Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Beszélgetés Király Károllyal, Kovászna megye első vezetőjévelBenedek Elekről Ceaușescunak

2020. február 15., szombat, Életutak

A reménykedés és jó néhány, ma is meghatározónak tekinthető megvalósítás időszakaként emlékszik a többség Kovászna megye első vezetője, Király Károly 1972 tavaszáig terjedő „uralmára”. A kilencvenedik életévéhez közelítő megyealapító segítségével igyekeztünk megragadni a fél évszázaddal korábbi történelmi pillanatot, amikor az 1968. február 18-ától létrehozott negyvenegy romániai megye között a történelmi Háromszék területe is újra külön státust kapott.

– Kudarc és remény: a két érzés egyaránt jelen lehetett a Maros-Magyar Autonóm Tartomány 1967-es felszámolásakor. Önben melyik volt az erősebb?
– A Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolásában elsősorban nem mint tevékeny résztvevő, hanem mint felszámolt voltam érintett, hiszen korábban nyolc éven át többek között a KISZ tartományi első titkára is voltam. A székelyföldi magyarság törékeny autonómiájának megszüntetése azonban igazából már 1960-ban megkezdődött, amikor Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely rajonokat Brassóhoz, azaz az akkori Sztálin tartományhoz csatolták. Ugyanakkor a Magyar Autonóm Tartományhoz ragasztottak három, többségükben románok lakta területet Nagysármás, Marosludas és Dicsőszentmárton központtal. Ezzel jelentősen megváltoztatták a tartomány etnikai összetételét, és azzal párhuzamosan a nevét is Maros Magyar Autonóm Tartományra.

– Milyen kirakat-, illetve tényleges érvek húzódtak meg az átszervezés mögött?
– A szokásos húzd meg-ereszd meg érvényesült – mint általában a politikában. A felszámolás melletti egyik legnyomósabb érvnek azt szánták, hogy egy ország területén belül nem létezhet saját határokkal rendelkező régió. Márpedig az autonóm tartomány létrehozásáról rendelkező dokumentumban egyértelműen szerepelt, hogy jobbról ez a tartomány, balról meg amaz határolja. Hatalmas feneket kerítettek a dolognak, és ahogy lenni szokott, a magyar érdekeltségű problémák megoldására egy magyart, Gere Mihályt küldték. Meglehetősen jól ismertem a helyzetet, ennek ellenére első nap nem értettem, mit is akar Gere. Aztán a második nap valahogy kibökte, ez a határhelyzet politikailag megengedhetetlen. Ebből aztán az következett, hogy lecserélték a tartomány néhány vezetőjét, nemsokára hazahozták Nagyváradról Iosif Bancot, aki a nyugati határszélen már elvégezte a „dolgát”. A rajonok összekavarásával jelentősen módosították az etnikai arányokat is. Természetesen hivatalosan soha nem mondták ki, de az alapvető érv mindenképpen az volt, hogy belső határok megléte nacionalizmus, ami megengedhetetlen egy nemzet­államban, mint amilyen Románia. Nyilvánosan kevésbé átpolitizáltnak tűnő érvek keringtek, a közember részéről érkező igényekre hivatkoztak, miszerint a kézdivásárhelyiektől mennyire messze fekszik Marosvásárhely, míg Brassóba például sokkal könnyebben el lehet jutni dolgozni, ügyintézni. A rajoni pártbizottságokat is ennek szellemében készítették fel, és a többség számára elfogadható is volt ez az érvelés. Bár már meglehetősen dörzsölt voltam, mi tagadás, az elején én is bedőltem a szövegeknek. Banc is ennek megfelelően viselkedett, magyarul beszélt az emberekkel, marosfelfalusi származású lévén ez nem okozott gondot neki.

– Milyen fórumon rajzolták az új megyehatárokat?
– A megyék kialakításának ügyében két-három alkalommal is magas rangú pártgrémium ült össze Nicolae Ceaușescu pártfőtitkár vezetésével. Kezdetben pozitív felhangúak voltak a megbeszélések, a nemzetiségi jogok fenntartásának igénye és szándéka is többször megfogalmazódott. A második körben azonban Iosif Banc már megfogalmazta, hogy nem indokolt kivételes jogokat biztosítani a magyar lakosságnak. És aki melléje állt, nem más volt, mint Fazekas János. Így aztán lassan elhallgatott Ion-Gheorghe Maurer, a Minisztertanács elnöke is, aki sokáig legfőbb támogatója volt a kisebbségnek járó teljes jogegyenlőség megítélése szándékának.

