Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Trianon-dokumentumok„Romániának oda kell adni Erdélyt”

2020. május 29., péntek, História

A magyar–román határ kijelölése a békekonferencián

  • A „Négy Nagy”, akik figyelembe vették a különféle véleményeket, tényeket vagy éppen ferdítéseket és döntöttek, balról jobbra a képen: David Lloyd George, Vittorio Emanuele Orlando, Georges Clemenceau és Thomas Woodrow Wilson. Fotó: Edward N. Jackson (US A
    A „Négy Nagy”, akik figyelembe vették a különféle véleményeket, tényeket vagy éppen ferdítéseket és döntöttek, balról jobbra a képen: David Lloyd George, Vittorio Emanuele Orlando, Georges Clemenceau és Thomas Woodrow Wilson. Fotó: Edward N. Jackson (US A

„Romániának oda kell adni Erdélyt az annak határain kívül eső, román lakosságú területsávval egyetemben” – jelentette ki Charles Seymour, az amerikai békedelegáció tagja a magyar–román, illetve a szerb–román határ megállapítására felállított szakbizottság 1919. február 11-i ülésén. A testület brit, francia és olasz tagjai egyetértettek ezzel az elvvel, és kiindulópontként vita nélkül elfogadták. Ez nagy vonalakban már előre jelezte, hogy a győztes nagyhatalmak miként fognak dönteni a magyar–román határ kérdésében. Azáltal ugyanis, hogy Románia a győztesek, Magyarország pedig a vesztesek oldalán került ki az első világháborúból, és 1918 végén, 1919 elején az antanthatalmak – némi kivárás után – elismerték szövetségesüknek Romániát, Erdély területi hovatartozásának kérdése is eldőlt. Vita „csak” annak kapcsán alakult ki a békekonferencián, hogy pontosan hol húzzák meg a határvonalat, azaz mennyit ismernek majd el a román fél mértéktelen területi követeléseiből. Azt a fontos kérdést kellett tisztázni, hogy a határmegvonásnál milyen mértékben kívánják érvényesíteni az etnikai elvet, és az etnikai elv mellett milyen szerepet szánnak a stratégiai, gazdasági, közlekedési szempontoknak. Az ezt követő hetekben elsősorban ezekről a kérdésekről vitáztak a területi szakbizottság ülésein.

Mindkét érintett ország számára nagy volt a tét: nevezetesen az, hogy Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad és esetleg Arad, illetve az ezeket összekötő vasútvonal Magyarországon marad-e, vagy pedig az új határvonalat e városoktól nyugatra vonják meg, netán oly módon, hogy még Vásárosnamény, Mátészalka, Békéscsaba, Makó és Gyula is Romániához kerül. A két ország helyzete és érdekérvényesítési képessége között alapvető különbség volt. Míg a legyőzött Magyarország képviselőit csak 1919. december elején, mintegy fél évvel a már véglegesnek számító új határok közlését követően hívták meg Párizsba, addig Románia küldöttsége mindvégig jelen lehetett a békekonferencián. Igaz, hogy a többi győztes kis országhoz hasonlóan, „speciális érdekeltségű kis államként” csak korlátozott mértékben vehetett részt a konferencia munkálataiban, de határai vonatkozásában kifejthette területi igényeit, és Párizsban minden propagandaeszközt latba vethetett ügyének előmozdítása érdekében. Románia ráadásul ekkor már félig-meddig „birtokon belül” volt, hiszen 1919. január második felében, amikor kezdetét vette a párizsi békekonferencia, a szövetségesek jóváhagyásával az egész történeti Erdélyt, tehát a Vaskoh–Csucsa–Zilah–Nagybánya–Máramaros vonaltól keletre fekvő területet katonai megszállás alatt tartotta. Ezzel pedig sikerrel alakított ki status quót Erdélyben, már a békekonferencia előtt.
 

