Bánja-e a székely? 18/1.Szentegyháza – kettő az egyben: falu és város

2021. június 7., hétfő, Riport

Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.

  • Szentegyházi házak. A szerző felvétele
    Szentegyházi házak. A szerző felvétele

Elég furcsán alakult a település „rangja”. A régi Szentegyházasfalu Kápolnásfaluval együtt alkotta hajdanán Oláhfalva városát (1876-ig), majd külön Szentegyházas-Oláhfalu lett (1899). Az új „város időszak” 1968-tól vette kezdetét, amikor idecsatolták Szentkeresztbányát. Ez a vaskohászat és a -bányászat kibontakozásának, fejlődésének korszaka, amely 1984-ben, a helyi ércbányászat leállítása után azonban megtorpant, és a fordulat után majdnem teljesen elsorvadt. Az 1989-es rendszerváltozást követően vette fel a település a sokkal illőbb és magyarul könnyebben kiejthető Szentegyháza nevet, amely „kiváltotta” a már-már általánosan elterjedt Vlahica elnevezést. A román Vlăhiţa településnév viszont változatlanul megmaradt.

 

A „hibrid” település megközelítése

A kívülálló nem képes eldönteni, hogy hol van Szentegyházán a „falu” és a „város” határa. Sejteni, hogy a mostani kórháztól az unitárius imaházig, pontosabban az alsó felső csengettyűig, a Strand utcáig terjeszkedett a városi rész – amely 70–80 évvel ezelőtt a mai Berényi Margit utca alsó részéig és a Strand utcáig teljesen üres volt –, és magját az egykori hámor és az azt kiszolgáló épületek, a vasüzem dolgozóinak lakásai alkották. Szentkeresztbánya néven volt önálló település (1953-ig), és csak 1968-ban kapta meg központi határozattal a városi rangot.

Vaskohászata és vasöntődéje messze földön híres, ugyanott volt korábban a „szerhámorárugyár” – egyszerűen: hámor, amelyből hajdanán kettő volt, s az egyik romjai még ma is láthatók –, ott főleg háztartási felszereléseket, kézi szerszámokat állítottak elő a közeli Lövétebányán kitermelt vasércből. A közigazgatási átszervezést követően tömbháznegyed épült, amely mellé új általános és középiskolát, különböző szolgáltató és kereskedelmi egységeket, rendelőintézetet, sportlétesítményeket telepítettek, a település ebben az időszakban élte városi, nagyipari fénykorát 1984-ig.
 

Város a magasban

Gyakran hangoztatják, le is írják, hogy a legmagasabban elhelyezkedő székelyföldi város. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor a teljes Kárpát-medence legmagasabban fekvő magyarlakta városában járunk – átlagosan 860 méteren. A kórház 750 m, az országút (13A) szintje 860 m, az utolsó épület, a víztisztító állomás 1000 méteres tengerszint feletti magasságban található.

Népességének adatait külön-külön adják meg – Lövétebánya és Homoródfürdő mutatóit gyakran külön kezelik, hiszen nem ide tartoztak korábban –, 1850-ben 1651, 1900-ban 2128, 1941-ben 3506 lélek lakta, majd 1966-ban, amikor az utolsó népszámlálás volt a korábbi közigazgatási felosztás mentén, 2993 helyi lakost írtak össze a megyésítés előtt. A város fénykorában, 1977-ben gyakorlatilag minden itt élő egyén valamilyen módon kötődik ekkor a gyárhoz – 6307 főt számolnak.

Csupán egyfajta „demográfiai tehetetlenségnek” számít az a tény, hogy 1992-ben 7319 ember élt itt. 1984. január 1-jén bezárt a bánya, így a feldolgozóipari szegmenst import nyersanyagból szolgálták ki. Az öntöde úgy működött a „fénykorszak” utolsó éveiben, hogy a meddőhányóban felhalmozott, illetve a máshonnan, esetleg importból származó – Afrikából, Mauritániából és Dél-Amerikából hajón érkező, majd Csíkszeredába vonaton, onnan teherautón szállított –, részben előkészített nyersvasat dolgozta fel. Az öntödében dolgozók száma akkor meghaladta a 2500 főt – egyesek szerint a 3100 alkalmazottat –, s nemcsak a hely lakóinak a megélhetését biztosította, hanem sokan ingáztak ide Homoródalmásról, Lövétéről és Kápolnásfaluból is.