– Ön milyen minőségében lett tagja ennek a körnek?
– Az 1967 kora őszén közzétett első térkép Nagy-Hargita megye megalakításának szándékát tükrözte, magában foglalva a régi Udvarhelyszéket, Csík vármegyét és Háromszéket. A dolgok menete azonban hamar megváltozott, ’67 novemberében már megindult a politikai és adminisztratív hadjárat Székelyföld területi feldarabolására, etnikai fellazítására. Az egyik „munkaváltozat” szerint Kovászna várost, Zágont, Bodzafordulót, Zabolát, Maksát, Dálnokot, Málnást, illetve egész Erdővidéket Brassóhoz kell csatolni, Tölgyest és Gyilkos-tót pedig Bákó megyéhez. A lakosság véleménye azonban már kezdetben erőteljesen megoszlott ezekkel a tervezetekkel szemben. Én akkor egy éve már Gyergyószentmiklóson voltam első titkár, és nagyon jó, mondhatni baráti viszonyt ápoltam Virgil Trofinnal, aki akkoriban a kommunista párt második embereként hatalmas befolyással rendelkezett. Mindig tőlem kérdezősködött a székelyföldi, erdélyi emberek felől, és e bizalmi tőke alapján jelentős döntéseket is befolyásolhattam. Ilyen körülmények között kaptam a megbízatást Bukarestből Hargita megye megszervezésére. A párt és a kormány rendkívüli megbízottjaként teljes döntési jogkörrel léphettem fel, de folyamatosan együtt kellett működnöm Maros és Brassó tartomány vezetőivel. Akkor is, és utólag is úgy éreztem, hogy  egy pillanatra beleszólásom volt a történelem alakításába.

– Hogyan sikerült kiemelni Háromszéket Nagy-Hargitából?
– Háromszék feldarabolásának megakadályozásában Fazekas János, a Román Kommunista Párt politikai végrehajtó bizottságágának tagja játszott főszerepet. Én kezdettől azt sugalltam, hogy alakuljon két megye, Hargita és Háromszék. A kérdésben megoszlott a két háromszéki rajon, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely vezetőinek álláspontja: a felső-háromszékiek inkább a saját megye megalakításában látták a jövőt, Sepsiszentgyörgy viszont Sántha Károly városi első titkárral az élen a Brassóhoz való csatlakozás változatát támogatta. Ezzel párhuzamosan Bukarestből és Brassóból is egyre fokozódó nyomást gyakoroltak a kézdivásárhelyiekre, elsősorban Vasile Patilineț, a KB tagja és Gheorghe Pană, Brassó tartomány első titkára révén. A külön megye alakításának javaslatát támogatta Koppándi Sándor, a Romániai Magyar Dolgozók Tanácsának titkára, a pártközpont propagandaosztályának nemzetiségi vezetője is, míg aztán Ceaușescu is rábólintott. Felhívott és azt mondta: „Rendben, Király, legyen, de te fogod vezetni!”

– Milyen emberállomány állt rendelkezésre a megyealakításhoz?
– Az állománnyal nem volt gond, jó kapacitású, tenni akaró emberek vettek körül, a gond az idő rövidségével volt, hiszen már 1967 végét írtuk, következő év februárjának közepétől életbe kellett léptetni az új adminisztratív berendezkedést. Gyakorlatilag egyetlen hét állt a rendelkezésemre a létesítendő megye intézményrendszerének kiépítésére, a különböző tevékenységi területek vezetőinek kiválasztására. A szükségből igyekeztem erényt kovácsolni: az idő rövidségére való tekintettel nem a javasolt személyek iratcsomóját küldtem Bukarestbe elemzésre és felülbírálásra, hanem a neveket tartalmazó listát jóváhagyásra. Meg is kaptam, kivétel nélkül, Patilineț pedig tajtékzott a dühtől: „Az összes semmiházi barátodat magad mellé vetted!” De már nem volt mit tennie. Ugyanakkor erkölcsi feladatomnak tartottam a kézdivásárhelyi rajon kitartó vezetőinek előléptetését, így került felelős beosztásba Szász Domokos, Stemmer József, Sylvester Lajos, Bede Gyula és társaik. Szentgyörgyről Sántha Károly, a Nemzeti Bank igazgatója, Czikó Árpád és mások kerültek a stábba. Török Áron fiatal építészmérnököt éjszaka az ágyából ugrasztottam ki, és adtam neki kétórás gondolkodási időt: elfogadja-e a megyei tanács alelnöki tisztségét? Így alakult meg szinte futólépésben 1968. február 18-án Kovászna megye. A Háromszék nevet ugyanis nem fogadták el, kevésbé történelmi hangzású elnevezést kellett találni.

