Lakatos Mihály: Ábel

2020. május 20., szerda, Kultúra

Először is tisztázzuk: ez az Ábel nem az az Ábel. Viszont ugyanaz a rengeteg, ugyanaz az ország, ugyanaz… ööö… inkább nem folytatom. Mert úgy lehet: már semmi sem ugyanaz. Talán mégiscsak a filozófusnak van igaza, amikor azt állítja, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a rengetegbe, ugyanabba az országba, ugyanabba a stb.-be. (E tétel cáfolatát és egyben az új világrekordot épp tavaly állította fel Németország nagyasszonya, akinek migránsügyben sikerült hétről hétre ugyanabba a folyóba lépnie. Igaz, a sodrás itt is egyre erősebb…)

Aztán a mi Ábelünk abban is különbözik elhíresült névrokonától, hogy nem a Hargita tetejéről vágott neki ország-világnak, hanem egy Hargita alji kisvárosból, amely – miután az első zaklatott és vérfoltos tíz esztendő során meggyőződött arról, hogy ez nem az ő világa – bénult félálomban hibernálta végig a kommunizmus utolsó három évtizedét. Nem mellesleg e félálomnak köszönheti, hogy megőrizhette két legféltettebb kincsét: magyarságát és kultúráját. Ebből is látszik, hogy bár az „álmos kisváros” szókapcsolatban a jelzőt tudatlan és rosszindulatú pennarágók igyekeznek negatív, már-már dehonesztáló mellékzöngével ellátni, ez nem feltétlenül fedi a valóságot. Vannak korok, melyeket érdemes diszkréten átaludni. Amúgy meg a kisváros általában – igen helyesen – a maga méretének és lakóinak leginkább megfelelő társadalmi és társasági életet éli, akkor is, ha ez az éppen ügyeletes helyi zseni igényeitől, aki az ugyancsak helyi pletyka szerint k… jó verseket ír (melyeket komoly irodalmi orgánumok egy erre a célra rendszeresített sorozatlövővel küldenek vissza a feladónak – de ez maradjon köztünk), oly messzire van, mint egy müezzin munkahelye a bányászétól. De hát mindenki a maga sorsával: a zsenik korán halnak, míg a kisvárosok élettartamát még senkinek sem sikerült lemérnie.

Igaz: 1968-ban, amikor a nagy román vezető megyeszékhelyet keresett a környéken, a hübrisz egy pillanatra feltámadt benne, de az időben eszmélő Jóisten kegyelme folytán sikerült elfojtania magában a rangkórságot, és blazírt mosollyal (ezt egyesek kárörömként azonosították, de én nem hiszem el) nyugtázta, hogy végül az örök rivális, a szomszéd település kapta meg a titulust. Amely aztán kis híján belerokkant a nagy megtiszteltetésbe. Amíg ugyanis Ábel szendergő kisvárosa sorra nyelte el és formálta azonmódulag magyar tudatúvá vagy legalább magyarbaráttá a „térítési” szándékkal odaküldött „nyelvügynököket”, az újdonsült megyeszékhely utcáin az őshonosok nyelve – az ipari fejlesztések ürügyén betelepített idegen nyelvűek masszív tömegének köszönhetően – a nyolcvanas évek végére páriává züllött.
Ezek után teljesen természetes és érthető volt, amikor az akkortájt már egy havasalji falucskában tanítóskodó Ábelre a megyei pártbizottság titkárnőcije idegesen ráförmedt a phenjani makett alapján készült megyeháza folyosóján: „Maga hogy képzeli, hogy Petőfi-verssel küldi el a gyereket a megyei szavalóversenyre?! Hát ki ért a zsűriben magyarul?!!” Ábel megszégyenülten sütötte le a fejét, mert erre valóban nem gondolt. Igaz ugyan, hogy a megye nyolcvan százaléka ért magyarul (és beszél is, ha kérdezik), na de a zsűri, az ugye más… Hm, hiába no, vétkeztem… – ismerte be töredelmesen. A pártnőci diadalittas tekintettel hagyta faképnél, ő pedig vigasztalta, ahogy tudta, a szipogó gyereket.

Akkor is csak hümmögött, amikor legjobb tanítványai csupa elégtelennel érkeztek vissza a kisiskolások matematikaolimpiájáról, tekintve, hogy a szöveges feladatokat senki nem volt hajlandó lefordítani nekik magyarra… Ilyenkor kulákká avanzsált nagyapja jutott eszébe, aki a kollektivizálás mellett a portáján agitáló népbiztostól azt kérdezte: „Mondja, jóember, ez a maguk kommunizmusa kerek vagy hosszú?” A korábbi falu csavargója, nem értvén a kérdést, egy pillanatra meghökkent, majd kivágta magát: „Hosszú, persze hogy hosszú.” „Az jó – bólintott a nagyapja –, mert olyan hosszú nem lehet, hogy előbb-utóbb véget ne érjen.”

