Látván a merevedett császári kancellár, hogy mi tud történni, úgy megdühödött a beszéden, hogy azt nyomtatásban is kézbe kerítvén, a tűzre vetette. Ennek a hírét aztán, mint más híreket is, hamar megvitték Pestre, hol a pozsonyi hajókat egész napon által nagy seregben várta az ifjúság Petőfi költővel az élén. Az a Petőfi különben, mint a hirtelen csillag, akkor Magyarhonban nagy útmutató kezdett lenni, ami kitűnik abból is, hogy a kancellárt, ki csakugyan tűzre tette a Kossuth beszédét, talpnyaló hercegnek nevezte, s megüzente neki, hogy paprikást fognak belőle főzni.
Midőn erről nagy lelkesülten éppen beszélünk vala, Lőte megkérdezte hirtelen:
– Sovány az a herceg?

Deák Farkasra néztünk, mert ő lévén a világ figyelője, neki kellett azt tudni; s Deák, mint hivatalos véleményt, jelentette is rögvest:
– Sovány.
– Akkor paprikásnak nem jó – mondá Lőte.

Nevettünk rajta, s úgy kezdettük találgatni, hogy akkor hát minek volna jó az a sovány kancellár. Nem tudánk ebben megegyezni, de bezzeg másnap Könczei jól megfelelt erre a kérdésre is, még pedig egy új krónikában, melyet nekünk fennhangon el is olvasott. Úgy szólott a krónika, hogy senkinek semmire nem lévén jó a herceg, végül maga az ördög jelentkezett, hogy ő házitanítónak felfogadja; s megadván neki napjára a három garast, továbbá az egész ruházatot, vagyis a szarvat, a farkot és a rendes szőrözetet, a jó állást a kancellár el is fogadta.

Sokáig azonban nem maradt a herceg abban a neki való hivatalban sem, mert néhány nap múlva azt a hírt hozta Deák Farkas, hogy az ablakait a bécsi deá­kok bérontották; majd másnap még nagyobb lélekkel jött, s a kék dolmányának bélésiből egy újságlevelet ásott elő, mely újságban az állott, hogy a bécsi nép a katonasággal győztesen megütközött s a herceg-kancellárt a hivatalából kibuktatta. Erre Pesten gyűlésre szólították Petőfiék a parázsló népet, s megüzenték Pozsonyba a főrendű uraknak, hogy ha a Kossuth szavát még nem vitték volna fel Bécsbe, azonnal szaladjanak a királyhoz és mindent kérjenek tőle, ami a főrendűeknek nem jó.

Hát ez a hír, mielőtt még érdeme szerint terjesztettük volna, már nagy bolydulást keltett az egész kollégyiomban; s hathatós voltát mi sem mutatta jobban, mint azon esemény, hogy hallatára még Horváth Gáspár, az a fékező primárius is így szólt:
– Nohát, ebből lesz valami.

S bizony lett is, mert böjt második vasárnapján, vagyis pontosan március tizenkilencedikén, úgy a szeles-borongós alkonyat küszöbén, hát Deák Farkas szakadva érkezik az atyai háztól. Többféle hírlapokkal rontott bé a kamarába, ahol vártuk is őt; s csapkodva az alkonyati leget az újság kibomlott leveleivel, kiabálni kezdett, hogy kiütött Pesten a forradalom. Nemcsak aki ülve vala, hanem aki állott, még az is felugrott egyszeriben. Rácsaptunk hamar az újságokra, de a nagy sietségben és az izzó hangosságban senki sem találta hirtelenében a forradalmat. Az én kezembe éppen egy olyan levél jutott, melyről a Kossuth neve szökvén a szemembe legelsőnek, nagy mohósággal azt olvasám, hogy a Kossuth Lajos arcképe nagy formában egy forint húsz krajcárért s kis formában negyven krajcárért megvásárolható. No, gondoltam, ha már az arcképét is árulják, akkor a győzelem csakugyan bizonyos; de mivel abban a pillantásban nem képet akartam venni, amit drágállottam is, azért a szemem tovább s mindenfelé futkosott, megakadván egy olyan íráson, melynek az volt a címe, hogy A nép szava Isten szava. Belé is kapott a szemem, hogy olvasnám ez ígéretes cikkelyt, de mivel egyszerre többen beszéltek, mint ahányan voltunk, bizony azt sem tudtam, hogy olvasom-e, amit hallok, vagy pedig azt hallom, amit olvasok. S amint a fülem így huzalkodott volna az olvasó szememmel, hát Bong Ferenc elkiáltotta magát:
– Talpra, magyar!

