80 éve született Seprődi Kiss Attila„Ez nem munka volt. Szolgálat”

2021. február 26., péntek, Színház az egész világ

Nyolcvan éve, 1941. február 17-én született Sepsiszentgyörgyön Seprődi Kiss Attila színész, rendező, a hetvenes években városunk színházi életének meghatározó személyisége.

A Mikóban érettségizett, 1963-ban Marosvásárhelyen színészi, 1969-ben Bukarestben rendezői oklevelet szerzett. Fontosabb rendezései 1969–1985 között a sepsiszentgyörgyi színházban: Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker?, Tömöry Péter: A pipacsok halála, Ibsen: Peer Gynt, Illyés Gyula: Dupla vagy semmi, Joseph Heller: Megbombáztuk New Havent, Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása, George Ciprian: Gácsérfej, Caragiale: Farsang, Buero Vallejo: Az alapítvány, Csiki László: Nagypapa látni akar benneteket, Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos, Mrożek: Emigránsok.

1968-ban a bukaresti Főiskolán, vizsgaelőadáson először szólaltatta meg Madách Tragédiáját román nyelven (I–IV. szín), rendezett mind a hat erdélyi magyar színházban/tagozaton és a szebeni színház német tagozatán. Színpadi tapasztalatait felhasználva lefordította Caragiale színműveit (Caragiale mosolya – I. L. Caragiale összes színpadi művei. Arca Kiadó, Nagyvárad, 2008). Érdeklődése (Ibsen és Caragiale kivételével) a kortárs szövegek felé irányult. 1985-ben Magyarországra költözött. 1998-ban felbecsülhetetlen értékű tévéfilmet készített színházunkról (Lásd: Seprődi Kiss Attila: 50 éves a színházunk. Háromszék, 1999. január 4. 2.). 2008. augusztus 1-jén Budapesten halt meg.

1980-ban Tompa Gábor egy szokatlanul újszerű, a rendezői színház gazdag eszköztárát felvonultató vizsgaelőadással jelentkezett a szentgyörgyi színházban. Az általa rendezett Woyzeck a teatralitás diadalát jelenti ebben a színházban. Az, hogy a helyi színészek és a közönség nagy része különösebb nehézség nélkül be- és elfogadta az új színházi nyelvet, Seprődi Kiss Attila következetes újító munkájának köszönhető. Rendezői munkássága híd a (nép)nevelő, tanító szándékú, gyakran politikai színezetű szövegszínház és a színpadi képekben, előadásban gondol­kodó rendezői (látvány)színház között.
Kitűnően bánt a tollal is, és hangulatosan, anekdotázó kedvvel mesélt elő­adásairól:

 

Peer Gynt

A Dovre barlang-jelenetben (…) én konkretizáltam. A manókból nem azért lettek hippik, mert így találtam érdekesnek, hanem mert a hippizmus, éppen a korlátlan kábítószer-fogyasztás miatt, korunkban az állattá züllés egyik jelképe. Talál rá az ibseni szöveg: „könnyű bejönni a Dovre körén, / de kifele már nem vezet a sövény”. Ez a konkretizálás zavar, hisz tandrámává alacsonyíthatja a szöveget. Márpedig a mi munkánkban az elvonatkoztatás lehet az egyedül üdvözítő. Hiszen a színművészet illanó – csak kacérkodik a halhatatlansággal. Csak az ugrás pillanata érdekes, hiszen akkor fenn van az ember és öröknek hiszi magát. (Ha csak egy pillanatra is.) Aztán persze újra földet ér. Ez viszont, érzésem szerint, nem is érdekes. Peer nagy problémája: egyéniséggé válni. (Bogdán László: Az ugrás pillanata. Megyei Tükör, 1972. április. 9., 7.)

 

Megbombáztuk New Havent

Joseph Heller: Megbombáztuk New Havent című előadásunk (országos ősbemutató) kolozsvári turnéján az egyetemisták betörték az ajtót, és mintegy ezernégyszázan szorongtak az ezer férőhelyes teremben. (Seprődi Kiss Attila vallomása in: Mi, az ’59-esek. Szerk. József Álmos, Sepsiszentgyörgy, 2011, 161.)

