Székely Árpád amellett, hogy igen sokoldalú és termékeny monográfiaíró, visszajáró előadó Sepsiszentgyörgyön. Több túrakönyvét mutatta már be az elmúlt esztendők során, s bizony, a természetjárás, illetve a honismeret kedvelői csak töprenghetnek, honnan van ennyi energiája, ideje és kitartása a gelencei származású geográfusnak, hogy a leírandó túraútvonalakat bejárja, lefényképezze, majd kötetekbe foglalja. Amikor arról kérdezik, hány túrakönyvét, illetve természetjáró kalauzát mutatta már be, gondolkodnia kell, mielőtt számszerűsített választ ad.

Mi több, a Kárpátok leglátványosabb hegyeit, fontosabb túraútvonalait, növényvilágát bemutató könyveire nem csupán a pontos, megbízható leírás a jellemző, hanem a magyar kultúra, illetve történelmi szempontok figyelembe vétele is meghatározó. Egyértelműen egyedi és igen jelentős teljesítményről beszélhetünk; a szerző Erdély értékeit bemutató könyveiről, hon- és tájismereti érdeklődéséről nem csupán földrajzórákon lehetne és kellene rendszeresen beszélni.

Mostani természetjáró kalauza, A történeti Erdély című könyve összegzése is némiképp az eddigieknek: miként Székely Árpád is megfogalmazza, a „kötet Erdély természeti kincseinek, tájszépségeinek, csodás kilátású tetőinek és virágpompájának átfogó bemutatására vállalkozik”. A megismerési kedvet fokozzák a szerző remek fotói, s ha csak a képanyag összeállítását tekintjük, már önmagában ez is figyelemre méltó megvalósítás. Látványosak a panorámaképek, a virágok szinte folyamatosan főszereplői fotóinak, de gyakori a téli, késő őszi felvétel is. Kötetének kéziratát júliusban zárta le, az azt megelőző egy-másfél évben intenzíven túrázott, hogy anyagát elképzelése szerint állíthassa össze. Számtalanszor arra kényszerült, hogy egyedül menjen a bércekre, leggyakoribb túratársaként pedig a gyergyói Laczkó-Szentmiklósi Árpádot említette.

A monográfiában is látható, a hegyvidéki napfelkelték fenségességét érzékeltető fotókat általában úgy készítette, hogy éjjel autózott, majd még sötétben nekivágott a hegynek, aztán a megfelelő pillanatban felérve, lencsevégre kapta a felkelő Napot. Emellett azt is pontosan tudja, hogy egy-egy hegység, annak egy látványosabb része honnan látszik a legjobban, mikor, hová kell kijutnia egy jó fényképért. Sepsiszentgyörgyi könyvbemutatóján megemlítette, hogy tavaly ősszel, kapaszkodva a torockói Székelykőre, megpillantott a távolban egy pirosló fát, következő nap pedig felkereste azt, s onnan készítette el fotóját a Székelykőről. Azt is elmesélte, hogy a tavaszi korlátozásokat követően tíz év után idén először fotózhatott érintetlen nárciszrétet.

Kötete mellé tartalmas természetföldrajzi, történeti-földrajzi és néprajzi térképet is készített, ezen, de a könyvben is öröm olvasni a ritkán hallható, régi szép magyar hely- és hegyneveket. Miként elmondta, leírásában Erdély 33 természetföldrajzi kistája, közel 60 természeti értéke és túraútvonala, 28 részletes térkép, illetve háromdimenziós domborzatmodell és légi felvétel található, illetve 665 fotó, köztük az erdélyi flóra közel 170, többnyire ritka és védett növényfaját bemutató kép.

A történeti áttekintés után hegységenként írja le az általa leglátványosabbnak tartott túraútvonalakat, a kirándulni vágyók északról, a Cibles-hegységből indulva a Keleti-Kárpátok hegyein eljuthatnak a Kárpát-kanyarig (melynek „ékköve” a Csukás-hegység), majd következhetnek az impozáns Déli-Kárpátok (a szerző ezt Erdélyi-Alpokként emlegeti), s végül felfedezhetik az Erdélyi-szigethegység sajátos mészkővilágát. Érdemes lapozgatni a könyvet, de még inkább érdemes elindulni az ajánlott hegyi ösvényeken. Természetesen csendben és méltósággal, tiszteletben tartva káprázatos hegy- és dombvidékünket, hiszen ezt teszi maga Székely Árpád is. És ha valaki mennél több, a természetjáró kalauzban bemutatott helyre jut el, annál elégedettebb lehet önmagával.