Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Tamási Áron: A világ megtelik jövendővel 2.

2020. március 21., szombat, Irodalom

 (részlet a Hazai tükörből)

...Így például hamarosan megtudtuk, hogy a pozsonyi rendek előtt Kossuth Lajos elmondotta az ő világra szóló beszédét, melyben a meglévő sérelmes állapotot feldöntötte és új magyar alkotmányt követelt. Beszéde valóságos görgeteg lett, mert az országgyű­lés nemcsak a király és a császárhoz folyamodott véle, hanem lázongásba hozta a bécsi ifjúságot is, mely rivalgással kezdette járni az utcákat, szabadságot kívánván az ausztriai népnek is.

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

Látván a merevedett császári kancellár, hogy mi tud történni, úgy megdühödött a beszéden, hogy azt nyomtatásban is kézbe kerítvén, a tűzre vetette. Ennek a hírét aztán, mint más híreket is, hamar megvitték Pestre, hol a pozsonyi hajókat egész napon által nagy seregben várta az ifjúság Petőfi költővel az élén. Az a Petőfi különben, mint a hirtelen csillag, akkor Magyarhonban nagy útmutató kezdett lenni, ami kitűnik abból is, hogy a kancellárt, ki csakugyan tűzre tette a Kossuth beszédét, talpnyaló hercegnek nevezte, s megüzente neki, hogy paprikást fognak belőle főzni.
Midőn erről nagy lelkesülten éppen beszélünk vala, Lőte megkérdezte hirtelen:
– Sovány az a herceg?

Deák Farkasra néztünk, mert ő lévén a világ figyelője, neki kellett azt tudni; s Deák, mint hivatalos véleményt, jelentette is rögvest:
– Sovány.
– Akkor paprikásnak nem jó – mondá Lőte.

Nevettünk rajta, s úgy kezdettük találgatni, hogy akkor hát minek volna jó az a sovány kancellár. Nem tudánk ebben megegyezni, de bezzeg másnap Könczei jól megfelelt erre a kérdésre is, még pedig egy új krónikában, melyet nekünk fennhangon el is olvasott. Úgy szólott a krónika, hogy senkinek semmire nem lévén jó a herceg, végül maga az ördög jelentkezett, hogy ő házitanítónak felfogadja; s megadván neki napjára a három garast, továbbá az egész ruházatot, vagyis a szarvat, a farkot és a rendes szőrözetet, a jó állást a kancellár el is fogadta.

Sokáig azonban nem maradt a herceg abban a neki való hivatalban sem, mert néhány nap múlva azt a hírt hozta Deák Farkas, hogy az ablakait a bécsi deá­kok bérontották; majd másnap még nagyobb lélekkel jött, s a kék dolmányának bélésiből egy újságlevelet ásott elő, mely újságban az állott, hogy a bécsi nép a katonasággal győztesen megütközött s a herceg-kancellárt a hivatalából kibuktatta. Erre Pesten gyűlésre szólították Petőfiék a parázsló népet, s megüzenték Pozsonyba a főrendű uraknak, hogy ha a Kossuth szavát még nem vitték volna fel Bécsbe, azonnal szaladjanak a királyhoz és mindent kérjenek tőle, ami a főrendűeknek nem jó.

Hát ez a hír, mielőtt még érdeme szerint terjesztettük volna, már nagy bolydulást keltett az egész kollégyiomban; s hathatós voltát mi sem mutatta jobban, mint azon esemény, hogy hallatára még Horváth Gáspár, az a fékező primárius is így szólt:
– Nohát, ebből lesz valami.

S bizony lett is, mert böjt második vasárnapján, vagyis pontosan március tizenkilencedikén, úgy a szeles-borongós alkonyat küszöbén, hát Deák Farkas szakadva érkezik az atyai háztól. Többféle hírlapokkal rontott bé a kamarába, ahol vártuk is őt; s csapkodva az alkonyati leget az újság kibomlott leveleivel, kiabálni kezdett, hogy kiütött Pesten a forradalom. Nemcsak aki ülve vala, hanem aki állott, még az is felugrott egyszeriben. Rácsaptunk hamar az újságokra, de a nagy sietségben és az izzó hangosságban senki sem találta hirtelenében a forradalmat. Az én kezembe éppen egy olyan levél jutott, melyről a Kossuth neve szökvén a szemembe legelsőnek, nagy mohósággal azt olvasám, hogy a Kossuth Lajos arcképe nagy formában egy forint húsz krajcárért s kis formában negyven krajcárért megvásárolható. No, gondoltam, ha már az arcképét is árulják, akkor a győzelem csakugyan bizonyos; de mivel abban a pillantásban nem képet akartam venni, amit drágállottam is, azért a szemem tovább s mindenfelé futkosott, megakadván egy olyan íráson, melynek az volt a címe, hogy A nép szava Isten szava. Belé is kapott a szemem, hogy olvasnám ez ígéretes cikkelyt, de mivel egyszerre többen beszéltek, mint ahányan voltunk, bizony azt sem tudtam, hogy olvasom-e, amit hallok, vagy pedig azt hallom, amit olvasok. S amint a fülem így huzalkodott volna az olvasó szememmel, hát Bong Ferenc elkiáltotta magát:
– Talpra, magyar!