Ábel csak azt sajnálta, hogy nagyapja nem érhette meg azt a pillanatot, amikor a jóslata beteljesedett. Pedig az öreget kemény fából faragták: hiába fenyegették-nyomorgatták hónapokig a rezsim emberei, nem volt hajlandó a Fehér-Nyikó partján épült és zord szívű mostohaanyjától örökölt vízimalmát átadni a téesznek. Inkább nekiállt, és egy hajnalon saját kezűleg elbontotta. Felesége és öt gyereke sírva nézte végig, és egyikük sem mondta volna egy szóval sem, hogy ne tegye. De nem juttatta éhkoppra a családot: elszegődött molnárnak a szomszéd faluba, a téesz frissen épített gőzmalmához. Ahhoz nem fűzték érzelmek. Nem a munkát rühellte, hanem az igazságtalanságot gyűlölte. Így aztán Trianont sem tudta soha megbocsátani a nagyvilágnak. Híresen jó szónok volt, ha a falu nevében kellett szólni, mindig őt bízták meg e feladattal. Bár Ábel akkor még nem élt, el tudta képzelni, hogy nagyapja micsoda beszédet mondhatott kilencszáznegyven örömmámoros szeptemberében a falun átutazó Főméltóságú Kormányzó úrnak… De ezt tette akkor is, amikor Márton Áron püspök úr a házi őrizetből való szabadulása után ellátogatott a közeli városkába. Miután elégedetlen volt a hivatalosan felkért szónok szerinte alkalomhoz nem illő nyekergésével, váratlanul előlépett a tömegből, hogy szólni kíván. A megdermedt szervezők kénytelen-kelletlen hagyták. És akkor mondott egy olyan köszöntőt, amilyen Márton Áront valójában megillette. A püspök a ceremónia végén magához kérette, és meleg szavakkal köszönte meg a nagyszerű beszédet.

Ábel volt az első unokája, s talán ezért vagy másért, különösen gyöngéd érzelmekkel viseltetett iránta. Miután a kisfiú szüleivel a közeli kisvárosba költözött, a nagyapja műszak után biciklijével nap mint nap bekerekezett hozzájuk, csak azért, hogy lássa. Negyedik osztályos lehetett, amikor az öreg kezébe került a történelemkönyve. Belelapozott, hümmögött, majd komor tekintettel az asztalra dobta: „Te ezzel ne törődj. Majd, ha nagy leszel, mindent elmesélek neked, amit tudnod kell…” – mondta, és megsimogatta a kobakját. „Édesapám, nehogy olyasmiket mondjon neki, hogy a végén még meggyűjtse a bajunkat…” – aggódott a lánya, de az öreg csak mosolygott: „Ne félj, semmi mást nem mondok, csak az igazat, csakis azt.” Hogy erre végül mégsem került sor (és ez egy életre sajgó sebet hagyott Ábel lelkében), az nem róható fel neki. Az történt ugyanis, hogy néhány hónap múltán egy sötét éjjelen kimászott egy rák a Nyikóból és könyörtelenül magával vitte.

Valahol a túlvilágon egy vízimalomnak molnárra volt szüksége.

Hozzászólások
Szavazás
Ön készül nyaralni idén?








eredmények
szavazatok száma 1567
szavazógép
2020-05-20: Kultúra - Bogdán László:

A kő fia (A 75 éves Petrovits István köszöntése)

Álmomban P. kapuja (kapui) előtt állok. Az egyik a bulgáriai Berziában látható, a másik a magyarországi Detken, ennek már Európa kapu a neve. Azt kérdezem magamtól: beléphetünk valaha ezeken a Kapukon, s ha igen, hova kerülünk?
2020-05-20: Pénz, piac, vállalkozás - Nagy D. István:

Lassan egyenesbe kerülnek (Szépmezői Ipari Park)

Válságidőben is sikerül befektetőket vonzani a szépmezői ipari parkba, nemrégiben a német Rauschert cégcsoport romániai leányvállalatával szerződött a működtető, illetve egy újabb versenytárgyalás is zárult a múlt héten. Noha a járvány miatt lelassultak a folyamatok, eddig egyetlen korábbi ügyfelük sem jelezte, hogy felrúgná a megállapodást – mondta el érdeklődésünkre Miklós Zoltán, a park gondnokságát ellátó Sepsi Ipar Kft. igazgatója. A vállalatvezető a létesítmény első évei során felhalmozódott veszteségről, az ebből fakadó törzstőke-csökkentésről is beszámolt, valamint arról, hogy az idei év lehet az első, amikor nyereséget könyvelhetnek el.