Ezektől az évektől a magánházas terjeszkedés is folytatódott, mondhatni minden irányban. Így már nemcsak a Kis-Homoród mentén – amely mintegy 6 km-en, S-alakban halad át a településen –, hanem tovább is, úgyhogy a városi településrész is halmazos szerkezetűvé változott, szervesen csatlakozik északi peremén a „faluhoz”, amelynek a város felé nyitott főutcája tulajdonképpen a Lövéte és Homoródalmás felé tartó 132-es jelű megyei út, a hajdani Gyár utca.

Egyébként „a fejlesztésekkel sikerült 1968-ra kiváló tulajdonságokkal rendelkező, alacsony mangán tartalmú öntvényt nemesíteni (…). Sajátságos nyúlékonysága rendkívül előnyössé tette, hogy megfeleljen a nagy megterhelésnek. 1950 és 1980 között százszorosára növekedtek a beruházások, a termelés pedig meghétszereződött” – írja Demeter Csanád A vasgyártás tündöklése és bukása a Székelyföldön című tanulmányában (2011). Az a típusú vasgyártás ma már a múlté. Mintegy évtizeden át sikerült még valamelyest életben tartani a bányászatot, mármint foglalkoztatni az aktív korosztály egy részét, sokan erdővidéki kitermeléseken érték meg a nyugdíjas kort, néhányan pedig a Hargitán levő kaolinbányába ingáztak. Mára azonban, ha bányászatról beszélünk, akkor csak az Andesit cég tevékenységét említhetjük 50 kilométeres körzetben, a Szelterszben és a Keresztény Táborral szembeni dűlőben, ahol felszíni kőkitermelés zajlik.

Tíz évvel ezelőtt 6651-en lakták, napjainkban pedig 6679-en (ezt az adatot, a többi aktuális mutatóval együtt 2020 októberében közölte a polgármesteri hivatal). Lövétebányának 1910-ben 339, 1966-ban 310, 1977-ben 237, 1992-ben 275 lakosa volt, napjainkban 149. Ugyanakkor Homoródfürdő népessége a következőképpen alakult: 78 (1956), 112 (1966), 92 (1977), 73 (1992), ma 71. A közigazgatási egység négy településének lakossága 2226 háztartásban él.

 

Lövéte irányából közeledve

Ha a Lövétebánya nevű településrészről járjuk be Szentegyháza városi részét, és jobban körülnézünk, szembeötlő, hogy – bár megvannak a bányászat és a kohászat emlékei is – a természeti környezet, a borvíz és több hagyományos népi foglalatosság jelenthetné itt azt a lehetőséget, amely mentén a jövőben érdemes gondolkodni. Ezt elődeink is észlelték, többek között a romantikus lelkületű Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkész is. „A Kis-Homoród sebes vize azonban nemcsak vízi fűrészeket, vashámorokat működtetett (…), hanem posztószövet vastagítását (préselését) végző posztóványolókat is” – idézi őt Mihály János Lövétén élő történész „barangoló-könyvében”, amelyet a jeles előd emlékére tett „gyaloglat” során írt 2009-ben, bő tíz esztendővel ezelőtt (Gyalogosan a két Homoród mentén. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Székelyudvarhely, 2010).

Fontos előrelépésnek számít, hogy a funkcióját vesztett egykori telepi iskolában múzeum működik. Itt rekonstruáltak egy régi tantermet, annak teljes felszerelésével együtt, így dokumentálva a 19. és a 20. század fordulójától a szocializmus koráig az elemi oktatást, amikor még „analóg” módszerekkel, a tanulók és a pedagógusok fizikai együttlétében nevelték a következő nemzedéket.  Egy másik helyiség kápolnaként működik, amelyet a Boldog Gizella Római Katolikus Plébánia e filiában élő hívei használnak. Az épület elé harangláb került és bányász emlékmű is, amely a székelyudvarhelyi Zawaczki Walter Levente alkotása. Ez egy viszonylag rendezett környezet, így új szereppel telítődött, és egyúttal olyan emlékhely, amely régebbi foglalatosságokra emlékezteti a ma emberét.

Jobb sorsra lennének érdemesek a közelben elhelyezkedő egykori szolgálati lakások, az úgynevezett „barakkok”, vagy „bányászblokkok”, amelyek 1949 és 1953 között épültek.

