André Farkas: ’56-ról írt könyvem elő- és utóélete

2020. november 4., szerda, Élő múlt

Majdnem három évig dolgoztam a szövegen. Először írtam könyvet életemben. És először ilyen hosszú szöveget franciául. Nem volt könnyű dolgom, hiszen a nyelv több, mint egy kifejezésmód: a nyelv civilizáció. Ahányszor kétségem támadt, a francia nagyszótárban kerestem rá választ. A francia feleségem esténként átböngészte a napközben írt fejezeteket, és javaslatokat tett a magyarosan hangzó fordulatok átírására.

Egy kiadói körökben tevékenykedő barátom sietett a segítségemre.
– Történelmi regényt írsz? – kérdezte. – Menj egy szakkiadóhoz, a Tallandier-hez.
– Nem túl híres az nekem, a kezdőnek? – hitetlenkedtem.
– Épp az kell neked! – erősködött. – Több mint százéves a nagy tekintélyű kiadóvállalat. Kérj randevút a vezérigazgatótól, és mondd, hogy a barátom vagy! Henri Bovet a neve.
2006. április 26-án délelőtt 10 órakor nyitottam be hozzá. A beajánlás nemcsak megnyitotta a vezérigazgató ajtaját, de mosolyt is varázsolt a rokonszenves úriember arcára.
– Tehát ön magyar – fordult hozzám barátságos mosollyal. – Történész?
– Inkább amolyan újságírófajta…
– Mit hozott nekünk? – mutatott a vastag csomagra, amelyet az aktatáskámból húztam elő.  – Melyik korszakban játszódik? Nem vagyok a magyar történelem szakértője, de tudom, hogy a szülőföldje gyakran játszott a méreténél fontosabb szerepet Európa történelmében.
– A második világháború utáni periódust írtam meg, 1956-ig. A forradalomig.
– Érdekes. Tudomásom szerint erről az időszakról nem jelentek még meg történelmi tanulmányok francia nyelven. Az öné volna a legelső, ami előnyös helyzetbe hozna minket a könyvpiacon.
Erre vérszemet kaptam:
– Az én munkám még annál is érdekesebb, mert én regényesen mondom el a témát.
– Regényesen? – kérdezte homlokát ráncolva.
– Persze. Nem száraz tanulmány, hanem igazi történelmi regény – erősködtem. – Amit elmesélek, bizonyítható történelmi alapokra épül. A személyiségek többsége történelmi figura: Sztálin, Zsukov, Hruscsov, Rákosi, Kádár, Nagy Imre…
– Rendkívül sajnálom, kedves uram – borult el a tekintete. – Ha nem tudná, cégünk politikája több mint egy évszázada nem változott. Mi kizárólag történelmi tanulmányokat közlünk, és többnyire egyetemi tanároktól, tudósoktól.
És hogy enyhítse látható csalódásomat, jól nevelt úriember módjára, vigasztalásul még hozzátette: – Meglátja, milyen sikere lesz majd egy szépirodalmi kiadónál.
Lassan emelkedett a karosszékéből, hogy búcsút mondjon, amikor közbevágtam:
– Nagy kár. Mert az idén lesz az 1956-os magyar forradalom fél évszázados évfordulója. Az én könyvem illő megemlékezés lett volna…
– Merde! – kiáltott fel Monsieur Bovet, ami a francia nyelvben a legnagyobb csalódottság kifejezése. – Ezt senki sem jelezte nekem a történészeink közül. Bon Dieu! Atyaisten! Que diable vais-je faire maintenant? Mi az ördögöt csináljak most?
Felkelt és hümmögve lépkedett az iroda egyik végéből a másikba.
– Van egy ötletem – fordult hirtelen felém. – Maga végigcsinálta a forradalmat, és azt állítja, hogy több hónapot töltött budapesti könyvtárakban, archívumokban, anyagot keresni a regényéhez. Újságíróként kívülről-belülről ismernie kell a témát.
– A témát, az időpontokat, a szereplőket mind ismerem.
– Októberben lesz a forradalom évfordulója. A könyvének szeptemberben a boltokban kell lennie.
– Mégis kiadja?! – vidultam fel. – Rendkívül hálás vagyok.
– Persze hogy kiadom, de nem a regényt. Azt a történelmi tanulmányt, amelyet a forradalomról fog írni. Nekünk és megrendelésre.
– Írni? Én?
– Egyszerű a dolog. Május, június, július… – számolt felhevülten. – Három hónapja van a kézirat elkészítésére, amely augusztus elején a nyomdában lesz.
– Nem értem, Monsieur Bovet…
– Pedig egyszerű. Nekem háromszáz oldal kell – magyarázta. – Az az ideális terjedelme egy ilyen kötetnek. Mert a téma nagyon népszerű. Tudja, hogy a francia átlagember milyen érdeklődéssel követte az 1956-os eseményeket? Hogy mennyi kommunista hagyta ott a pártot a szovjet invázió miatt? Könyvének témája magához vonzza az érdeklődő történészt és a kíváncsi átlagolvasót. Tehát azt mondja, kedves uram, hogy október 23-án lesz az ötvenedik évforduló. – És magában beszélt félhangosan: – Igen, igen, nekem július 20-ra kell a kézirat. Várjon csak… Három hónap, az tizenkét hét. Tehát a hétvégéket leszámítva hatvan munkanap…
– Nagyon sajnálom – vágtam közbe –, de épp a Balti-tenger partjára készülök egy-két hetet eltölteni a feleségemmel. Meglátogatom Thomas Mann szülőházát Lübeckben. Már szobát is foglaltunk…
Oda se figyelt, önmagának beszélt tovább:
– Azt mondtuk, hogy hatvan munkanapja van háromszáz oldal elkészítésére. Vagyis naponta öt oldalt kell írnia. Tudta-e, hogy ez volt André Gide napi teljesítménye? Éveken át… És ő tollal és tintával írta a regényeit, míg magának ott van a számítógép. Szereti Gide írásait? Jó, akkor mindjárt elkészítjük a szerződést. Colette! – kiáltotta.
– Jó társaságba kerültem – mormoltam magamban.