A vizionálás, előzetes megtekintés a tulajdonképpeni cenzúrázás főpróbája volt. (…) A történethez hozzátartozik, hogy a darabot a minisztérium, személyesen Radu Stegăroiu (…) egykori minisztériumban dolgozó kollégám – dramaturg szakot végzett – javasolta. Csak arra nem számított, hogy az általa Amerikában olvasott „háborúellenes” színdarab magyarul már meg is jelent az Európa Könyvkiadó gondozásában. Mire észhez tértek, az előadás kész volt. Igen ám, de! Én nem követtem a szerzői utasítást, miszerint Sepsiszentgyörgyön Megbombáztuk Kézdivásárhelyt címmel kellett volna bemutatni, és azt se, hogy román katonai egyenruhákban. A cím, egyenruha hangsúlyozottan amerikai volt, az előadás mégis nekünk, a máról szólt. Még csak nem is a háborúról, hanem arról, hogy valahol a fejünk felett döntenek, és már nem vagyunk sorsunk urai – manipulálnak bennünket, akarjuk vagy sem: teljesen mindegy.

Nos, a megtekintés negatívan végződött: betiltották. Ígérték, átnézik a román szöveget – még le sem volt fordítva – s megmondják, mit kell kihúzni. Kérdeztem Radutól – igazgatóm legnagyobb döbbenetére, mert nem tudta, hogy évfolyamtársak voltunk –, hogy megbolondult-e. Te javasolod, majd betiltod, és a román szöveggel akarod összehasonlítani? Nem az angollal esetleg? Elment-e a józan eszed?

Nem válaszolt, de pár nap múlva jött az üzenet: mehet a premier, utána újabb vizionálás, most már magyarul tudó minisztériumi tisztviselővel. Jött is egy kedves, Rădulescu nevezetű szatmári fiú, akinek a neve az épp fennálló rezsim szerint változott Rennerre és Rónaira (Bajor Andor találmánya a Renner Rónai Rădulescu családnév). Ő is betiltotta, és visszament konzultációra, ígérve, hogy még jön. S így ment ez hétszer. A színház világtörténetében egyedi, hogy egy évadban egy darabot nyolcszor mutassanak be, mivel hétszer tiltották be. Végül Renner Rónai Rădulescu engedélyezte, csak azt kérte, hogy egy replikát húzzunk ki.

– Melyiket, Mircea?
– Hát azt, hogy „Shakespeare közönsége durva népség volt, a mi közönségünk finom”.
– Rendben – mondom –, de miért?
– Hogy legyen mit jelentsek Buka­restbe.
(Seprődi Kiss Attila: Hol van az az ember? A szerző hagyatékából rendelkezésünkre bocsátotta Seprődi Kiss Árpád Attila.)

 

Egy vallomás 1989 augusztusában

– Másfél évtizedig rendezőként dolgoztál Sepsiszentgyörgyön. Hogyan emlékszel erre a munkára?