A román békedelegáció és követelései

A román delegáció az utolsók között, 1919. január 13-án érkezett meg Párizsba, egy nappal a nem hivatalos munkaértekezletek megkezdése után és mindössze öt nappal a békekonferencia ünnepélyes megnyitása előtt. A késés fő oka a Románia szövetségesi státusát övező, korábban már említett bizonytalanság volt. 1918 őszén ugyanis a francia vezetés azt szerette volna, ha az átmeneti, 1918. november 6-án megalakult, Ion I. C. Brătianu befolyása alatt álló Constantin Coandă-kormányt a Párizsban tartózkodó konzervatív-demokrata pártvezér, Take Ionescu által vezetett kormány váltja fel. Az „invesztitúra-levelet” ugyanis nem kívánták Brătianu kezébe adni, akinek személye és politikája rossz hírben állt Párizsban. Miután azonban 1918. december 14-én megalakult a Brătianu-kormány, Franciaország és vele együtt a többi antantállam nem várt tovább, és szövetségesnek ismerte el Romániát: Franciaország 1918. december 30-án, Olaszország 1919. január 1-jén, míg Nagy-Britannia néhány nappal később. (Az Egyesült Államok már 1918. november 5-i nyilatkozatával, az ún. Lansing-jegyzékkel megtette ezt.) Nem ismerték el ugyanakkor az 1916-os bukaresti szerződés jogi érvényét, és a december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés egyesülési határozatát sem tekintették kötelezőnek magukra nézve, így tehát ekkor még nem lehetett tudni, hogy mennyit hagynak majd jóvá a nagyhatalmak Románia területi követeléseiből. Bukarestben mindenesetre felháborodást keltett az elismerésnek ez a formája: Brătianu lemondással fenyegetőzött, a bukaresti francia, brit és amerikai követ pedig közös táviratban tiltakozott – a diplomáciában meglehetősen szokatlan módon – a határozat ellen.

A népes, több mint 30 főből álló román küldöttség élén Ion I. C. Brătianu miniszterelnök állt, helyettese Nicolae Mișu londoni követ volt. Erdélyt a nagyszebeni román Kormányzótanács küldötteként a társaihoz csak később, február elején csatlakozó Alexandru Vaida-Voevod képviselte. Tagja volt még a küldöttségnek mások mellett Constantin Coandă tábornok, egykori miniszterelnök, Constantin Diamandy volt pétervári követ, a miniszterelnök egyik legfőbb bizalmasa, továbbá Victor Antonescu párizsi és George Danie­lopol washingtoni követ. A küldöttség főhadiszállása a párizsi román követség Champs-Élysées sugárút 77. szám alatti épülete lett.

A román küldöttség maximális követelésekkel állt elő: Besszarábia, Bukovina egésze, Erdély egésze, Máramaros, Partium, a Tiszántúl keleti szegélye egészen a Debrecen–Szeged vonalig, továbbá a Bánság egésze. Mértéktelen követeléseit Brătianu következetlen és álságos érvrendszerrel próbálta alátámasztani: az 1916-os titkos szerződés előírásait vette alapul (habár azok nem tartalmazták Besszarábiát), az etnikai, gazdasági, stratégiai jellegű megfontolásokat pedig szükség szerint felcserélte egymással vagy elhagyta őket.
 

A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsának februári ülése

A magyar–román határral kapcsolatos álláspontját Brătianu első ízben 1919. február 1-jén fejtette ki a békekonferencia legfőbb szervének számító Legfelsőbb Tanács előtt. Mellőzte a földrajzi, gazdasági, közlekedési szempontokat, és csak az 1916-os szerződést, valamint az etnikai érveket említette. Beszédét azzal az álságos kijelentéssel kezdte, hogy Románia igényei soha nem voltak imperialista jellegűek, hanem csupán népe egyesülési vágyát fejezték ki. Ezt követően országa 1916-os hadba lépéséről, annak előzményeiről és okairól beszélt. Részletesen kitért a háborús erőfeszítésekre, és megmagyarázta, miért kellett megkötni a központi hatalmakkal az 1918. május 7-i különbékét. Kijelentette, hogy Románia ragaszkodik az 1916-os bukaresti titkos szerződésben rögzített határokhoz. Véleménye szerint ez a szerződés a magyar nép jogos igényeit is figyelembe vette azáltal, hogy nem ítélte oda Romániának a Tiszától keletre fekvő „történelmi és földrajzi területet”, amelynek politikai-kulturális központja Debrecen. A történelmet meghamisítva azt állította, hogy a „mintegy egymillió, összefüggő tömbben élő magyar lakos” a magyar uralom következtében és a budapesti kormányok adminisztratív intézkedései folytán hatolt be ide „az utóbbi időben”.

