Református hírnökOlvasmányok és gondolatok karantén idejére

2020. május 28., csütörtök, Vélemény

Mit tehet az ember a karanténban? Többek között olyasmit is, hogy olvas. Én nagyon szívesen teszem. S kezembe veszek olyan könyveket is (nem mintha mások nem lennének), amelyeket húsz-harminc vagy éppen hatvan évvel ezelőtt olvastam.

Ez utóbbihoz tartozik az egyik polcon felfedezett Robinson Crusoe című is. A szerzője Daniel Defoe. A könyv 1719-ben jelent meg először. Azóta számtalanszor, számtalan nyelven kiadták, és ritka az olyan személy, aki gyermek- vagy tinédzserkorban ne olvasta volna. Lapjain egy valós történeten alapuló, kissé kiszínezett cselekményt követhetünk nyomon. A főhős egyedüliként élte túl annak a hajónak az elsüllyedését, amelyen utazott. Egy magányos szigeten kénytelen remeteéletét elviselni, illetve azt – amennyire a körülmények megengedik – elviselhetővé tenni. Egy barlang közelében épít lakóhelyet. Szerszámokat készít, s azokkal vadászik, gabonát termeszt, szőlőszemeket szárít, kecskéket tenyészt és edényeket készít magának. Bibliát olvas, vallásossá válik. Úgy érzi, hálát kell adnia Istennek, hiszen mindene megvan, csupán egyvalami hiányzik: az emberi társaság, mert nagyon érzi (és tudatossá válik benne), hogy az ember társas lény. 24 évnyi remeteség után enyhít magányán a véletlen azzal, hogy egy társat sodor mellé a bennszülöttek közül. Crusoe egyszerűen Pénteknek nevezi el, mivel útjaik egy pénteki napon keresztezték egymást. Crusoe megtanítja Pénteket angolul és keresztény hitre téríti. Végül, 28 év után egy hajó jelenti a szabadulást, amely véletlenül a sziget közelébe vetődik.

A könyv szerzője főfoglalkozású diplomata volt, és szabad idejében ragyogó pedagógus. Így természetesen ismerte kora (az 1700-as évek eleje) embereinek egyik kedvenc gondolatát: magamra maradni úgy, hogy ne legyen szükségem senki másra, de mások se forduljanak segítségért hozzám. Majdnem 150 évvel később fogalmazta meg Emily Brontë azt, amit akkor vallottak az emberek. Mondata később ismert aforizmává vált: „Egy értelmes ember elég jó társaság önmagának.” Az ilyen álmodozóknak is megmutatja Defoe, mit jelent tényleg magányosan élni.

Nagyon valószínűnek tartom, hogy az akkori (és mai) remeteélet-pártiakat nem tudjuk megérteni, sem azokat, akik a mai nap is azt vallják, hogy ők egyedül is meg tudnak élni. Az ilyen emberekben sérült valami az idők folyamán. Én azt föltételezem, hogy bizonyára valamilyen kellemetlen tapasztalat nyomásának kényszere alatt mondják ezt. Sokszor talán mi is arra gondoltunk, hogy jobb lenne visszabújnunk a magunk „csigaházába”. Ideig-óráig ez elfogadható megoldás is lehetne, de akkor nagy gond van – sőt: nagyon veszélyes –, ha nem találjuk meg a visszafelé vezető utat, s lassan ilyen modern kori Robinsonokká válunk.

Daniel Defoe, amikor a Robinson Crusoe című kritikus hangvételű regényét megírta, tulajdonképpen csak a mélyen bibliai (és ezért emberi) gondolatok mellett tört lándzsát. Nem csak arra kell gondolni, hogy Robinson a keresztény hitre téríti Pénteket (ill. megismerteti a Bibliával és a keresztyén tanítással), hanem azt is észre kell vennünk, hogy az író hangsúlyozottan azt mutatja meg: Robinson és Péntek barátsága egy föltételek nélküli mély kapcsolat volt. Egyik a másikért élt. Kölcsönösen segítették egymást – ez a bibliai alapgondolat. Mindketten életbe ültették, megélték, megvalósították azt, amit Pál így fogalmazott meg: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Galata 6, 2)

E kívánság (de inkább követelmény, vagy még inkább: parancs), amely már sokunknak javára vált, azt is magától értetődőnek tekinti, hogy mindenikünk más és más adottságokkal rendelkezik. Ezeket kell kamatoztatni – a mások érdekében. Többről van szó, mint időnkénti „erőbedobásról”, a koldusnak odadobott aprópénzről, látszat- vagy rutinkeresztyénség üres gesztusairól. Szemléletváltásról lenne szó. Minden területen – párkapcsolatban, családban, kisebb közösségben, egyházban, társadalomban, országban, földrészen, világban – le kell (nem csak kellene!) vetkőznünk individualizmusunkat, önzésünket, magunknakvalóságunkat.