Fennebb haladva a Kis-Homoród mentén, a mai kórház telkén – leszámítva a gondozott parkot, a viszonylag gazdag ottani növényzetet – a környezet ma már nem emlékeztet arra, hogy valaha itt is fürdőtelep volt. Erről így ír a Vasárnapi Újság 1895-ben: „A Hargita felé közelebb sűrű fenyvesek közt vezet az út a Dobogó nevű fürdőhöz, mely Ugron Gábor (1847–1911 – Orbán Balázs kortársa, földbirtokos, jogász, politikus) tulajdona. Egy zúgó patak omlik ott alá kisebb-nagyobb vízesésekben sziklamedrének lépcsőin s a hegyek oldalait szép fenyvesek borítják. A Kis-Homoród vizének völgytorkolata ez, hol a fennsíkról rohanó víz csapkodja az útjában levő sziklákat, melyekből több helyt szénsavas források buzognak fel. A Dobogó forrásai közül egy éppen a patak medréből tör elő, a másik a patak jobb partján. Azt ivásra, ezt fürdőül használják.” (1895/24., június 16.) Viszonylag szerencsés helyzet, hogy a kórház épületeit az utóbbi években – több hullámban – felújíthatták, amelyhez sikerült helyi és állami pénzalapokat felhasználni. Alább, szemben az egykori Rösler Villa van, 1893 után épült, a szocializmusban és az 1990-es évek elején fogászat működött benne, az egykori Ugron-lak pedig teljesen átalakítva, felismerhetetlenül „agyon-termopánozva” várja a szebb jövőt. Itt a szocializmusban szülészet volt. Egy régi villa a mai kórház elfekvő részének szerves épületrésze.

Márton Ernő, a város turisztikai irodájának munkatársa külön felhívta a figyelmet a kórház kis parkjában található, nem őshonos platánokra, a tulipánfára és a magnóliákra. „Ide kiváló dendrológiai parkot lehetne létesíteni. Ezeknek a fáknak jelentős részét az egykor itt dolgozó Wejda doktor ültette, majd a kórház volt orvosai gondozták az elmúlt évtizedekben.” Ugyancsak ő említette azt is, hogy a közeli Múzeum utcában fellelhető néhány, ugyancsak átépített munkásház a múlt század közepéről, amelyek közül egy őrzi még eredeti formáját.

Egyáltalán nem csoda, hogy a központi városmag ma is őrzi a vasüzem romjait, a tömbháznegyedet és a kapcsolódó szolgáltató-kereskedelmi egységeket, a városi adminisztráció épületeit. Ebben üde színfoltot jelent a Bartók Béla nevét viselő kultúrotthon, illetve a Jézus Szent Szíve plébániatemplom és környéke, amelyek környezetét az 1989-es rendszerváltást követően a hívek, illetve a helyi vezetés igyekezett rendben tartani és alakítani. Most zajlik a városháza felújítása, valamint a tömbházlakások tömbjeinek felújítása, külső szigetelése, amely némiképp barátságosabb arculatot adhat ugyan, de nem alkalmas arra, hogy karakteres vonásokkal gazdagítsa az összhatást. Talán akkor járna jobban a város, ha ezt a központi részt egységes koncepció mentén újíttatná-alakíttatná, amelyben a középületek mérték- és mérvadó jellegüknél fogva sugallnák azt a stílust, azt a mintát, amely irányba elmozdulhatna Szentegyháza városmagja architektúrája. Itt csakis a népi, az egykori havasalji építkezésre jellemző anyagok és formák mentén, azok korszerűsített formakincsét alkalmazva lehetne előrébb lépni, hiszen innen teljesen hiányoznak azok az urbanisztikai jegyek, amelyek egyfajta kontinuitást sugallnának. Egyetlen polgárias, a Monarchia vagy a múlt századforduló korát idéző épülete sincs.

„A mai kórház környékén voltak régi épületek – közölte Márton Ernő –, a mai városházával szemben volt a kaszinó, de a tömbházak építése miatt azt elbontották; a »faluban«, a Múzeum Szállóval szemben lévő jelenlegi »huszár laktanya«, volt községháza és a tömlöc, a nagy katolikus templommal szemben a katolikus iskolaépület, ami abból az időből származik. Szentkeresztbánya mint »város« mondhatni mindig az egyik legfejletlenebb, legszegényebb bányászati és kohászati központ volt Erdélyben, nem vethető össze Resicabányával és annak környékével, Vajdahunyaddal sem, hiszen ott többnyire svábok, németek voltak a működtetők; volt itt is egy igen vékony »cipszer« réteg – néhány családban élnek a leszármazottaik –, de a fejlődést a rossz úthálózat, a nehézkes szállítás is akadályozta. Lehetett volna szép központot kialakítani a Múzeum Szálló körül, akár a »faluban«, a templom környezetében, ahol a közelmúltban valóban látványos felújítások zajlottak. Mit mondjak, a helyiek, a »városiak« mindig bosszankodtak azon, hogy, miféle város az, amelynek a »faluban« van a központja? Nagyon nehéz lett volna ide igazi központot építeni.”