Kihasználva a nagyhatalmak jelen lévő képviselőinek tájékozatlanságát, egy sor – jórészt valótlan – demográfiai érvvel próbálta alátámasztani területi követeléseit. Azt mondta, hogy a magyar statisztikák szerint Erdélyben 55 százalék a román és 23 százalék a magyar lakosság aránya. A Bánságot nem számítva, ez egymillió magyart, illetve két és fél millió románt jelent. Mivel azonban a magyar statisztikai adatokat pontatlanoknak tartotta, saját becslése szerint a szóban forgó területen valójában 2 900 000 román (72 százalék) és csak 687 000 (15 százalék) magyar él. Brătianu becslése a valósághoz képest az erdélyi románok számarányát jóval felnagyította, a magyarokét pedig lecsökkentette. Az 1930-as román népszámlálás adatai szerint ugyanis Erdélyben a lakosság 58,2 százaléka volt román (az 1910-es magyar népszámlálás szerint 53,8 százalék), míg 26,7 százaléka (az 1910-es magyar népszámlálás szerint 31,6 százalék) magyar anyanyelvű. Nemzetiség szerint 1930-ban a románok 57,8, a magyarok pedig 24,4 százalékot tettek ki. A román miniszterelnök elhallgatta, hogy a székelyek is magyarok: külön népcsoportként határozta meg őket, 450 ezerre becsülve a számukat. Azt is kijelentette, hogy a magyarok „főként hivatalnokok és katonák”, és „a román lakosság közt élő uralkodó osztályt képeznek”. Demog­ráfiai fejtegetéseit úgy összegezte, hogy a népesség túlnyomó többsége román, és csupán egy vidék van, amelyre Románia – noha néhány román falu is található ott – nem tart igényt: nevezetesen Debrecen környéke. Ezt nagylelkűségének bizonyítékaként tárta a Legfelsőbb Tanács elé, valamint azért, hogy „követeléseik etnikai jogalapját tisztán megőrizzék”. Az 1919. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlésre utalva elmondta, hogy az erdélyi románság képviselői, „mintegy 150 000 ember a térség valamennyi részéből” már kimondta a Romániához való csatlakozásukat. Lloyd George brit miniszterelnök felvetésére, miszerint „némely kisebbségek” nem vettek részt a döntésben, azt válaszolta, nem egészen érti a kérdést, hiszen „Románia azért harcolt, hogy nemzeti akaratát érvényesíthesse a magyar kisebbség felett”. Ezzel kifejezésre juttatta, hogy a román kormányzat az erdélyi kérdést alapvetően katonai kérdésnek tekinti, és akként is kezeli. Megígérte ugyanakkor, hogy tiszteletben fogják tartani a kisebbségek jogait, és számukra a lehető legnagyobb mértékű szabadságot garantálják.

A román küldöttségvezető távozása után vita alakult ki a nagyhatalmak képviselői között arról, hogy érvényesnek kell-e tekinteni a Romániával kötött 1916-os titkos bukaresti szerződést. Vittorio Orlando olasz külügyminiszter az érvényesség mellett érvelt, mivel attól tartott, hogy a szerződés területi előírásai­nak negligálása az Olaszországgal 1915-ben kötött hasonló szerződés érvényességét veszélyeztetheti. Georges Clemenceau francia miniszterelnök, a békekonferencia elnöke viszont vitatta a Romániával kötött szerződés érvényességét, Lloyd George brit kormányfő pedig arra mutatott rá, hogy „Románia most többet kér, mint amennyit a titkos egyezmény számára megígért”. Végül abban maradtak, hogy az 1916-os szerződés előírásainak érvénytelenítése nem jelenthet precedenst. Azt is elhatározták, hogy az új román határról szóló döntés meghozatala előtt bizottságot hoznak létre (a tanulmányunk elején már említett ún. román–jugoszláv területi szakbizottságot), amely megvizsgálja a román követeléseket, és a lehető legrövidebb határidőn belül javaslatokat tesz a méltányos rendezésre. (Korunk, 2020/5.)

(folytatjuk)

L.  Balogh Béni (Korunk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a Román Kupa döntőjébe?








eredmények
szavazatok száma 965
szavazógép
2020-05-29: Kultúra - :

„Űzzük el a haszontalan árnyakat”(Miben segíthetnek a járványokról szóló klasszikus irodalmi művek?)

A járvány elleni védekezés újabb szakaszában az ember nem feltétlenül olyan olvasmányokat választ magának, amelyek a váratlanul elhatalmasodó, pusztító ragályról szólnak. Pedig e történetek segíthetnek perspektívába helyezni a félelmeit, s – azáltal, hogy szembesítik velük – oldhatják a szorongásait. Összeállításunkban felsorolunk néhány idevágó klasszikus művet, arra is kitérve, mit tanulhatunk belőlük.
2020-05-29: História - :

Reményik Sándor: Pünkösdi ­királyok