A következő nehézséget a székely önkéntesek megszervezése jelentette. Kolozsvárott Kratochvil Károlyék elkülönítették őket az ott állomásozó egyéb csapatoktól, elsősorban azért, hogy amazok magatartásukkal, nézeteikkel ne demoralizálhassák a lelkes önkénteseket. Ezért az összes többi csapattól – és a város politikai-morális zűrzavarától – távol, a Fellegvárban szállásolták el őket. A fegyelem fenntartása volt a vezetők egyik legnehezebb feladata.
Kik támogatták a hadosztályt?
Például a – később a Székely Hadosztályba olvasztott – cs. és kir. székelyudvarhelyi 82. gyalogezred maradéka ez időben Zilahon tartózkodva több ízben majdnem összecsapott az ott állomásozó egyéb alakulatokkal. A helyzet olyannyira tarthatatlanná vált, hogy hamarosan át is irányították őket Kolozsvárra, hátha ott, a székely önkéntesek között megváltozik a viselkedésük.
A Székelyföldről közben folyamatosan szivárogtak az önkéntesek Kolozsvárra, hamarosan zászlóaljjá, majd ezreddé szerveződhetett a csapat. Az ideiglenes parancsnok először Zágoni, majd Berde Gábor őrnagy volt, ezreddé fejlődve pedig Nagy Pál ezredes parancsnokolt a székelyek élén. A toborzás mellett legalább akkora feladatot jelentett a katonák felszereléssel történő ellátása. Ruhát a székelykocsárdi raktárból szereztek, egy korabeli kimutatás szerint fegyvere azonban csak minden második katonának volt.
Az önkénteseken, illetve az erdélyi katonai kerületi parancsnokság vezetőin kívül egy harmadik fél is segítette a legénység toborzását, ellátását: a budapesti székhelyű Székely Nemzeti Tanács. A frontokról visszatérő székely katonákat Budapesten összegyűjtötték, és pár száz fős csoportokban, felszereléssel ellátva küldték őket Kolozsvárra. A Székely Nemzeti Tanács politikailag is támogatta a hadosztály működését, biztosította a csapatok hátországát, de összegyűjtött egy jelentős pénzösszeget is, az úgynevezett Székely Alapot, amellyel a honvédelmet – illetve az esetleges maradványból a székely művelődést – kívánta támogatni.
A román hadsereg december elején – megsértve a belgrádi konvenciót, de az antant jóváhagyásával – átlépte a Maros jelentette demarkációs vonalat, és megkezdte előrenyomulását Kolozsvár felé. Ekkor a Fellegvárban még csak két-háromezer székely gyűlhetett össze. Ekkora létszámmal őrültség lett volna megkísérelni a város védelmét. Az erőviszonyokat tovább rontotta, hogy a legénység kiképzése, fegyelmezése és felfegyverzése sem érte még el a kívánatos szintet. Így Kratochvilék számára nem maradt más lehetőség, mint hogy kivonják az alakulatot Kolozsvárról.
A román hadsereg 1918 karácsonyán szállta meg a kincses várost. Kratochvil erői Erdély nyugati határának kulcspontjaihoz vonultak, a Csucsai-szorosba, Zsibóra, Tasnádra. Ez a döntés nagy feszültséget okozott. Akadtak olyanok (például a 21. ezred egy teljes zászlóalja), akik – elkeseredve a visszavonulás miatt – inkább letették a fegyvert, s hazatértek a már megszállt területen lévő otthonaikba.
A nyugatra vonult erők parancsnoksága rövid ideig Nagyváradon, majd Szatmárnémetiben állomásozott, ahol nagy erőkkel folyt a legénység kiképzése. A további toborzásról sem tettek le, de általánosságban elmondható, hogy minél kijjebb jöttek Erdélyből a toborzók, illetve minél nagyobb településen verbuváltak, annál kevesebb katonát sikerült gyűjteniük. A nagyvárosokban (Nagyvárad, Debrecen, Szatmárnémeti) jelentős volt a munkásmozgalom hatása, így lakosaik nem nagyon álltak a székelyek közé, sőt, ezeken a helyeken a hadosztály helyben dolgozó részeinek, vezérkarának tevékenységét is hátráltatták. Az Alföld lakossága sem érezte azt a fenyegetettséget, mint a székelyföldiek, így onnan sem lehetett feltölteni az ezredeket. Az alföldiek, ha kötélnek álltak is, kisebb lelkesedést mutattak, s jóval nehezebb volt közöttük a fegyelmet fenntartani.
