Beszélgetés dr. Soós Annával, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettesévelBáthory István „rehabilitálása”

2020. szeptember 28., hétfő, Életutak

A Kelet-Európa Szilícium-völgyének nevezett kolozsvári informatikai iparág legnagyobb utánpótlás-nevelőjének számító Babeș–Bolyai Tudományegyetem infós végzőseinek ma már nem kell külföldre vándorolniuk a megélhetésért. Dr. Soós Anna rektorhelyettessel Románia listavezető egyeteme magyar tagozatának vezetőjével erről, de kézdivásárhelyi emlékekről és kolozsvári sikerekről is beszélgettünk.

– Máris meglepett azzal, hogy Höltövényben született. Azt hittem, ott nem is élnek magyarok…
– Höltövény túlnyomó többségében szász, kisebb hányadában románok által lakott település, nekem mindössze annyi közöm volt hozzá, hogy ott működött a Barcaújfaluhoz legközelebb eső szülészet. A magyar többségű Újfaluban nőttem fel, ahol ugyanúgy megtanultunk németül beszélni, miután óvodásként egy tanítónőhöz jártunk játszani, ő németül beszélt velünk, így anélkül szedtük magunkra a nyelvet, hogy észrevettük volna. A középiskolát az egyetlen magyar osztállyal is rendelkező brassói líceumban, az Unireában végeztem, mindenhol megmutattuk magunkat, minden versenyen jelen voltunk, a brassói magyarság tudott a létezésünkről. Az egyetem után Kolozsváron szerettem volna maradni, vagy Brassóba visszakerülni, de akkoriban egyik sem volt lehetséges, így aztán maradt a következő szempont: magyar középiskolában tanítani. A tanulmányi eredményeim alapján elsőként választhattam az országban, így kerültem a kézdivásárhelyi 1-es számú ipari líceumba, az akkori erdészeti és faipari középiskolába, ahol ma a tanítóképző működik

– Egy eminens diáknak nem volt frusztráló, hogy nem éppen a város legjobb diákjait taníthatta?
– Annak idején azért választottam a matematikát, mert abban nem lehet csalódni, ott minden körülmények között ugyanazok a törvényszerűségek érvényesek. Még egy ipari líceumban is. Ott elsősorban az volt a kihívás, hogy megtaláljam azt a szintet, amelyen a diákok képesek megfelelő biztonsággal mozogni. Az viszont nagy csalódás volt – és ezért is jöttem el Kézdivásárhelyről –, hogy az iskolában nem volt értéke a továbbtanulásnak. Négy évembe telt, míg sikerült egy gyermeket „elküldenem” mérnöki egyetemre Brassóba. Ahogy lehetőségem nyílt, 1991-ben versenyvizsgáztam a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, oda már matematika–informatika szakosként mentem, közben meg Budapesten elvégeztem az informatika tanárképzőt is.

– A Mikó sem bizonyult hosszú távú pályának. Mi sodorta tovább az egyetem, az akadémiai szféra felé?
– Már említettem, hogy álmaim egyik városa Kolozsvár volt, és az ember nehezen adja fel az álmait. Vártak engem az egyetemre már 1991-ben is, akkor magánéleti okokból még nem vállaltam. Másodszor akkor hívtak, amikor a BBTE-n beindult a magyar nyelvű informatikusképzés. Az első évemet, az 1996–97-es tanévet még a Mikó és az egyetem közötti ingázással töltöttem, mert Kolozsváron nem volt, aki mesterséges intelligencia és logikai funkcionális programozás tárgyat tanítson. A következő tanév előtt már versenyvizsgáztam a meghirdetett valószínűségszámítás-statisztika tárgyra, így végül matematikusként kerültem az egyetemre.

– És azóta is ott, 2012 márciusa óta már az egyetem rektorhelyetteseként, a magyar tagozat vezetőjeként. Amúgy, mikor látott utoljára diákot? Mármint élőben, nem pedig a számítógép képernyőjén.
– Márciusban. És hiányoznak. Mert nemcsak a tanév alatt nagy itt a nyüzsgés, hanem július második felében is, akkor zajlanak a jelentkezések, beiratkozások, a képességvizsgák. Idén víruskorlátozási okokból az érettségi eredmények alapján történt a kiválasztás, legutóbb tíz-tizenkét évvel ezelőtt lehetett bejutni a BBTE-re ilyen alapon. Nagyobb mértékű is volt akkoriban a pályaelhagyás. Idén is valami hasonlóra számítok, mert az érettségi jegyek messze nem bizonyítják az egyes szakokra való alkalmasságot. Több szakon – például a jogon – a választott pályára való alkalmasságot felmérő, pszichológiai töltetű képességvizsgákat tartottunk az elmúlt évtizedben, meg is volt az eredménye.