A titkárnő dugta be a fejét. Bovet úr két feketét és tizenegy oldalas szerződést rendelt. Aláírtam. A Tallandier szerzője lettem, egyetemi tanárok és más tudósok megbecsült társaságában. A ház ura kezembe nyomott egy csekket a szerződés egyik példányával, és mialatt kezet ráztunk, még többször ismételte, mintha nagyothalló lettem volna: – Öt oldal naponta! Öt oldal naponta!
Ami nem szerepelt a budapesti archívumokban, azt Párizsban fedeztem fel a televíziós csatornák és a rádióállomások stúdióiban, ahol hirtelen népszerű lettem a különböző hullámhosszokon. A francia média ismert személyiségei hívtak meg, hogy a könyvem kapcsán 1956-ról adjak választ a kérdéseikre az évforduló alkalmából.
A kötet, egy magyar zászlót lengető harckocsival a fedőlapján, szeptember elején ott volt a könyvesboltokban. A rövid, Budapest 1956 címet adtam neki. Szerintem ebben minden benne volt. Henri Bovet a fejét csóválva hozzátette alcímnek: A tragédia, amelyet láttam és átéltem.
A televízió és a rádió műsorvezetőinek kérdéseiből világossá vált, amit már tudtam, de nem eléggé: a francia értelmiség marxizmussal szimpatizáló személyei, az úgynevezett „társutasok” közül a november 4-i szovjet invázió sokat kiábrándított a kommunista eszmékből.
Meghívtak könyvnapokra, konferenciákra. Előadásokat tartottam iskolákban, falusi községek dísztermeiben, kulturális társaságok összejövetelein. A könyvbemutatókon különösen jólesett, amikor középiskolai történelemtanárok vagy tanárnők tettek fel nekem szabatos kérdéseket. Kiderült, hogy nemcsak érdekli őket a téma, de még ismerik is. Részletekbe menően.
Legmeglepőbb élményem a német határhoz közeli bájos Nancy városában történt. Nem egyszerű könyvnapot, hanem háromnapos könyvvásárt rendeztek ott. (…) Tallandier külön standot rendezett be nekem. Ott ültem reggeltől estig egy asztal mögött, egy nagy halom könyvvel magam előtt. Dedikáltam azoknak, akik megvásárolták és választ adtam a bámészkodók többnyire érdekes, néha meglepő kérdéseire.
Az utolsó nap délutánján már csomagolni készültünk, amikor egy idősebb, magam korabeli ember jelent meg a stand előtt. Kinézéséből, gesztusaiból, öltözetéből arra következtettem, hogy nyugdíjas munkásember lehet. Kezébe vett egy példányt, úgy, ahogy szokás. Nézegette elölről, hátulról. Letette, felvette, majd ismét engem vett szemügyre. Gyanakodva, mert a könyv hátsó fedőlapjára nyomtatott, magyar újságíró-igazolványban szereplő, huszonöt éves fiatalságomból származó fényképemen jóval hajasabb voltam, mint hetvenhat éves koromban Nancy főterén. Végül kibökte:
– Ez maga?
– Bizony, ez én vagyok.
– Maga is írta?
Beszédmódja; akcentusa megerősítette, hogy környékbeli munkásemberrel van dolgom.
– Én írtam – feleltem.
Szúrósan nézegetett:
– Maga is „onnan” való?
– Onnan. Miért kérdezi?
Gondolkodott. Arcvonásai valamennyire megenyhültek. Mesélni kezdett…
– Régi történet, sohasem volt alkalmam elmesélni, mert senki sem értené… A maguk forradalma után sokan elmenekültek onnan. Ezt biztosan tudja.
– Hogyne tudnám – válaszoltam. – Kétszázezren voltunk.
– Hát ez akkoriban, 1957 elején történt, amikor egy egész csoport magyar fiatalembert hozott a sors Longwyba. Ott voltam kohász és a CGT tevékeny tagja, minket borzasztóan megrázott az, amit az oroszok tettek, és… Szóval röviden: amikor ez a tucat magyar fiatal Longwyban kötött ki, elhatároztuk, hogy segítünk rajtuk.
– Megható, amit mond…
– Betettük őket az üzem munkásszállodájába. A kohó éjjel-nappal működött – tudja, hogyan van ez a fémiparban –, a kantin is vele együtt. Ott étkeztettük őket.
– Megindító…
– El voltak vágva a külvilágtól, ezért vettünk nekik egy tranzisztoros rádiót is, hogy tudják, mi történik a szerencsétlen hazájukban.
– Látom, gondoltak mindenre…
– Azután, néhány héttel később, azt mondtuk a szaktársakkal, hogy az ilyen fiataloknak szükséges a munka, mert az hozza vissza őket a normális, mindennapi életbe.
– Ez nemcsak így igaz – válaszoltam meggyőződéssel –, de ez egy baráti gesztus is. A bizonyítéka annak, hogy befogadják őket maguk közé. Az első lépés, hogy valaki gyökeret eresszen új hazájában.
– Dél körül léptem be a munkásszállodába. Jó hírt hozok, fiúk! – kiáltottam nekik. – Lesz meló a gyárban az egész bandának. Szakmunkásokat nevelünk belőletek. Jó a fizetés, négy hét a szabadság, a kohászok korán mennek nyugdíjba. Van munka az irodában is, akik inkább arra alkalmasak!
– Bravó! – értékeltem a kisöreg történetét. – Gondolom, hogy honfitársaim mind a nyakába ugrottak, hogy megköszönjék az ajánlatot.
Elfordult. A Sztaniszlász tér szobrait nézegette. Nem szeretett volna kiábrándítani, de mit tehetett volna?
– Tudja, mit válaszoltak?
– Megköszönték az ajánlatot…
Újból a teret nézegette fél percig, s csak akkor fordult felém.
– Rosszul ismeri őket. Kijelentették, hogy nem hajlandóak ipari munkára, mert ők „entellektüelek”.
Dedikáltam díjmentesen egy példányt neki. Remélem, baráti gesztusom, ötven hosszú év után, megbékéltette őt a magyar „entellektüelekkel”.

