Franciaországot André Tardieu és Jules Laroche, az Egyesült Államokat Charles Seymour és Clive Day, Nagy-Britanniát Sir Eyre Crowe, illetve a románbarátságáról ismert, a Robert W. Seton-Watson köréhez tartozó Allen W. Leeper, Olaszországot pedig Giacomo de Martino és gróf Luigi Vannutelli-Rey képviselte.

A szakbizottság 1919. február-márciusban összesen tizenhárom alkalommal ülésezett, ebből kilenc alkalommal a magyar–román határ megállapításával (is) foglalkozott. Ez ügyben az első érdemi vitára a már említett február 11-i ülésen került sor. A bizottság egyetértett abban, hogy Erdélyt Romániának kell adni, de abban is, hogy a román küldöttség által követelt határ túlságosan nagyszámú magyar népességet szakítana el, ezért azt vissza kell vonni keleti irányban. A magyaroknak leginkább kedvező álláspontot az amerikai küldöttség képviselte: az általuk javasolt határvonal húzódott a legkeletebbre, míg a franciáké a legnyugatabbra. A britek elképzelése a kettő között állt, míg az olaszok nem tették egyértelművé álláspontjukat. Az amerikai küldöttek amellett érveltek, hogy a határmegvonásnál a stratégiai szempontokat lehetőség szerint háttérbe kell szorítani és mindenekelőtt az etnikai és gazdasági szempontokat kell kihangsúlyozni. Ezért az etnikai határvonalat támogatták, mivel „ez a határ tartósabb”. Ebből következőleg a Szeged–Orosháza–Békéscsaba–Debrecen, továbbá a Nagyvárad–Nagykároly–Szatmárnémeti vasútvonalat is meghagyták volna Magyarországnak. Ezzel szemben a francia, az olasz és a brit delegáció az amerikaiaknál nagyobb jelentőséget tulajdonított a stratégiai-gazdasági megfontolásoknak, és míg az elsőként említett vasútvonalat ők is Magyarországnak hagyták volna meg, addig a Nagyvárad–Nagykároly–Szatmárnémeti vonalat Romániának kívánták adni.

Az erdélyi kérdés legközelebb a február 17-i és 19-i ülésen került napirendre. 17-én megvitatták az időközben elkészült konkrét határterveket – egyedül az olasz küldöttség nem tett javaslatot. Az elnöklő Tardieu megállapította, hogy az amerikai, angol és francia határjavaslatok mindegyike eltér az 1916-os titkos szerződéstől, a legjelentősebben az amerikai. A kibontakozó vita egyik sarokpontja a Románia és Cseh-Szlovákia közötti vasúti összeköttetés biztosításának kérdése volt. Ennek fontosságát az amerikaiak is elismerték, azonban a többi küldöttséggel szemben ellenezték a Nagykároly–Mátészalka–Csap vasútvonal Romániához csatolását. Seymour határozottan visszautasította, hogy Nagykároly és környéke Romániához kerüljön, mivel ez „200 000 magyart és csak elenyésző számú románt érintene”. 

Az amerikai küldöttek etnikai megfontolásokból – bár a többi bizottsági taghoz hasonlóan a magyar népszámlálási adatokat ők is hamisaknak és tendenciózusoknak vélték – Szatmárnémetit is Magyarországnak hagyták volna. Az angol Leeper elismerte ugyan, hogy a térséget majdnem teljesen magyar népesség lakja, ennek ellenére a Románia és Cseh-Szlovákia közötti összeköttetés biztosítása érdekében Szatmárnémeti Romániához való csatolását javasolta, amivel a francia küldöttség is egyetértett. 19-én folytatódott a vita. Seymour kijelentette, hogy Nagyszalontát, Nagyváradot és Székelyhidat Romániához lehetne csatolni, Nagykárolyt és Szatmárnémetit azonban nem, „aminek következtében egy bizonyos számú magyar megmenekülhetne”, a románok pedig kiépíthetik a maguk közvetlen vasútvonalát a Tiszához. A francia és angol küldöttek viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy Nagykároly és Szatmárnémeti, valamint a Nagykároly–Mátészalka–Csap vasútvonal Romániához kerüljön, ellentétben az olasz delegációval, amely hajlandóságot mutatott arra, hogy csatlakozzék az amerikai indítványhoz.

A február 22-i ülésre Brătianut és Vai­da-Voevodot is meghívták. A román miniszterelnöknek előbb földrajzi, politikai és gazdasági jellegű kérdésekre kellett válaszolnia. Ezután megkérdezték tőle, hogy milyen politikát kíván a jövőben folytatni a nemzeti kisebbségekkel, mindenekelőtt a magyarokkal szemben. Brătianu kifejtette, hogy a román kormánynak egyelőre rájuk kell kényszerítenie az akaratát, és el kell fogadtatnia velük a győzelem végleges voltát. A szerinte Budapestről „mesterségesen szított lázongás” végeztével viszont „rendkívül liberális” politikát folytat majd velük szemben. Ugyanakkor elő fogja segíteni „a mesterséges elemek távozását”, viszont liberálisnak fog mutatkozni „az állandó elemekkel szemben, amelyeknek asszimilációjáról nem adminisztratív rendelkezések, hanem az idő és az érdekeik fognak gondoskodni”.