– Önállóság, életképesség tekintetében mit ígért Háromszék 1968 elején?
– Az infrastrukturális alapadottságok nem voltak túl biztatóak, nekem viszont alapvető célkitűzésem volt, hogy mihamarább életképessé tegyük a megyét, rendelkezzünk minden olyan jellemzővel és intézménnyel, amelyek révén egy megye önálló módon tudjon működni. Nem volt könnyű, mivel Pană a szomszédos Brassóból igyekezett fenntartani Háromszék függőségi viszonyát. Amikor például saját tervezőintézetet és építővállalatot kezdtem szervezni, és mindehhez szakembereket verbuválni – nem tagadom, Brassóból is –, előbb gálánsan felajánlotta, hogy a brassói építők majd ellátják ezeket a feladatokat, majd miután visszautasítottam, fenyegetőzni kezdett, illetve retorziókat alkalmazni. Az építésipari és kereskedelmi szakiskola bentlakásából még a matracokat is elvitette a megyésítés után. Felhívtam, és azt mondtam neki: „Ide figyelj, te Pană! Tudod kik viselkedtek legutóbb így? A román hatóságok 1940-ben, akik a második bécsi döntés utáni kivonuláskor Kolozsváron még a kilincseket is leszereltették. Te most arra hivatkozva pusztítottál le mindent, hogy az iskolákat a brassóiak pénzén szerelték fel. Mit gondolsz, a szentgyörgyiek soha nem fizettek adót a román államnak?” Másnapra mindent visszaküldött, de vérig sértődött, és örök ellenségemmé vált.

– Biztosított elég pénzt az államkassza a megyék talpra állítására?
– Természetesen voltak jelentős előirányzott költségvetési tételek az új megyék tevékenységének beindításához. Mi már az első évben kétszáz új lakást építettünk az eredetileg tervezett negyven helyett, ezzel is igyekeztünk hazacsalogatni a közel 12 ezer, Brassóba ingázó szakmunkást, hiszen az ipari fejlesztések, a gyárépítések akkor már nemcsak víziónak számítottak. Megkezdtük a vízhálózat bővítését, új kutakat fúrtunk, víztározó medencéket építettünk. Ezen túlmenően éltem azokkal a lehetőséggel, amelyet az RKP Központi Bizottságába, a politbüróba és az Államtanácsba való beválasztásom kínált, igyekeztem kihasználni a pozíciómból adódó érdekérvényesítési potenciálomat. És igen, a főtitkárral való közös vadászatokat is hasonló ügyek megtárgyalására használtam, törekedtem rá, hogy Ceaușescu jó vadászélményekkel távozzon. Ha sikerült, másnap-harmadnap szólt is a telefon, jelentkezett az illetékes elvtárs, hogy megbeszéljük annak az ügynek a részleteit, amelyet a vadászlesben vetettem fel a főtitkár elvtársnak. Így épült meg a szentgyörgyi sportcsarnok, a mozi és a szakszervezetek kultúrháza, ezek semmiféle alaptervben nem szerepeltek. A kényes kérdéseket mindenekelőtt a főtitkárral beszéltem meg, az ő beleegyezése kellett a kézdivásárheyi Gábor Áron-szobor felállításához, a kisbaconi Benedek Elek-emlékház létesítéséhez, utóbbi életművéről egy piliskei vadászat alkalmával tartottam kiselőadást.

– Sok spekuláció látott napvilágot, miszerint Bodzaforduló és vidéke azért került a tömbmagyar megyéhez, hogy hígítsa egy kicsit a magyar „tengert”. Muszáj volt belemenni ebbe a kompromisszumba?
– Részben igen, de említésre méltók az előzmények is. Bodzaforduló és a környező négy román község lakossága ellenállt minden próbálkozásnak és mézesmadzagnak, nem voltak hajlandók Buzău megyéhez csatlakozni. Azt mondták, ők erdélyiek, nem regátiak. Így végül csak Bodzavám került Brassótól a frissen létrehozott déli megyéhez.

– A sikertörténet mégis csak 1972-ig tartott. Alakulhatott volna másként is?
– Ismertem annyira a rendszert és az azt működtető embereket, hogy tisztában legyek vele: Kovászna megye élén nem lesz hosszú idejű a pályafutásom. Tudtam, hogy ellenségeim mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy félreállítsanak. 1972 elején Gheorghe Pană „barátom”, aki akkor már újra Bukarestben dolgozott, felszólított, hogy nevezzem meg az utódomat a megye élén, mert rám rövidesen a legmagasabb szinten lesz szükség. Ahogy mondani szokás, felfelé akartak buktatni. Nem sokkal később másik „barátom”, Patilineț jelezte, hogy a legközelebbi ülésen Fazekas János kritizálásában számítanak a támogatásomra. Egyértelművé kezdett válni, hogy döntenem kell: a pártvezetés eszközévé válok, vagy megmaradok a magam elvei mellett. Az utolsó cseppet a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa 1972. március 31-i ülése jelentette, ahol Takács Lajos kemény hangon kritizálta a pártvezetés jogfosztó nemzetiségellenes politikáját. A Bolyai Egyetem utolsó rektora önkritikát is gyakorolt: szégyelli, hogy hagyta magát félrevezetni a Bolyai és a Babeș Egyetem egyesítésének ügyében, ami a Bolyai felszámolásához vezetett. Takácsot elítélő felszólalások következtek, én hallgattam. Másnap otthon két levelet diktáltam. Az egyik a válóperem elindításáról szóló nyilatkozat volt, a másik a tisztségemről való lemondás a párt nemzetiségi politikája elleni tiltakozásképpen. Úgy éreztem, elérkezett a pillanat, hogy rendet rakjak az életemben.