Oly lelkiből repült fel ez a két szó, hogy abban a percben bármi nagy és szép dologra készségünk támadt, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy a Petőfi buzdító dalát találta meg egy újságlevélen. Mind reá vetvén a szemünket Bong Ferencre, ő hangos szóval el is olvasta nekünk a lelkesítő költeményt, mely nemcsak a szívünkben gyújtott legnagyobb lángot, hanem orcáinkat is pírba gyullasztotta. A szent tűz nagy melegében hallgattunk kicsi ideig, majd Lőte háromszor is megmerítette a fejét a levegőben s feledve tréfás kedvét is, így szólt:
– Ez már költő!...

Minden fej Könczei felé fordult, hogy vajjon él-e még, mert Könczei bizony az ő verseinek költése miatt igen nagyra tartotta magát; de neki ilyen dologban több esze volt, mint a szerelemben, mert nem a maga költeményével válaszolt, hanem a Vörösmarty Mihályéval, melyet ugyancsak egy újságlevélen talált, frissiben olvasván is mindjárt:
Kelj fel rabágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts fel, érzés! mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt.

Oh, jöjjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot.
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok!

Hát jól megfelelt Könczei, mert Vörösmartynak eme versével áhítatba vonta a nemzeti dal lobogását, vagyis olyanformát éreztünk, mintha az eskü után még elmondottunk volna egy könyörgő imádságot. Deák igen büszke volt, hogy mindezt a lángot és áhítatot az ő szorgalma szerezte meg nekünk, kik ennek elnyerésében elsők is voltunk az egész iskolában; s hogy ő még nagyobb ember legyen előttünk, még tartogatott is valamit, mert a zsebéből másik újságlevelet vett elő, melyről felolvasta, hogy mit kíván a magyar nemzet, vagyis azt a nevezetes tizenkét pontot, mely hetedikül az úrbéri terheket egészen megszüntette, s végső pontjával kimondotta Magyarhon és Erdély egyesülését.

Hát midőn én ezt hallottam, egyik pontot a másik után, az elégült öröm szinte pattogott végig a gerincemben, s azt gondoltam magamban, hogy gyönyörű szépek valának ugyan a versek, melyeket először hallánk örök emlékezetül, de a mindennapi életünket mégis a tizenkét kívánalom fogja jobb életre váltani. Ezt a hitemet el is kiáltottam mindjárt, de lelkesült szavam csendbe veszett, mert a sok esemény, mely annyira hirtelenül zúdula reánk, mindenkibe belenyomta az okos szót. A szemekből azonban, melyek így-úgy tekintettek reám, annyit a csendben is láttam, hogy nem egészen szólok a mindenki szavával, mert például Kutyavetyi igen ráncolta az orra tövét, Deák Farkasnak az alsó ajaka fityegett; míg Horváth Mihálynak meredezett s primárius Horváthnak riadozott a szeme. S amint így ültünk nagy dobogó szívvel és a rengető események terhe alatt, egyszerre megszólalt Könczei, mondván:
– A test és lélek együtt van.

Mivel úgy értette, hogy a nemzet tizenkét pontja jelentené a testet s a hevítő költemények pedig a lelket, ezzel a teljességgel nemcsak mindenki egyetértett, hanem a szó is úgy megáradott egyszerre, hogy mindenki mondani kezdte a magáét, ki lelkesülten s ki még hadonászva is; majd kezdettünk sorjában felugrálni és ölelgetni is egymást; s egy perc múlva már mind ott állottunk a szoba közepén, összefonódva, mint a honszerelem égő csokra, nem is tudva, hogy ki zendítette meg közülünk a magasztos éneket, de már egy szívvel és egy hanggal énekeltük valahányan:
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar...