Szép példa erre a Kuncz Aladár által megörökített, másik nagy járvány okozta állapot és az abban tanúsított emberi magatartás leírása a Fekete kolostor című regényében bemutatott spanyolnáthajárványról. A Franciaországhoz tartozó sziget (Île d’Yeu) börtönerődjének kazamatáiban tartották fogva az első világháború utáni öt évben az írót sok társával együtt. A spanyolnáthából öt fogolytársuk kigyógyult (mert hamarabb betegedtek meg), és ezek az alig élő „gyógyultak” ápolták, kezelték a többieket. (A fejezet címe: Haláltánc – talán a regény, életírás legmeghatóbb része.) A nagybetegek a saját életüket is kockára téve segítettek a kínkeserves halálra ítélt sorstársaiknak. Ott járt a halál közöttük, és sosem tudták, ki a következő áldozat – idézi fel az uralkodó érzést az író. S ekkor fogja fel Kuncz Aladár – és meg is fogalmazza –, hogy a legrettenetesebb érzés a magukrahagyottság érzése volt.

És Kuncz Aladárnál a raboskodás ideje alatt következik be a fenti bekezdésben említett szemléletváltás: a szenvedés által összekovácsolódott közösségben és annak szolgálatában találta meg az élet igazi értékét. Egészen más célja lett az életének. (Ugye, mi mindenre jó egy járvány!) A nyomorúság láttán nem lehet cinikusan azt mondani, hogy ilyen a háború (c’est la guerre), illetve: ilyen az élet (c’est la vie). Nem lehet ilyen szólamok mögé bújni – mondja az író. „Jónak, gyöngédnek, figyelmesnek lenni éppen akkor érdemes, amikor baj van. A szerencsés körülmények között gyakorolt figyelem csupán udvariasság, igazi humanizmussá csak a veszedelmek között válik.” Ilyenkor kell „bevetnünk” minden istenadta képességünket, tehetségünket, hiszen ezeket e célból kaptuk.

Ezt húzza alá Pál apostol elgondolkodtató – s nyílt retorikai szándékkal megfogalmazott – kérdése is: „Mid van, amit nem kaptál?” (1 Kor. 4, 7) És most én is felteszem az eddigieket összegezve a kérdést: miért kaptuk? Milyen céllal? Az előbb idézett apostoli kérdést megelőzi egy másik: „Mert ki tesz téged különbbé?” Csak néhány oldalt kell lapoznunk a Bibliában, hogy erre a kérdésre is megkapjuk a Pál apostol által megfogalmazott választ: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok.” (1 Kor. 15, 10)

És végül újra néhány szó a járványról, aminek apropóján írtam e sorokat. Ez az egész világjárvány nem csak úgy „magától” alakult ki, mintha a halálos vírusok összebeszéltek volna, hogy önkényes támadást intéznek az emberiség ellen. Ezt jelzésnek kell felfognunk, hogy valamit nem jól (sőt: rosszul) csináltunk. Egy példa a téves felfogásunkról: azt hisszük, hogy értünk van a bolygónk, a Föld. A bölcs indiánok már évtizedekkel ezelőtt csodásan megfogalmazták a gondolatot, amelyet David Brower környezetvédelmi aktivista így foglalt össze azóta híressé vált mondásában: „A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” Mi, keresztyének pedig tudjuk: Isten nekünk a Föld megművelésére (és természetesen: megőrzésére), és nem annak kíméletlen, pénzt hozó kizsigerelésére adott felhatalmazást. Már felborítottuk a Föld egyensúlyát, s most idétlen és tehetetlen tűzoltókként igyekszünk legalább a romokat menteni. Az ember által mindenünnen, természetes élőhelyükről kiszorított állatok és a bennük élő kórokozók éppen csak új gazdatestet keresnek (jelen esetben – föltételezések szerint – a denevérek által hordozott vírus „ugrott át” az emberre).

Az emberek agyához még mindig nem jutott el az a jól megalapozott, intő jóslat, hogy mi nem csak a Földet pusztítjuk el, hanem vele együtt nekünk is a pusztulás lesz a sorsunk. Lehet, hogy nem ennél, hanem egy következő vírustámadásnál. Hiszen nem az a kérdés, hogy egyáltalán lesz-e még ilyen, hanem csak az, hogy mikor következik be. Nem az utolsó órában vagyunk, hanem az utolsó percekben.

Ennek tudatában éljünk istenadta tudásunkkal, tehetségünkkel – ne csak a magunk (szűk látókörűen megfogalmazott) pillanatnyi javára. Hátha mégis­csak? Ha még nem mondtunk le erről, és feltesszük ezt a kérdést, reménykedve talán érdemes lenne megpróbálni.

Gábry Sándor ny. ref. lelkipásztor

Hozzászólások
Szavazás
Ön készül nyaralni idén?








eredmények
szavazatok száma 1546
szavazógép
2020-05-28: Család - :

Gyermekeink

2020-05-28: Vélemény - :

A pünkösdi csoda (Református hírnök)

„És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel...”
(Apostolok Cselekedetei 2, 1–4)