– Ez nem munka volt. Szolgálat, mint a templomi, melyben a megmaradás érdekében mindig alárendelt szerepet játszott a színész, a rendező, az igazgató. A hétköznapokban persze ez nem így fogalmazódott meg. Tettük a dolgunkat. Nem a próbaidő abszolút szigorúan vett betartása volt a lényeg, hanem hogy minél hatékonyabb legyen a munka. (…) A tét az előadás volt. Más fórum nem maradt a gondjaink kimondására, de így nevetve kacsinthattunk össze a hatalom orra előtt. Hiszen ő is értett mindent, de nem tudott belénk kötni, hiszen akkor neki kellett volna kimondania, amit nekünk tiltott. Olyan volt ez, mint a híres Sztálin-anekdota. Sztálin ugyanis egyszer megparancsolta Zsukov marsallnak, hogy azonnal támadni kell. Zsukov minden érvet felhozott: nincs utánpótlás, nincs benzin, nincs hadászati anyag. Sztálin ragaszkodott a támadáshoz. Zsukov katonás hátraarc után, kifelé menet dühösen morogta: „hülye bajuszos”. Ezt a jelen levő Berija azonnal jelentette Sztálinnak, aki visszahívta Zsukovot. Amikor rákérdezett, hogy kire értette, Zsukov azt válaszolta, hogy Hitlerre, és távozott. Erre Sztálin szippantott egyet a pipájából, és azt kérdezte Berijától: „Na, és maga, Berija elvtárs, kire gondolt?” Lavrentyij Pavlovics aranykeretes szemüvege behomályosodott, és az jutott eszébe: „Igen, igen, néha még én is félek…” Hát valahogy így járt volna nálunk is a hatalom. Politikai kényszer szülte ezt a közös hangot, ezt az egymásra kacsintást a nézőkkel.
Más is ösztökélt bennünket: megmutatni Kolozsvárnak, Marosvásárhelynek, hogy ebben a „fagygödörben” – anyám nevezte így a Kárpát-karéjt, azaz Háromszéket – ez a kis színház is tud komolyat produkálni, felnőtt hivatása magaslatára. Tudni kell ehhez, hogy a színház amatőrökből verbuválódott, és csak a hatvanas években töltődött fel végzett színészekkel.
(…)
Meg kell indokolnom, miért döntöttem úgy, hogy áttelepülök. Ez a döntés mindenképpen a gyengeség megnyilvánulása. Soha nem voltam sem diplomata, sem párttag, sem ügyesen politizáló színházi ember. Amikor én a belügy legnagyobb sajnálatára hazajöttem Amerikából (Lásd: Seprődi Kiss Attila: Egy háromszéki rendező Amerikában. Háromszék, 2008. augusztus 30.; szeptember 6.), igazgatóm napjai már meg voltak számlálva, tudtam, ki lesz az utód, és azt is, hogy én semmit sem tudok diplomatikusan kisakkozni magamnak – repertoárra gondolok –, s erre partnert sem találok. Tökéletesen bezáródtak körülöttem az ajtók. Túl sokat ültem a kocsmában. Ittam, s ismerve magamat éreztem, hogy rövidesen – szakmai okok miatt – olyan konfliktusba kerülök a hatalommal, amit nem tudok végigcsinálni sem ép fizikummal, sem ép ésszel. Marad a még több pia, és az már a lejtő. Egyetlen utat láttam: kijönni. Az volt az érzésem, hogy ha kijövök Magyarországra, többet tudok tenni: értük, meg talán a magyar kultúráért. Kiderült, hogy tévedtem. Nincs rám szükség. Legalábbis jelen pillanatban azoknak, akiknek a körében jelenleg élek.
(…)
Itt mindenképpen jövevények, „emig­ránsok” maradunk, még ha nyelvi nehézségeink nincsenek is. (...) Nagyon vigyázok, hogy el ne szóljam magam. Egy próbán mégis úgy kezdtem egy mondatot, hogy: „…nálunk ezt így szoktuk csinálni…”, be sem fejezhettem, és már kaptam a választ, menjek vissza…
(…)  
– Nemrég beszélgettem ottani színészekkel, akik egyébként azt üzenik neked…
– …hogy dögöljek meg. Rohadt hazaáruló vagyok. Ezt szokták egyesek üzenni…
– Nem, csak annyit mondtak, hiányzol, hiányzik a rendező. Nos, ők is szolgálatról beszélnek. Csakhogy ez számomra hiteltelen volt, hiszen az utóbbi időben csak gyenge, dilettáns produkciókban láttam őket. Vagyis a szolgálat, a szent ügy emlegetése póz is lehet.
– Meglehet. Nagyon sok esetben az. De az őszinteségük szándékát nem lehet kétségbe vonni. A vicces az, hogy lassan már – minőségtől függetlenül – az is szolgálat lesz, ha egyáltalán magyarul megszólalnak a színpadon.
(…)
– Most, itt Magyarországon mi az ügy számodra?
– Megmondom őszintén, nem csinálok semmit. Várok. A színházból ki vagyok pingpongozva – egyelőre. Most beszéltem egy grafikus barátommal: igyekeznek külföldre pár évre, míg változik a helyzet. Én is mennék, de ezzel a szakmával? Megkapom a fizetést…
– Ügy tehát nincs.
– Nincs.

(Bérczes László: A török fogja be a száját. Beszélgetés Seprődi Kiss Attilával. Hitel, 1990/17., 22–25. Az interjú 1989 augusztusában készült.)

Összeállította: Salamon András

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint mikor lesz vége a koronavírus-járványnak?







eredmények
szavazatok száma 210
szavazógép
2021-02-26: Sport - :

Kétgólos City-győzelem a Puskás Arénában (Labdarúgás, Bajnokok Ligája)

A Manchester City 2–0-ra nyert a pályaválasztó Borussia Mönchengladbach ellen a Puskás Arénában, míg a 75. percig emberelőnyben játszó Real Madrid hajrában szerzett találattal 1–0-ra győzött az Atalanta vendégeként a Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő első mérkőzésén.
2021-02-26: Nyílttér - :

Imahét Kálnokon

Szigyártó András kálnoki református gondnok – számunkra egyfajta falukrónikás – a kálnoki egyházközségben folyó idei imahétről számolt be. Január elején Tóth Anna lelkipásztor egy bibliaórán vetette fel, hogy mit szólna a presbitérium az idei imahét megszervezéséhez, szigorú intézkedések betartása mellett.