A magyar kultúra napjaSzínház és sok minden más - Beszélgetés Pálffy Tiborral, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművészével

– Milyen fogadalmakkal „bilincselte le” magát az új esztendőre?
– Semmi különösről nem tudok beszámolni. Volt viszont egy időszak az életemben, amikor azt hittem, azt vallottam és annak szellemében is „működtem”, hogy van a színház, és mellette semmi más. Egy ideig rendben is volt így, megalapozott néhány fontos dolgot az életemben. Aztán adott pillanatban hátba vágott a nagybetűs élet, itt az ideje egyfajta újratervezésnek, figyelmeztetett, mert hosszú távon ez már nem mehet így túl sokáig. Rá kellett döbbennem: ha nem tanulom meg a figyelmemet más felé is irányítani, annak a színházi lényem, személyiségem is kárát láthatja. Meg kellett tanulnom új szabályrendszer szerint élni, amelyet nem kizárólag a családom írt, hanem a színház, a barátok, szomszédok, kisebb-nagyobb közösségek is, és amelyek között be kellett osztanom az időmet, energiámat. Így világosodtam meg, hogy a színházon túl is van élet, és meg kell próbálnom úgy  menedzselni az egészet, hogy egyik se menjen a másik kárára.

– A színészi karriere sem?
– Úgy érzem, abban a tekintetben semmiféle törés nem történt. Alapjaimban nem változtam, a színházat továbbra is csak úgy tudom csinálni, ahogy csinálom. Viszont megtanultam az előadást követően becsukni magam mögött az öltöző ajtaját, és rövid átmeneti idő után máshová összpontosítani a figyelmemet. Persze ez jelentős mértékben alkati kérdés is, még akkor is, ha az ember bizonyos mértékig hazahurcolja a színházi munkáját – de nem mindegy, hogy a lelkében, az agyában vagy az aktatáskában. Mert adódik helyzet, amikor dobozolni lehet és kell. Természetesen létezik az a felfokozott idegrendszeri rezgés, amit óhatatlanul hazaviszel, és ilyenkor jó, ha van rá kapacitásod, hogy ezáltal ne okozz sérülést a környezetednek, és ez már jelentős mértékben párkapcsolati kérdés is.

– Persze könnyű annak, akinek pszichológus a felesége. Apropó: észreveszi, ha önön praktizál?
– Sokszor észlelem, nagyon ideges is leszek tőle. De ugyanolyan ideges lesz ő is, amikor azt érzi, hogy játszom a helyzettel. Kölcsönösen igyekszünk egymást tetten érni, hogy melyikünk mikor viszi haza a szakmát.

– Az utóbbi évek néha „furcsa” pozícióban találták Pálffy Tibort: felolvasószínház, középiskolai projektek, márciusi ifjak szellemi atyja. Többnyire azok a színészek keresnek hasonló „pótcselekvéseket”, akiknek billenni látszik a társulaton belüli pozíciójuk, vagy nem érzik túl jól magukat a bőrükben. Az ön esetében viszont sok főszerepet és szakmai elismerést is hoztak ezek az évek. Akkor viszont miért?
– Talán a felvetések mindenikéből van egy kevés, egy dolog azonban mindenképpen közös ezekben a történésekben: kíváncsi vagyok, hogyan működik a színházon kívüli világ. Az említett akciók, a tantermi, a március 13-i projekt vagy akár a Tein Teátrum ugyanakkor szinte kivétel nélkül az ifjakat érinti. Csupa olyan dolog, amelyek az Y-generációt célozzák. Nem mellékesen a színház falain belül azt is érzem, hogy kezdek kicsit klasszikussá, divatjamúlttá válni, olyan eszközöket használni, amelyekhez a mai tizen-huszonéveseknek nem nagyon van kapaszkodójuk.