A magyar–román határról szóló vita március 2-án folytatódott. Az olasz álláspont február 19-éhez képest 180 fokos fordulatot vett: gróf Vannutelli Rey bejelentette ugyanis, hogy „az olasz küldöttség csatlakozik ahhoz a javaslathoz, amely Nagykároly és Szatmárnémeti városokat, valamint ezeknek [...] környékét Husztig Romániának juttatja”. Elismerte ugyan, hogy a két partiumi város lakossága többségében magyar, de most már ő is úgy vélte, nem szabad az Arad és Máramarossziget közötti fővonalat kettévágni, és biztosítani kell Románia és Cseh-Szlovákia összeköttetését. Az amerikaiak, bár továbbra is hangoztatták fenntartásaikat, elfogadták a Nagykárolyból Nagyváradon keresztül Aradra vezető vasútvonal Romániához kerülését. Határozottan elvetették viszont azt a brit javaslatot, amely a Románia és Cseh-Szlovákia közötti határt Vásárosnaményon keresztül húzta volna meg, Romániának és Cseh-Szlovákiának ítélve a Nagykároly–Csap vasútvonalat. A bizottság végül döntést hozott arról, hogy Románia határainak részletes megvonását egy albizottságra bízza, amelynek tagjai Seymour, Leeper, Henri Le Rond tábornok és gróf Vannutelli-Rey. Az albizottság néhány nap alatt elkészült a munkával, amelyet 1919. március 7-én ismertettek. Amint az már az előző ülésen eldőlt, Románia megkapta a partiumi vasútvonalat, az attól nyugatra fekvő 3–10 kilométeres terület­sávot, valamint Nagykárolyt és Szatmárnémetit is, a Nagykároly–Csap vasútvonal azonban Magyarországon maradt. Az 1:1 000 000 léptékű angol térképre felvitt határvonal pontos berajzolását a küldöttségenként egy-egy katonai képviselőből felállítandó szakbizottságra bízták. A román–jugoszláv területi szakbizottság ezt követően még két alkalommal foglalkozott Románia nyugati határaival. Március 11-én felolvasták az Erdélyre vonatkozó jegyzéktervezetet, egy hét múlva, 18-án pedig – tehát még a magyarországi tanácsköztársaság kikiáltása előtt – véglegesítették a magyar–román határt, amely már csak elenyésző mértékben módosult a későbbiekben.

Az új határvonal román szempontból kedvezőtlenebb, magyar szemszögből valamivel kedvezőbb volt az 1916-os titkos szerződésben foglaltaknál: Románia az általa igényelt 93,2 ezer négyzetkilométernyi erdélyi és partiumi területből végül 83,8 ezret kapott meg, tehát közel 10 ezer négyzetkilométerrel, azaz mintegy 10 százalékkal kevesebbet. Ehhez azonban hozzájött még a Bánság kétharmad része, 19,7 ezer négyzetkilométer, így a történeti Magyarország területéből összesen mintegy 103 ezer négyzetkilométerrel részesedett.

A végső jelentést 1919. április 6-án terjesztették a békekonferencia középszintű testülete, a Területi Bizottság elé, amely egész apró módosításokkal április 15-én küldte tovább a Külügyminiszterek Tanácsának. Ez május 8-án hagyta jóvá az új román határokat, a Négyek Tanácsa, azaz a „négy nagy” (Woodrow Wilson amerikai elnök, David Lloyd George brit, Georges Clemenceau francia és Vittorio Orlando olasz miniszterelnök) pedig május 12-én tette ugyanezt. Ekkor azonban a román hadsereg már a Tiszánál állt, a békekonferencia által megállapított határtól nyugatra.

A Négyek Tanácsa által jóváhagyott új román határokat csak egy hónap elteltével, június 11-én ismertette a Külügyminiszterek Tanácsa Brătianuval és Vaida-Voevoddal. Brătianu közölte: legalább két övezetben: Nagykároly körzetében, valamint Szeged és Nagyvárad között határmódosítást kíván. A végleges válasz megadására azonban 10–12 nap haladékot kért. Vaida-Voevod Maniuhoz írt leveléből kiderül, hogy a június 11-i ülést követően Brătianu lakásán megbeszélést tartottak, és abban egyeztek meg, hogy „végeredményben, 3 kérdéstől eltekintve, az új határ nem is rossz. Szükség volna: 1) kitartani a határ vasútvonaltól 10–15 kilométerre történő eltolása mellett; 2) a Nagykároly és Csap közötti vonal kiigazítására, 3) mint legfontosabb módosításra, mindenekelőtt a Maros torkolatának megszerzésére. Ha végre megvolna már a magyarokkal a határ, összpontosíthatnánk erőinket a Bánság kérdésére.” A sikert illetően azonban Brătianu szkeptikus volt, és attól félt, „ha belemegy az alkudozásokba, nemcsak nem érne el semmit, de a tárgyalás alapjáról való lemondással gyengítené a pozícióját”. A Négyek Tanácsa már másnapi, június 12-i ülésén módosítás nélkül véglegesítette az általa egy hónappal korábban jóváhagyott magyar–román határt, amelyet majd az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés rögzít.

L.  Balogh Béni (Korunk, 2020/5.)

(folytatjuk)