-naivak és kezdő terroristák valánk még, fiai ama zsenge szocializmusnak, hogy házkutatás során az első, lefegyverzőnek szánt kérdésre, miszerint „fegyver van-e a lakásban?”, könnyed, félálombéli zavarral nyújtottam át előző este több mint kétszáz, különböző szakmát tanuló fiatal előtt felolvasott Cipőfűzőárus című versemet. Hiába forgatták fel köröttünk fél Erdélyt, súlyosabb bélyeget sütni az öt kiszemelt poétajelöltre a legnagyobb jogi fondorlattal sem sikerült, így hát rajtunk hagyták az „államellenes és nacionalista jellegű megnyilvánulások” pecsétjét.

– Az anyanyelvi kultúra a megmaradás eszköze, ez 1920 óta különösen fontos Erdélyben, hiszen föléboltozódott államnyelvként a román. A jövevényszavakat a hétköznapi nyelvben természetes módon használjuk (pl. borkán, buletin, punga). Mennyire befolyásolta az erdélyi magyar irodalmi nyelvet a román nyelv?
– Igaz, hogy az anyanyelvi kultúra meghatározója a nemzeti identitásnak, de nem mindegy, hogy milyenféle megmaradás-eszményről beszélünk. Lehetsz hajnalt rikkantó kakas a trágyadombodon, harangozó a toronyban. Szép kifejezésnek tetszik a román államnyelv fölénk boltozódása, de inkább nyersebben nyelvi nyársakat emlegetnék, amelyekkel rápirítani is lehet anyanyelvedre, ha nem beszéled szépen a kötelezőt. Az egymás páramelegében élők udvarias, a megértés jegyében igyekvő nyelvkölcsönzéseit nem nevezném jövevényszavaknak, használatukat csupán nyelvi restségnek, szókincs­apadásnak. Minden nyelv csak akkor fogad tárt karokkal idegen szavakat, amikor még a fedőfogalmakra nem áll kész és pontos szókincs rendelkezésére, legyen szó itt új technikai vívmányokról, de ha egy új megnevezés, végigfutva a világ száján, meg-megáll egy entitás nyelve hegyén, akkor már nem lájkol, hanem „kedvelni” is mer, aprozár helyett „zöldségüzletbe” jár „paradicsompaprikát”, s nem gogost vásárolni. Az irodalmi nyelv attól még persze nem válik irodalmivá, ha kerüli és nem igyekszik tükrözni e szerencsétlen hétköznapi találkozásokat, de az már az értelmiségi egész nyelvterületre kiterjedő restségére vall, hogy a kezdetektől tévéműsorok helyett még csak nem is tükörfordításban fogadjuk a tévéadásokat, nemcsak a szakmában, de nemzetiségi területeken is hagytuk eluralkodni a nem is oly egyértelmű magyaradást.

– A kommunizmusban gyakoriak voltak a sorok közötti üzenetek. Mennyire terhelte meg a költői nyelvet ez a többletfunkció?
– Terhelni? A több-, sőt, sokértelmű szavak legyezőszerű sugárzásában hiszek, de a sorok között üzengetni sosem szerettem volna. Esztétáink, azt hiszem, nagyon tévednek, ha a metaforikus lombozatú beszédet az élesebb tartalmak amolyan lengéscsillapítójának tekintik. „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” – írja József Attila egyáltalán nem sorok közé, hanem nyílt, egyenes beszédként. Illyés Gyulával szólva: „a (költői) kép a legcáfolhatatlanabb beszéd”. A helyén és pontosan használt metafora mindig többszörösére erősíti föl mondandónkat, úgyhogy bátran állíthatjuk, egy brosúrányi direkt beszéd többet hallgat el napi gondjainkról, mint egy célpontosan irányzott haiku. Megengedem, nem a haiku a legtalálóbb műformai megjelölés ez ügyben, de a metaforától lecsupaszított igazságkereső szavak könnyebben válnak senki se hallja-propagandaszövegekké. Minthogy imáink pincemélyből felszivárgó segítségkérése hamarabb találhat meghalló fülre és szívre, mint kopaszon magasló dombon a szélfútta hegyi beszéd.