Kratochvil erőinek összetétele összességében mégis jelentősen megváltozott. A székelyeken felül szép számban szerepeltek már benne egyéb önkéntesek (például nemzetőrök), illetve a 38. hadosztályhoz tartozó reguláris alakulatok – a 21. (korábban kolozsvári), a 24. (korábban brassói) és a 32. (korábban dési) ezredek – is kezdtek feltöltődni, ha messze nem is hadi létszámra. Így a későbbiekben a románokkal összecsapó magyar erőknek már csak egy részét képezte az 1918 decemberében Kolozsvárra érkező székely önkéntesek csapata. Azonban a toborzás során végig kimutatható volt a székely elem túlsúlyának megőrzésére irányuló törekvés, kiemelten a tisztikar, de a legénységi állomány körében is.
Az elnevezés kérdése
A Kratochvil parancsnoksága alatt álló csapatok – a katonák saját kérésére – Festetics hadügyminiszter 1919. január 17-i rendelete alapján kapták a Székely Hadosztály megnevezést. Korábban a székely önkéntesek a Székely Zászlóalj, majd a Székely Ezred nevet viselték, a 38. hadosztály ezredei pedig eredeti hadrendi számaikat. De az új nevét is mindössze másfél hónapon keresztül, február végéig viselte az alakulat, mivel – Böhm hadügyminiszter hadsereg-átszervezési tevékenységének részeként – ekkor Székely Különítménnyé alakították át. Az az alakulat tehát, amelyet ma Székely Hadosztály néven emlegetünk, szigorúan katona-szakmai szempontokat figyelembe véve mindössze egy bő hónapon keresztül tevékenykedett. Azonban a csapatok vezetőinek személye, legénységének összetétele, honvédelmi tevékenységének irányultsága, valamint nem utolsósorban a kortársak felfogása miatt indokoltnak látszik a Székely Hadosztály fogalmát jóval tágabban értelmezni.
Kratochvil mint Erdély katonai parancsnoka a 38. hadosztályt, illetve a 20. hadosztály részét képező, nagyváradi székhelyű 39. dandárt irányította. Valószínűleg e két alakulat románok elleni együttes fellépésének köszönhető, hogy a harcokban részt vevők és a visszaemlékezők nem törődtek azzal, hogy a Kratochvil irányítása alá tartozó csapatokat megkülönböztessék egymástól, hiszen harci cselekményeiket összehangolták, s közel azonos politikai nézeteket vallva, a forradalmi viszonyokat bizalmatlanul vagy egyenesen elutasítóan szemlélték.
A kortársak megelégedtek azzal, hogy – a Székely Hadosztály fogalmát térben és időben is kitágítva – mindazokat, akik 1918 novemberétől 1919 áprilisáig együtt harcoltak Kratochvillal, a hadosztályhoz tartozóként aposztrofálták. Mivel ez a felfogás terjedt el a köztudatban, nem látszik indokoltnak a megváltoztatása, elég rámutatni, hogy eredeti, hadrendi értelemben a Székely Hadosztály elnevezést csak az egykori 38. hadosztály viselte.
A Székely Hadosztály ellenállása
A csapatok létszáma feltöltöttségük csúcspontján is legfeljebb egy-kétezerrel haladta meg a tízezer főt. Ennyi emberrel Kratochvilnak a Belényestől Máramarosszigetig tartó teljes frontszakaszt kellett (volna) tartania. Ez képtelenség volt. Így – a domborzati viszonyokra támaszkodva – elsősorban a folyóvölgyekben fekvő közlekedési útvonalakat biztosították nagyobb erőkkel, másutt tábori őrsök laza sora húzódott. Mélységi tagozódásról, megfelelő tartalékok biztosításáról szó sem lehetett.