A zengő körben, átellenben velem, éppen Bong Ferenc állott, ki úgy nyújtotta a nyakát, mint a szóló kakas a legszebb hajnalon; a bal vállamat nagy lelkesedéssel Bartalis markolászta, míg jobbról hazafias hevében Könczei olvadozott, miközben sovány létére igen kövér könnycseppek görögtek az arcán. Igy áldozván a nagy eseménynek, nem is tudom, hogy az éneklés után miképpen tudtunk volna széjjel szakadozni; dehát ily tekintetben is váratlan segítséget kaptunk, mert ahogy éppen végeztük volna a második szakasz éneklésit, hát abban a percben künn az utcáról nagy lárma kezdette verdesni az ablakot. Az ijedelemtől, hogy vajjon nem küldött várkatonák-e vagy bízott hajdúk, primárius Horváth úgy megrettent, hogy még oda sem érkezett az ablakhoz, már annak mind a két szárnya ki volt nyitva. De ahogy kitekintett, már a hivatali félelem örömre is válott benne, mert a két karját is emelgetve, úgy kiabálta ujjongva vissza nekünk:
– A nép! A nép!

Mind odatódultunk, s hát csakugyan nagy sereg ember zajongott odalent az utcán, mind tömörödve s egyre gyúródva az ablak alá a holdvilág nagy ezüst fényében, mert éppen legbuzgóbb telihold volt.
– A zászlót! A magyar zászlót!
Így kiáltoztak fel nekünk az ablakba, a kalapjukat is lengetve s nem óvakodva semmitől, ami nyilván azt jelentette, hogy a pesti ébredés híre már a nép között is széjjelfutott. Mi azonban felejtettük tudakolni, hogy miféle hírekkel vannak; inkább ugrott egyet Bong Ferenc, s a rejtekéből rögvest elévette a zászlót, amit ki is dugott az ablakon. Ahogy a sokaság feje fölött kibomlott a zászló óriási nagy szárnya s három színével meglebbent a holdfény özönében, hát egyszerre olyan ujjongó kiáltás tört ki az emberekből, hogy a közelben, s még távolabb is, mind kinyílottak az ablakok. Engemet ez a nagy lelkesedés újólag úgy meglobbantott, hogy az újságlevelet, melyre a Nemzeti dal nyomtatva volt, hamar a Bong Ferenc kezébe nyomtam, mire Könczei már jött is a gyertyával, hogy Bongnak fényessége legyen az olvasáshoz. De abban a percben nagyobb dolog is történt, talán a legnagyobb az egész városban, mert primárius Horváth Gáspárban egyszerre úgy megvastagodott a bátorság, hogy kinek intelem volt a kenyere s a hivatala, nagy bátorsággal által vette Bong Ferenctől a zászlót, hogy az olvasás alatt ő azt tartani és lebegtetni fogja.
Tartotta is becsülettel.

Közben pedig a vers szavaival, mint az éles karddal, úgy villogott Bong Ferenc; s midőn az utolsó esküt is eldörögte, odalent minden kar a magasba emelkedett, majd olyan csend lett, hogy a holdfény sugarait szinte pengeni hallottuk. S akkor abban a nagy csendben, lent az emberek között, megszólalt egy hang, egy öreg csizmadiának a hangja, ki nem tudván már szebbet és magasztosabbat mondani, énekelni kezdette:
Tebenned bíztunk eleitől fogva;
Uram, téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak...

Mint biztos erejű sasmadár, a zsoltár is úgy szállott fel rendületlen szárnyakon, s ahogy a csizmadia nagy bajusza mozogva vezérelte a dallamot, mi is fújtuk véle a kőszikla éneket, de fújta mindenki más is, a földön és az ablakokban. Majd aztán, megtelve jövendővel, csendben elvonultak az emberek; Bong Ferenc bevonta a zászlót, a primárius pedig éjszakai nyugodalmat rendelt. Meg is bújtunk ágyainkba hamarosan, de még egy óra múlva is hallottam, hogy fektében ez is, az is forgolódik.
Hajnalban sem kellett ébreszteni senkit.

Hozzászólások
Szavazás
Tart-e a koronavírus-járvány második hullámától?







eredmények
szavazatok száma 219
szavazógép
2020-03-21: Kiscimbora - :

Lázár Ervin: A fába szorult hernyó (Kiscimbora)

Egyszer fába szorult egy hernyó. Jó magas fa legfelső ágába. És jajgatott, jajongott, sírt keservesen. Szép hernyó volt. Piros vonalakkal meg kékekkel csíkozott. És természetesen sárgákkal is. A szeme, mint két rubin. Vagy három rubin, mert nem tudom pontosan, hány szeme volt a hernyónak. De akár kettő, akár három, gyönyörű volt. Bár most sírt mind a két (vagy mind a három) szemével. Pik-pak, hullottak a könnyek. Avagy pik-pak-puk. Az esetben, ha három szeme volt.
2020-03-21: Irodalom - :

Juhász Gyula: 48 március 15.