– Ilyen körülmények között hogyan alakult a leendő hallgatók BBTE iránti érdeklődése?
– Bár az elmúlt években is folyamatosan emelkedett a jelentkező diákok száma, idén kiugróan magas számokat, mintegy negyvenszázalékos növekedést regisztráltunk. Magyarázatom is van rá: ült a végzős középiskolás az otthoni számítógépe előtt, ide is bejelentkezett, meg oda is. Még mindig olcsóbb volt kifizetni a jelentkezési díjakat, mint elutazni egyik-másik egyetemi központba, ahogy az korábban zajlott. A helyek száma viszont nem változott, az egyetem állami finanszírozása fejkvóta alapján zajlik, ami átlagosan évi 5000–6000 lej között mozog. Fontos adalék, hogy a magyar diákokat kétszeres szorzóval számolják, a németeket pedig két és félszeressel.

– Az előbbi válasza – de egyéb megnyilatkozásai – alapján meglehetősen kritikusnak tűnik a középiskolai tanárokkal szemben. Holott pályája első tizenöt évét ön is közöttük töltötte.
– Egyértelműsítsük: a középiskolákban sok a lelkes tanár, akik szívvel-lélekkel igyekeznek pedagógusok is lenni, és ez meg is látszik a hozzánk érkező fiatalokon. Az oktatók társadalmi megbecsültségének szintje azonban még mindig rányomja a bélyegét a jelenségre, sokan csak kényszerből mennek erre a pályára. Akik ilyen tanárba botlanak, azokon viszont épp ez látszik meg. Ezért célunk és kötelességünk, hogy olyan tanárokat neveljünk, akik lelkes, jó szellemű diákokat küldenek az egyetemre. Ezt kívánja segíteni a didaktikai mesterképzés beindítása, ami azt biztosítaná, hogy a hallgató megkapja azt a pedagógiai csomagot, amely révén jobban taníthatja az adott szakot. A mesteri az alapképzési szakot erősíti, de arra is lehetőséget nyújt, hogy bárki kétszakos tanárrá képezze magát. A kétszakos alapképzésért is nyolc éve harcolunk már, hiszen egyetlen szakból egy nagyvárosi iskolában is nehezen jön ki egy teljes katedra.

– Milyen szakon ég leginkább a ház?
– Nagy szükség lenne például középiskolai informatikatanárokra, akik megfelelő pedagógiai csomaggal állnak a diákok elé. Mert több mint négyszázan végeznek ugyan nálunk az informatikán, de talán egy százalékuk választja a tanári pályát. Valószínűsíthetően az említett didaktikai modul lehetőségével sem ők élnek majd leginkább, inkább a matematikusok részéről számítok áttörésre.

– Kolozsvár ma a kelet-európai térség egyik Szilícium-völgyének számít, informatikusok ezreit szippantja fel. A BBTE-n zajló informatikusképzés gerjesztette az utóbbi tíz év során kiteljesedő folyamatot, vagy jó érzékkel vették észre a munkaerőpiac alakuló igényeit?
– Mindenképpen ez a húzóágazat, de a BBTE összességében ma Kolozsvár legnagyobb „üzeme”. Ötvenezres közösség vagyunk – ebből 44 ezer diák, kétezer tanár és négyezer fő az adminisztrációban –, ezáltal a több mint 300 ezer lakosú város meghatározó egysége. Az elsődleges azonban, hogy az idetelepedett cégek is nagyra értékelik a diákjainkat, nemcsak az informatikusaink, de a fizika–kémia fakultások hallgatói is gyakorlatilag már az egyetem padjaiból elkelnek. Az idegen nyelveket oktató szakjainknak, az ott képzett tolmácsoknak is nagyon jó a hírük, Románia különböző brüsszeli képviseletein sok kolozsvári diplomás dolgozik. Ezek révén aztán az öt-hat fős évfolyamokkal futó szakok – klasszikus nyelvek, néprajz – számára is van hely a nap alatt. A leendő munkaadók elsősorban jól jövedelmező munkahely­ajánlatok révén igyekeznek pozíciót fogni, de az oktatási folyamat különböző szegmenseinek finanszírozásában is részt vesznek. Erőteljes például az érdeklődés a német nyelvű képzéseink iránt, a német nyelvű informatikai oktatást a Porsche finanszírozza, elsősorban külföldi vendégtanárok biztosításával. Abból a meggondolásból is, hogy a cég alkalmazottjai legalább tizenöt százalékénak ismernie kell a német nyelvet, ezt az arányt pedig képtelenek biztosítani csak a németországi egyetemekről kikerülőkkel.