Mialatt a Székely Hadosztály egyes részei elfoglalták a számukra kijelölt harci álláspontokat, még mindig nem volt nyilvánvaló, hogy az egység milyen jellegű tevékenységet végezhet s milyen mozgástérrel rendelkezik. Ismert, hogy a forradalom politikai vezetése kezdetben nem tartotta fontosnak az ország területi integritásának fegyveres védelmét, arra Károlyi először csak március elején éppen a hadosztály katonái előtt Szatmáron elmondott beszédében utalt mint kiemelt feladatra. De a fegyveres ellenállás elhatározása már jóval korábban, „saját hatáskörben” megtörtént. Kratochvil december közepén, a románok előrenyomulásakor közölte csapataival, hogy megszervezi a románok elleni aktív védelmet. Jellemző az állapotokra, hogy az utasítás nem az – árulkodó módon Honvédelmiről átnevezett – Hadügyminisztériumból érkezett, de az is, hogy ennek ellenére nem akadályozták meg az ellenállás megkísérlését.
Ugyanúgy jellemző a korra, az ország és a hadosztály viszonyaira, hogy az első ellentámadás nem Kratochvil parancsára, hanem Kubay Lajos ezredesnek, a 21. gyalogezred parancsnokának elhatározása alapján indult. 1919. január 12-én a románok megtámadták az ezred Egeresen tartózkodó egységeit. A 21-esek ennek hatására Csucsa térségébe húzódtak vissza. A kialakult helyzetben Kubay ellentámadásra határozta el magát, amelyet engedély nélkül – csupán értesítve a hadosztály vezetését – 23-án meg is indított. Az ezred három nap alatt a kalotaszegi Malomszegig nyomult előre, ám a kialakult helyzet – északról és délről román irreguláris erők támadták a 21-eseket, míg Kolozsvár irányából a román hadsereghez is jelentős erősítés érkezett – az ezred bekerítésével és megsemmisülésével fenyegetett. Így kénytelenek voltak Csucsára visszatérni, ahol január 29-én egy francia bizottság látogatta meg az ezredet, felszólítva őket az ellenségeskedés beszüntetésére.
A front ezzel tulajdonképpen több hónapra megszilárdult. Csupán a lényeges viszonyokon nem változtató, helyi jelentőségű összecsapások zajlottak. A tisztikar egy része viszont nagyon nehezen tűrte a tétlenséget, főleg az a székely származású kör, amely a kezdeti toborzásban is oroszlánrészt vállalt. Mozgalmat szerveztek egy parancs nélküli támadás megindítására, amelytől a hadosztály általános támadásának kikényszerítését remélték.
A terv azonban az idősebb, megfontoltabb parancsnokok ellenállásán megbukott. A „tétlenség” időszakának legjelentősebb összecsapása mégis egy ilyen, felsőbb parancs nélkül megindított támadás következményeként alakult ki. A Szilágy megyei nemzetőrség zászlóalját Gyurotsik Mihály őrnagy vezetésével éppen a Zilahtól nyugatra található frontszakaszra vezényelték. Február folyamán a közeli városból sorra érkeztek hozzájuk a hírek a románok visszaéléseiről, erőszakoskodásairól. Mivel sokuk családja tartózkodott Zilahon, az embereket nagyon nehéz volt türelemre inteni. Végül február 22-én Gyurotsik el is rendelte a támadást Zilah, Zsibó és a Meszes-gerinc visszafoglalása érdekében. A parancsnok azonban hamar elvesztette csapataival a kapcsolatot, így utasításainak betartását nem tudta ellenőrizni. Zilah visszafoglalása után a támadás nem folytatódott, a katonák a stratégiailag fontos pontok elfoglalása helyett a polgári lakossággal mulatoztak. Amikor a román tüzérség észlelte a helyzetet, a kezén hagyott Meszes-gerincről lőni kezdte a várost. Ennek hatására Gyurotsikék kénytelenek voltak Zilahot feladni, a magyar lakosság jó része pedig elmenekült a városból. A balsikerű akció miatt az őrnagy hadbíróság elé került, s csak április elején térhetett vissza csapataihoz. (Rubicon)
Nagy Szabolcs
(folytatjuk)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