Oly lelkiből repült fel ez a két szó, hogy abban a percben bármi nagy és szép dologra készségünk támadt, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy a Petőfi buzdító dalát találta meg egy újságlevélen. Mind reá vetvén a szemünket Bong Ferencre, ő hangos szóval el is olvasta nekünk a lelkesítő költeményt, mely nemcsak a szívünkben gyújtott legnagyobb lángot, hanem orcáinkat is pírba gyullasztotta. A szent tűz nagy melegében hallgattunk kicsi ideig, majd Lőte háromszor is megmerítette a fejét a levegőben s feledve tréfás kedvét is, így szólt:
– Ez már költő!...

Minden fej Könczei felé fordult, hogy vajjon él-e még, mert Könczei bizony az ő verseinek költése miatt igen nagyra tartotta magát; de neki ilyen dologban több esze volt, mint a szerelemben, mert nem a maga költeményével válaszolt, hanem a Vörösmarty Mihályéval, melyet ugyancsak egy újságlevélen talált, frissiben olvasván is mindjárt:
Kelj fel rabágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts fel, érzés! mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt.

Oh, jöjjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot.
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok!

Hát jól megfelelt Könczei, mert Vörösmartynak eme versével áhítatba vonta a nemzeti dal lobogását, vagyis olyanformát éreztünk, mintha az eskü után még elmondottunk volna egy könyörgő imádságot. Deák igen büszke volt, hogy mindezt a lángot és áhítatot az ő szorgalma szerezte meg nekünk, kik ennek elnyerésében elsők is voltunk az egész iskolában; s hogy ő még nagyobb ember legyen előttünk, még tartogatott is valamit, mert a zsebéből másik újságlevelet vett elő, melyről felolvasta, hogy mit kíván a magyar nemzet, vagyis azt a nevezetes tizenkét pontot, mely hetedikül az úrbéri terheket egészen megszüntette, s végső pontjával kimondotta Magyarhon és Erdély egyesülését.

Hát midőn én ezt hallottam, egyik pontot a másik után, az elégült öröm szinte pattogott végig a gerincemben, s azt gondoltam magamban, hogy gyönyörű szépek valának ugyan a versek, melyeket először hallánk örök emlékezetül, de a mindennapi életünket mégis a tizenkét kívánalom fogja jobb életre váltani. Ezt a hitemet el is kiáltottam mindjárt, de lelkesült szavam csendbe veszett, mert a sok esemény, mely annyira hirtelenül zúdula reánk, mindenkibe belenyomta az okos szót. A szemekből azonban, melyek így-úgy tekintettek reám, annyit a csendben is láttam, hogy nem egészen szólok a mindenki szavával, mert például Kutyavetyi igen ráncolta az orra tövét, Deák Farkasnak az alsó ajaka fityegett; míg Horváth Mihálynak meredezett s primárius Horváthnak riadozott a szeme. S amint így ültünk nagy dobogó szívvel és a rengető események terhe alatt, egyszerre megszólalt Könczei, mondván:
– A test és lélek együtt van.

Mivel úgy értette, hogy a nemzet tizenkét pontja jelentené a testet s a hevítő költemények pedig a lelket, ezzel a teljességgel nemcsak mindenki egyetértett, hanem a szó is úgy megáradott egyszerre, hogy mindenki mondani kezdte a magáét, ki lelkesülten s ki még hadonászva is; majd kezdettünk sorjában felugrálni és ölelgetni is egymást; s egy perc múlva már mind ott állottunk a szoba közepén, összefonódva, mint a honszerelem égő csokra, nem is tudva, hogy ki zendítette meg közülünk a magasztos éneket, de már egy szívvel és egy hanggal énekeltük valahányan:
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar...