 

Ui. Interjút akartam készíteni André Farkassal, de jobbnak láttuk egy részletet közölni emlékiratából. Ez a rész először a Háromszékben jelenik meg, amelynek olvasóit szeretettel és tisztelettel köszönti Párizsból a szerző.
André Farkas 1931-ben született Debrecenben, ahol édesapja az egyik helyi lap főszerkesztője volt. Belőle is újságíró lett. 1956 októberében Dudás Józseffel megalapította a Függetlenség című lapot. Dudást halálra ítélték, ő Lengyelországon keresztül Párizsba menekült, ahol később borkereskedéssel foglalkozott. Két könyvben írta meg francia nyelven emlékeit: Budapest 1956 (2006), J’ai vécu sur la Planéte Marx... mais j’en suis revenu (Marx bolygóján éltem, de visszatértem a Földre, 2013). Jelenleg magyar nyelvű emlékiratain dolgozik, amelyből egy tekintélyes rész a szeptemberi Hitel folyóiratban jelent meg. Ezt az írását a Háromszéknek szántuk. Ha a szerkesztője kívánja – írta nekem –, eléneklem a székely himnuszt a telefonba.

S. Király Béla

Hozzászólások
Szavazás
Részt vesz-e a december 6-i parlamenti szavazáson?







eredmények
szavazatok száma 839
szavazógép
2020-11-04: Sport - :

Háromszékiek nélkül kezdődött az idény (Női kosárlabda, Román Kupa)

Egyik háromszéki csapatunk, sem a négyszeres bajnok Sepsi-SIC, sem a Kézdivásárhelyi SE nem lépett pályára a 2020–2021-es női kosárlabdaidény nyitányának számító Román Kupa első körében. A címvédő sepsiszentgyörgyiek alanyi jogon jutottak a sorozat négyes döntőjébe, míg a céhes városbeliek két játékosa koronavírussal fertőződött meg, emiatt lemaradtak a kupaszereplésről.
2020-11-04: Pénz, piac, vállalkozás - Ferencz Csaba:

Gáz a tenger mélyén (Neptun Deep)

Egyre bonyolultabb a Fekete-tenger kontinentális talapzatában felfedezett gázmező kiaknázásának előkészítése. A kitermelési jogokat 50–50 százalékban birtokló osztrák OMV és az amerikai ExxonMobil többször elhalasztotta a beruházás megkezdését, aztán utóbbi az üzletrészét áruba bocsátotta. Az év elején erre jelentkező lengyel PGNiG kőolajipari vállalat a napokban jelentette be, hogy kiszáll az üzletből.