– Csak hogy értsük: miben kezd kimenni divatból?
– Olyan színházi közegből érkeztem, ahol világéletünkben alternatívaknak számítottunk. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház annak idején újszerű, új eszközöket használó, új lelkületű, régi gondolatokat újrafogalmazó társulat volt. Ezt a kísérletező, újrafogalmazó bátorságomat kezdtem elveszíteni. Az ember, a színész természetes kopása persze törvényszerűség, de a pillanat frissességét azért meg kell őrizni.

– Reális célkitűzésnek tartja örök alternatívnak maradni?
– Nem tudom, de ötven fölött is szeretném megszólítani a húszéveseket. Nem feltétlenül új dolgokat feltalálni, hanem frissen tartani ezt a kapcsolatot, folyamatosan „letölteni” az alkalmazási frissítéseket. Mert hiába ugyanaz az „operációs rendszer”, a frissítésekre állandóan igény mutatkozik. Az évek múlásával ugyanakkor egyre nagyobb felelősséggel tartozom a néző iránt – az iránt is, aki nem jön be a színházba. Lehet, hogy az utóbbiakat nekem kell megkeresnem. Ezért tartom különösen izgalmasnak a tantermi projektet: a színházat bevittük az iskolába. A Tein Teátrum keretében pedig a teázóba, a kocsmába telepítettük a színházat. Olyan közegbe, amelyben a színháztermitől egészen eltérő energiák mozognak.

– Ilyen közegben születhetnek színpadon is alkalmazható „frissítések”?
– Hogyne, hiszen egy kocsmai környezetben egészen más a figyelem, sokkal dinamikusabbak, azonnalibbak a nézői visszaigazolások. A 21. század színháza ebbe az irányba törekszik, próbál megszabadulni a színháziasságtól, a közvetlenebb utakat keresi. Majd menet közben kiderül, hogy jó irányt követ-e. Ha sikerül megnyitni ezeket a közvetlen csatornákat, miközben megőrizzük a költészetet, a mélységeket, képesek vagyunk hiteles, „portalanított” színházat csinálni.

– 2019-ben viszont a szentgyörgyi színház előadásaiban legtöbbször nem Pálffy Tibor volt a főszereplő…
– Valós a megállapítás, ugyanakkor azt tartom, hogy nem kell minden szerepet eljátszani. Az elmúlt években úgy általában nagyon zavarossá vált a világ, és ezáltal körülöttem is. Sokszor értelmezhetetlen zavart érzékelek, mintha már semmi sem lenne az, ami. Mindez a színházi rendszerre is kihat, a mi társulatunkra is. Valahová ide vezetem vissza azt az elhatározásomat is, hogy mesteri fokozatot kellene szereznem. Nem tudtam pontosan meghatározni, hogy miért. A színészi alapképzés – a mesterségbeli technikák fejlesztése mellett, természetesen – elsősorban arra volt jó, hogy megírtam egy tizenhat oldalas szakdolgozatot. Ma is büszke vagyok, hogy képes voltam rá, hogy kijött belőlem, hogy formába tudtam önteni a gyakorlati éveim alatt körvonalazódó gondolataimat. Elsősorban a magam számára volt fontos megvalósítás. Ahhoz is kellett valamilyen motiváció, hogy nekiugorjak a mesterinek. Azt tartom, hogy a színészi pályám közel harminc esztendeje ritkaságszámba menő folyamat azáltal, hogy gyakorlatilag egyetlen társulatnál – hiszen a gyergyói évek egyenesen folytatódtak Szentgyörgyön –, egyetlen szellemi vezető mellett töltöttem el ezt a három évtizedet. Számomra ez a legnagyobb teljesítmény. A világ összekavarodása közepette viszont egyre kevésbé érzem, hogy merre is futhat ki ez az egész. Nem szakadt meg ez a folyamat, még részese vagyok, de kezdtem elveszíteni a saját jövőképemet.