– Mit mutat a mai, több mint ötven esztendővel későbbi mérleg?
– Az elmúlt közel öt évtized túlnyomó részében ellenszélben éltem és harcoltam. Nagy csalódásként éltem meg a rendszerváltás utáni politikai-közéleti próbálkozásaim kudarcait, a sorozatos támadásokat, amelyek kollaboránsként, ellenzékiként, majd kriptokommunistaként bélyegeztek meg. A lelkiismeretem azonban tiszta, és örülök, hogy ma is szeretettel tudok gondolni az otthon maradottak többségére. A többiről majd elszámolunk a végső döntőbíró előtt.

 

KIRÁLY KÁROLY
Politikus, közgazdász, Kovászna megye első vezetője. Dicsőszentmártonban született 1930. szeptember 26-án. A moszkvai Komszomol Főiskola hallgatója volt (1956–57), 1964-ben a bukaresti Ștefan Gheorghiu Akadémián közgazdász szakot végzett, majd 1970-ben a Bukaresti Közgazdaságtudományi Akadémián közgazdász szakképzettséget szerzett. 1950–1965 között a Román Kommunista Párt ifjúsági szervezete, a KISZ aktivistája volt, majd a Magyar Autonóm Tartomány KISZ Bizottságának első titkára. Innen a Gyergyó rajoni pártbizottság első titkárává nevezték ki. 1966–1968 között az RKP Központi Bizottságának munkatársa, 1968–1972 között a Kovászna megyei pártbizottság első titkára és az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának póttagja volt, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke. 1972-ben a hivatalos román politika elleni tiltakozásul lemondott tisztségéről. A hatalom „száműzte”, kinevezték a karánsebesi Fakitermelő- és Feldolgozó Kombinát vezérigazgatójává, majd visszaengedték Marosvásárhelyre. 1978-ban a nyugati sajtóban is megjelent levélben tiltakozott a magyarságot sújtó román állami intézkedések ellen. Újabb karánsebesi száműzetése idején, 1978. június 16-án ismeretlen személy rálőtt Király Károly gépkocsijára. 1978 októberében, már a marosvásárhelyi (meggyesfalvi) konzervgyár igazgatójaként állást adott a börtönből frissen szabadult, de továbbra is tiltólistán lévő Visky Árpádnak, a sepsiszentgyörgyi színház művészének. Ismétlődő beadványaival, a legfelső párt- és állami vezetéshez intézett, külföldre is eljuttatott leveleivel kiállt a romániai magyarok jogai mellett. Az 1989-es forradalom után a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának alelnökévé választották. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik megalapítója, 1992–1993-ban az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke volt. Az 1990. március 17–19-i marosvásárhelyi „fekete március” idején a Nemzeti Megmentési Front alelnökeként nyomást gyakorolt az atrocitások leállítása érdekében. 1990. májusától szenátor, de nem töltötte ki a mandátumát, 1991. december 12-én lemondott az új román alkotmány tartalma elleni tiltakozásképpen. Díjak, kitüntetések: Bethlen Gábor-díj (1987); Kós Károly-nagydíj (2014); Magyar Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (2015). Ma Magyarországon, a Békés megyei Mezőkovácsházán él.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye a koronavírus miatt elrendelt hatósági intézkedésekről?








eredmények
szavazatok száma 2478
szavazógép
2020-02-15: Irodalom - :

Bálint Mária: Mellérendelt hasáb (Tárca)

Ülök – mint rendszerint – egyedül a szobában, és gyönyörködöm időnként a friss szerzeményű, alig kipróbált, ablakos fűtőm által kínált látványban. Visszaemlékszem gyermekkoromra, amikor kis kerek öntöttvas kályhánk szolgáltatta a meleget, amelynek ajtaja nem volt valami tökéletes.
2020-02-15: Kultúra - :

Farsangi fánk (Nyelvelő)

Népszokásokban bővelkedő időszak. Elég hosszúra nyúlik –  vízkereszttől hamvazószerdáig –, ezért sok alkalom adódik a lármázással, szórakozással, táncmulatsággal járó eseményekre. A néprajzi szakirodalom a 15. század óta számon tart egyebek mellett farsangi ruhacseréket férfiak és nők között, álarcos alakoskodásokat.