– Néhány éve változatlan beiskolázási számokat hirdetnek meg. Mi a bővítés akadálya?
– Informatikából nem számítunk az érdeklődés jelentősebb növekedésére. A németországi egyetemeken azon is csodálkoznak, honnan van nekünk ennyi hallgatónk, hiszen azért ez korántsem könnyű szak. Az informatikusképzés bővítésének elsősorban a tanárok száma szab korlátot. Nincs is ahonnan verbuválni, az informatikusok ugyanis nem mennek tanárnak. Infrastruktúra szempontjából kezelhetőbb a dolog, az egyetem nemrég vásárolt egy területet, oda épül a matematika szak új székhelye. Aki támogatni akarja a magyar közösséget, az elsősorban a kollégiumi helyek bővítéséhez, hasonló célzatú ingatlanfejlesztéshez járulhatna hozzá, hogy bárki megengedhesse magának az egyetemet. Mert a magyar diákok számára 6700 helyet biztosítunk, de ennél sokkal többre lenne szükség és igény.

– A magyar állam mindehhez milyen mértékben, illetve csatornákon járul hozzá?
– Az egyik legfontosabb eredményként könyvelem el, hogy sikerült meggyőznöm a magyarországi döntéshozókat: az egyetemen keresztül érkezzen bármilyen támogatás, korábban ugyanis az egyetemi háttérintézmények egyfajta szövetségeként 2004-ben létrejött Magyar Egyetemi Intézet volt az „átjátszóállomás”. Azt a gyanakvást kellett szétfoszlatnom Budapesten, hogy a pénz az egyetem nagy zsákjába kerül, illetve hitelt érdemlően bizonyítanom, hogy azokat a programokat segíti, amelyekre célirányosan szánták. Ilyen volt például a Magyar Nemzeti Bank tehetséges közgazdaságtani hallgatóknak szánt támogatása. Az egyetemre érkezik ma már a Tudományos Diákköri Konferenciákra szánt támogatás is, akárcsak a Makovecz-program keretösszege is, amely a Magyarország és Románia közötti kétirányú diák- és tanármobilitást segíti. Ez a váltás sokat segített a kölcsönös bizalom kialakításában, és ma már jelentősnek mondható a magyar állam BBTE-re irányuló figyelme.

– Mennyire vállalja fel az intézmény mai vezetősége a közös egyetemi múltat?
– Ebben a tekintetben is örvendetes a változás. Az új rektor, Daniel David érkezése után bekerült például az egyetem címerébe az 1581-es dátum, ezáltal kiemelt fontosságot nyert Báthory István alapítólevele, amellyel Erdély fejedelme akadémiai rangra emelte a kolozsvári Jezsuita Nagykollégiumot. Ezzel gyakorlatilag a közös múlt vállalásának azonos platformjára kerültünk a szegedi egyetemmel, amelynek eredeténél a kolozsvári intézmény Trianon utáni Szegedre menekítése áll. A jövő évi kerek évfordulóra közös megemlékezéseket is tervezünk a szegediekkel. Ma már cél az egyetem egykori homlokzati szobrainak visszahozatala a botanikus kertből, az előcsarnokban való felállításuk. Hasonló célkitűzés a Szabók bástyájának – Kolozsvár egyetlen fennmaradt korabeli épülete – állandó egyetemi kiállítói és konferenciatérként való kooptálása. Egyszóval biztató az irány, felértékelődnek a történelmi gyökerek. A külvilágnak szánt nyilatkozatai dacára az előző rektor, Ioan-Aurel Pop mindig megvédte a magyar tagozatot, nem volt mindig könnyű elviselni a kettős retorikát, de közben megmaradt a belső komfortérzetünk.


Dr. Soós Anna
Matematikus, egyete­mi oktató. A Brassó közeli Höltövényben szü­letett 1959-ben. A brassói Unirea Líceumban érettségizett, 1982-ben a Babeș–Bolyai Tu­dományegyetem matematika szakán diplomázott. 1994–1996 között elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán a számítástechnika tanári szakot. 2002-ben doktorált Kolumbán József irányításával. A BBTE matematika és informatika karának dékánhelyettese volt 2008 és 2012 között, 2012 márciusa óta az egyetem rektorhelyettese, a magyar tagozat vezetője. A Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) tudományos tanácsának elnöke.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy Sepsiszentgyörgyön a járványügyi vörös forgatókönyv lépett életbe?









eredmények
szavazatok száma 883
szavazógép
2020-09-28: Sport - :

Magyar edző irányítja a KSE csapatát (Kosárlabda)

A magyarországi Molnár József lett az új trénere a harmadik élvonalbeli idényére készülő Kézdivásárhelyi SE együttesének, amely a 2020–2021-es bajnoki idényben a női kosárlabda Nemzeti Liga mellett a Román Kupában is érdekelt.
2020-09-28: Nyílttér - Albert Levente:

Ha elszédült az inga (Mesélő képek)

Minden derűlátó prognózisra legyintettem már ’89 végén, de mikor december közepén hallom a 168 óra rádióműsorában, s olvasom később nyomtatásban is, hogy Lengyelországban majdnem tízévi vajúdás kellett, amíg összeomlott a rendszer, a Szovjetunióban öt évet vett igénybe, Magyarországon két év, az NDK-ban két hónap, Csehszlovákiában két hét, és lehet, hogy Romániában elegendő lesz egyetlen délután, rögtön felkaptam a fejem.