– Műveiben megjelennek székely tájnyelvi szavak. Milyen metafizikai többlet van a székely nyelvjárásban az anyaországi magyar nyelvhez képest?
– Székelyföldről jővén a nyelvet úgy tartom a legtermészetesebb életelememnek, akár a levegőt, melyet beszívok, és melyet kienged a tüdő magából, figyelembe véve, hogy állandó veszély is fenyegeti. Kétfajta is: az, ami a konzervatív nyelvőrzők részéről tapasztalható, és az, ami elmossa, szétmossa kötőanyagait. Kányádi nemcsak batyunkról, fegyverünkről beszél, hanem arról is, hogy be kell gyűjtenünk mindent, még a tájszavakat is. Anyanyelvem padlásán is szétnézve nem ódzkodtam az archaizmusoktól sem, és a tájszavakat sem hagytam a szérűkön. Persze, igyekeztem takarékosan bánni vélük. A tájnyelvi vagy akár archaikus elemek használatában nem egzotikumot keresnék, hanem olyan, bármely hajtűkanyarban elveszejthető többletet, amelyről az előre- és hátratekintő ember vesz csak ugyanazon időben tudomást. A székelyföldi vagy akár partiumi ember például, aki e nyelvterület vízmosásos partjain és tektonikus rengések rázkódtatta vidékein él, sajátjaként érti a suvadásos dombok kifejezést, míg az alföldi feje búbjára tolja kalapját: mi a csuda lehet ez? Az előadóművész viaskodik a nyelvújítás előtti, kiadós feledésbe merült jonhom (legbensőbb lényegi lényem) kifejezéssel, s csak amikor hangulat- és tartalomhordozó erejére ráébred, jön rá, hogy nagy kár lenne, ha plaszticitása kimaradna belső lényünk, legbensőbb lényegünk, azaz önmagunk kereséséből-őrizéséből. A magyar nyelvet, gyökrendű lévén, egyébként nem fenyegeti a tájegységenkénti szétértés veszélye. Még akkor sem, ha adódnak oly különös, derűre ingerlő furcsaságok, milyenről egy minapi tárcában olvasok, miszerint a székelyföldi vendég, amikor egy babos gumilabdát akar vásárolni kisgyermekének, a fél közösségnek kell megfejtenie, hogy egyszerűen pöttyös, s nem paszullyal tömött labdáról van szó. Be kell vallanom, nem áll közel hozzám a főleg prózában, de versben is megszaporodott, germanizmusokkal szándékoltan terhelt, a lazaság látszatát és görcsmentességét imitáló magyar beszéd, amely ma eluralkodóban minden rendű-rangú médiában, s melyet én panyókára vetett, lófrálgató beszédmódnak neveznék, arra is célozva ezzel, hogy talán Pest-Buda egyesítésekor annak idején, a XIX. században Arany János margitszigeti tölgyei alatt sem türemkedett annyi idegen elem az irodalmi nyelvbe, mint manapság. Nem vagyok finnyás, én mindenféle versbeszédet tisztelek, ami mögött pokolra kellett annak mennie, aki dudás akart lenni. A versben kivételes önkifejezési lehetőséget láttam, olyan ünnepet, olyan klarinét- vagy akár tárogatómentes, sárból, szennyből gyúrt fesztivitást, amelyre csak a mélyre néző és mélyből feltörő, koncentrált beszéd képes. Amikor az anyanyelv ünnepére gondolok, akkor két olyan személyiség is eszembe jut, mint Sütő András vagy éppen Tamási Áron, akiről kevesen tudják, hogy nem posztóharisnyában, nyűtt bakancsban rótta a világot. (Soha nem ült fehér papír elé, amíg meg nem borotválkozott s fehér inget nem öltött, megtisztelve ezzel az írott szót. Egyébként, ha valamiben sikerült őt utánoznom és követnem, ez az egyetlenegy külsőség az.) Én nem bíznám magunkat csak a meglévő nyelvre, a pincében, padláson is vannak kincsek, a mező tele, az utca tele, ugyanakkor az utcán szemünk láttára romlik és vásik, hígul a nyelv, ezért én úgy érzem, hogy a tudós, kutató emberek mellett költőink feladata volna – ha már invenciós készletükből megújítására nem futná – legalább munkaeszközük, a nyelv őrizése és korszinten tartása.

(Édes Anyanyelvünk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint jó hatása lesz-e az edzőváltásnak a Sepsi OSK-nál?









eredmények
szavazatok száma 589
szavazógép
2019-11-16: Kultúra - :

Király László: Anyanyelv

2019-11-16: Kultúra - :

Szalay Károly: Anyanyelvgyilkosok II.