– Életszerű célkitűzés feltétlenül látni egy ilyen pálya finalitását?
– Talán nem, de érezni kell, hogy vannak-e még tartalékok, utak. Na, ez borult homályba egy kicsit: mi lesz, mi következik? A rendezői mesteri képzésben éreztem, hogy folytatás, viszonyítási pont tud lenni, miközben szorosan kapcsolódik mindahhoz, ami az eddigi életem volt. Társulaton belül is változások előtt-közben vagyunk, bizonyos viszonyrendszerek átminősülnek, és bár egy pillanatig sem állítom, hogy rosszabb lesz, ami jön, az biztos, hogy már nem olyan.

– Mivel magyarázza ezt a már-már szélsőséges lojalitást társulathoz, szakmai partnerhez?
– Igazából nincs rá magyarázat, mint ahogy arra sem, hogy soha nem kaptam konkrét ajánlatot átszerződésre. Sokszor elgondolkoztam, miért, de csak odáig jutottam, hogy a köztem és Bocsárdi László közötti szimbiózis közelít az általam ideálisnak vélt színész-rendező viszonyhoz. A kívülállók ettől tarthattak mozdíthatatlannak, legalábbis ezzel nyugtatgatom magam.

– Most, hogy rendezőként is bemutatkozott: milyen a kilátás a barikád másik oldaláról?
– Egyetlen előadás talán még kevés ennek megítéléséhez. Változatlanul vallom, hogy a folyamat, míg megszületik, sokkal fontosabb, mint az előadás. Persze amikor az előadás van, akkor nincs más rendszer, annak kell mindenkinek alávetnie magát. Ezek a folyamatok is zavarosak lettek, saját igényeimhez mérten egyre többször sérülnek.

– Hogyan instruálja a rendező Pálffy a fiatal színészeket?
– Az instruálás ma nem szorítkozik kizárólag a színpadra, felkértek ugyanis színészmesterséget tanítani a kolozsvári színművészeti egyetemen. Megpróbálok nagyon nyitottan közelíteni a fiatalokhoz, mégpedig úgy, hogy igyekszem minél inkább a háttérben maradni. Azt mondtam például: fogalmazzanak meg egy történetet egy találkozásról, és ezzel a szöveggel kezdjünk el játszadozni. Ennek mentén indultunk felfedezni, hogyan lehet prezentálni egy szöveget, hogyan tudja egy színész megjeleníteni az egy-egy ilyen történet elmesélésekor keletkező állapotokat, előrehozni, hogy gesztussá váljanak, azokat előtérbe helyezni vagy visszafogni. Maximális mértékben megteremteni a jelen idejűséget, és abban egymásból építkezve dolgozni. Az Illúziók esetében azt mondtam, olyan próbafolyamatot akarok végigvinni, amelynek minden percét élvezzük. És amelyben elsősorban a színészek fogalmazzanak.

PÁLFFY TIBOR
Dicsőszentmártonban született 1967. augusztus 22-én. Tanulmányait a helyi 2-es számú Ipari Líceumban, később a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végezte. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, majd a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. Több mint száz színpadi és filmszerepet játszott, rendezőként Ivan Viripajev Illúziók című darabjával debütált. Legfontosabb díjak, kitüntetések – Legjobb férfialakítás díja: Admétosz szerepéért – Euripidész: Alkésztisz (Atelier Nemzetközi Alternatív Színházi Fesztivál, Sepsiszentgyörgy, 1998); Kisvárda város díja (megosztva Váta Loránddal) A csoda és Partok, szirtek, hullámok című előadásban (Határon Túli Színházak XV. Fesztiválja, Kisvárda, 2003); a legjobb férfialakítás díja (Határon Túli Magyar Színházak XVI. Fesztiválja, Kisvárda, 2004, 2007, 2010); Jászai Mari-díj (2004); a legjobb férfi epizódszereplő díja a VIII. POSZT-on, a Kamarás szerepéért a Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című előadásban (2008); a legjobb férfi főszereplő díja a XV. POSZT-on Lopahin szerepéért a Csehov: Meggyeskert című előadásban (2015). Nős, két gyermek apja.