A zengő körben, átellenben velem, éppen Bong Ferenc állott, ki úgy nyújtotta a nyakát, mint a szóló kakas a legszebb hajnalon; a bal vállamat nagy lelkesedéssel Bartalis markolászta, míg jobbról hazafias hevében Könczei olvadozott, miközben sovány létére igen kövér könnycseppek görögtek az arcán. Igy áldozván a nagy eseménynek, nem is tudom, hogy az éneklés után miképpen tudtunk volna széjjel szakadozni; dehát ily tekintetben is váratlan segítséget kaptunk, mert ahogy éppen végeztük volna a második szakasz éneklésit, hát abban a percben künn az utcáról nagy lárma kezdette verdesni az ablakot. Az ijedelemtől, hogy vajjon nem küldött várkatonák-e vagy bízott hajdúk, primárius Horváth úgy megrettent, hogy még oda sem érkezett az ablakhoz, már annak mind a két szárnya ki volt nyitva. De ahogy kitekintett, már a hivatali félelem örömre is válott benne, mert a két karját is emelgetve, úgy kiabálta ujjongva vissza nekünk:
– A nép! A nép!

Mind odatódultunk, s hát csakugyan nagy sereg ember zajongott odalent az utcán, mind tömörödve s egyre gyúródva az ablak alá a holdvilág nagy ezüst fényében, mert éppen legbuzgóbb telihold volt.
– A zászlót! A magyar zászlót!
Így kiáltoztak fel nekünk az ablakba, a kalapjukat is lengetve s nem óvakodva semmitől, ami nyilván azt jelentette, hogy a pesti ébredés híre már a nép között is széjjelfutott. Mi azonban felejtettük tudakolni, hogy miféle hírekkel vannak; inkább ugrott egyet Bong Ferenc, s a rejtekéből rögvest elévette a zászlót, amit ki is dugott az ablakon. Ahogy a sokaság feje fölött kibomlott a zászló óriási nagy szárnya s három színével meglebbent a holdfény özönében, hát egyszerre olyan ujjongó kiáltás tört ki az emberekből, hogy a közelben, s még távolabb is, mind kinyílottak az ablakok. Engemet ez a nagy lelkesedés újólag úgy meglobbantott, hogy az újságlevelet, melyre a Nemzeti dal nyomtatva volt, hamar a Bong Ferenc kezébe nyomtam, mire Könczei már jött is a gyertyával, hogy Bongnak fényessége legyen az olvasáshoz. De abban a percben nagyobb dolog is történt, talán a legnagyobb az egész városban, mert primárius Horváth Gáspárban egyszerre úgy megvastagodott a bátorság, hogy kinek intelem volt a kenyere s a hivatala, nagy bátorsággal által vette Bong Ferenctől a zászlót, hogy az olvasás alatt ő azt tartani és lebegtetni fogja.
Tartotta is becsülettel.

Közben pedig a vers szavaival, mint az éles karddal, úgy villogott Bong Ferenc; s midőn az utolsó esküt is eldörögte, odalent minden kar a magasba emelkedett, majd olyan csend lett, hogy a holdfény sugarait szinte pengeni hallottuk. S akkor abban a nagy csendben, lent az emberek között, megszólalt egy hang, egy öreg csizmadiának a hangja, ki nem tudván már szebbet és magasztosabbat mondani, énekelni kezdette:
Tebenned bíztunk eleitől fogva;
Uram, téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak...
Mint biztos erejű sasmadár, a zsoltár is úgy szállott fel rendületlen szárnyakon, s ahogy a csizmadia nagy bajusza mozogva vezérelte a dallamot, mi is fújtuk véle a kőszikla éneket, de fújta mindenki más is, a földön és az ablakokban. Majd aztán, megtelve jövendővel, csendben elvonultak az emberek; Bong Ferenc bevonta a zászlót, a primárius pedig éjszakai nyugodalmat rendelt. Meg is bújtunk ágyainkba hamarosan, de még egy óra múlva is hallottam, hogy fektében ez is, az is forgolódik.
Hajnalban sem kellett ébreszteni senkit.