„Barátom, meg fogsz dögleni! Bár ezzel nem mondtam újat, a könyv, amit kezedben tartasz, megpróbál segíteni neked egy keveset. A végkifejleten semmi sem változtat, bekövetkeztének időpontján talán igen. Vagy nem. Pont ezért nem ígér semmit ez a könyv, mert nem is fogja betartani. De hazudni sem fog. Azt éppen elegen teszik körülötted ahhoz, hogy a legkényelmesebben beleélhesd magad a beteg, az áldozat szerepébe, akinek lassan csak annyi köze lesz a saját életéhez, hogy beletörődik saját sorsába. Ha már cukorbeteg vagy, nagyjából ez a helyzet” – ezekkel a nem éppen könnyű mondatokkal kezdődik Farkas Wellmann Endre legújabb könyve. Szóval: a Cukor.baj nem az a könyv, amit a XX. század végén induló költőnemzedék egyik legkiválóbbjától az ember elvárna.
Így vélekedett az Árkosi Kulturális Központban tartott péntek délutáni bemutatón a moderátori szerepet ellátó Kovács István unitárius lelkipásztor is, mondván, túlzás lenne azt kijelentenie, hogy élvezettel olvasta a könyvet. Hogyan is olvashatta volna élvezettel, amikor az a cukorbajról, egy súlyos betegségről szól, nem beszél félre, sőt, kegyetlenül őszintén vall róla, s már a kezdet kezdetén tudni lehet, nemhogy elmarad a történet boldog befejezése, hanem egyenesen a halállal szembesít.
A felvetett gondolatot Farkas Wellmann Endre vitte tovább. Az ember élete első negyven évében az életre készül, célokat fogalmaz meg, álmait próbálja megvalósítani, majd az elmúlásra készül. És mi van akkor, ha a halál szele hamarabb csapja meg, mint arra számítani lehetett? – tette fel a kérdést.
Neki a harmincas éveinek közepén kellett szembesülnie a betegséggel. Előjele nem volt, de orvosszülők gyermekeként „ragadt” rá annyi az orvostudományból, hogy tisztában legyen azzal, ha nagyszülei közt akadt cukros – márpedig akadt –, akkor statisztikailag kialakul majd – főleg ha élete során semmit sem vont meg magától, ami jólesett. Szóval ott állt harmincöt évesen egy gyerek apjaként, és úton volt a második is, amikor csak kíváncsiságból rutinvizsgálatot kért. Az eredmény nem a várt volt: II-es típusú cukorbetegséget jelzett. Rendesen megijedt, számvetést készített, mert úgy vélte, a diagnózis kimondása után már nem az, aki volt, életét a betegség előttire és utánira osztotta fel, a kivagyra, kié a testemre és a van-e értelme életünknek kérdésekre kereste a választ. Felmerült benne, talán nem volna hülyeség, ha „kilépne” az életből, hiszen a betegségnek olyan súlyos következményei is lehetnek, ami környezetének mindennapjait tenné tönkre; morális alap nélkül szabad-e élni?
„Maradt.” Mondhatni természetes, hogy első pillanatban a világhálón keresett megoldást a bajra. Számtalan cukorbajjal foglalkozó honlapot, a közösségi oldalon legkülönfélébb támogatói csoportot találni, de tapasztalata szerint azok nyolcvan százaléka arról szól, „hogy mit lehet zabálni”, nem kevesen vannak azok sem, akik jó szomszédasszony módra felelőtlenül ajánlgatnak és adnak-vesznek gyógyszereket. A legtöbben azt hiszik, elég a felírt félmarék gyógyszert beszedni, s minden megoldódik, ezért kevés szó esik arról, miként lehet az életet egészségesebben és értelmesebben élni. Rá kellett döbbennie, a gyógyulást keresni lehet, de e betegségre nincs gyógyír, azaz legyőzni nem, csak kordában tartani lehet.
A Cukor.baj napló formában megírt esszé, szembenézés a léttel és a nemléttel, és nem mellesleg arra figyelmeztet, hogy a diagnózist megállapító orvos első javaslatait fogadjuk meg – mondotta a Kovács tiszteletes által betegen is fenegyereknek nevezett Farkas Wellmann Endre.