 

Műtéti hegek Szentegyháza nyitott szívén?

A kisváros közepén áll az az ipari monstrum, amelytől idestova két évtizede jó lenne megszabadulni. Vagy még jobb lenne funkciókkal ellátni. Amikor sor került a végső felszámolásra, az üzem bezárására, a vagyonügynökség feldarabolta az ingatlant, hogy a rajta található építmények lehetőség szerint könnyebben hozzáférhetőek, alacsonyabb árfekvésűek legyenek a befektetők számára, és ki-ki úgy válasszon megvételre vagy tartós bérlet céljából, hogy ott a megfelelő tevékenységet viszonylag alacsony ráfordítással el is kezdhesse. Mindez teljesen rendben levő volt így, sikerült legalább fél tucatnál több cégnek megvetnie ott a lábát. Csakhogy ez nem olyan, nem annyi, nem olyan jelentőségű, mint volt egykor a kiszenvedett vasüzem, amely úgymond szervesen illeszkedett „a tájba”, hiszen itt lüktetett a környék szíve.

Mivel monoindusztriális, ráadásul „rurbánus”, „hibrid-település”, a központi részt nem lehet innen kimetszeni. Lázár Csaba építésznek 2014-ben volt egy merész elképzelése. Egyébként ebből írta a szakdolgozatát, és a projektet később építészfórumokon be is mutatta, versenyeztette. A fiatal műépítész dolgozatában akkor a gyár belső tereinek egy részét kívánta közösségi – amolyan kereskedelmi és szabadidős – foglalkozások helyszínévé változtatni, amelyben mind a kültér, mind a fedett csarnokok funkciót kaphattak volna, de ugyanakkor körvonalaiban, karakterében az „ipari emlékmű”, mint egy rendkívüli mérnöki teljesítmény, megmaradhatott, hasznosulhatott volna az utókor számára. Egészséges folytatás, továbbélés származhatott volna ebből, ha mindez valamilyen szinten meg is valósul. Vagy legalább történik rá egy kísérlet.

Közben önkormányzati választások zajlottak – azóta immár másodszor is –, úgyhogy a frissen megválasztott grémium most eldöntheti, hogy mit kíván, mit lehet még hasznosítani mindezekből, hiszen ebben a központi térben az eltelt hat-hét esztendő során történt bizonyos mérvű elmozdulás. „Ismerem ezt a tervet – folytatja Márton Ernő –, és tudom, hogy helyi cégek vásárolták fel részenként, jelenleg is mindenki bont, alakít, átépít, állagmegőrzést végez a cége profilja és igényei szerint. Ez most zajlik. Alakult a hely, de egyáltalán nem biztos, hogy abba az irányba, amely felé Lázár Csaba elképzelései lendíthették volna; talán kissé utópisztikus volt az a dolgozat. Lássuk, a jelenlegi alakítások hogyan fejeződnek be. Geológusként úgy látom s tudom, a mai globális gazdaság szemszögéből már nincs kitermelhető érc, a szakoktatás elsorvadt, tehát nincs szakmai utánpótlás, a nehézipar a szocializmusban itt kissé túl volt tolva, akárcsak az egész országban.”

 

Mi történt az itt élő emberekkel?

Városszinten – az összlakosságot tekintve – csekély népességgyarapodást látni az utóbbi évtizedben. Ez egyrészt abból következhet, hogy a „falusi” rész, Nagyfalu magához tért, „elszakadt” a nehézipartól, és elsősorban a hagyományos foglalatosságok – állattartás, földművelés, fakitermelés és -feldolgozás – terén működik, amelyekhez kisebb-nagyobb sikerrel hozzárendeli a szolgáltatásokat és a vendéglátást.

Statisztikailag nehezen választhatók szét a településrészek. Húsz évvel ezelőtt 153 vállalkozást számoltak, ma ezek száma 120, de mellettük 32 farmszerű gazdaságot is nyilvántartanak; akkor a szarvasmarhák száma 710, a lovaké 560, a juhoké 2100 volt. Eltűnt ugyan a Fémipari Rt. 573 dolgozója (1999), viszont napjainkra megjelent mintegy 300 vendégmunkás, akik távoli munkavállalással hidalják át a hazai bevételkiesést – az aktív korúak 7,42 százaléka –, ők hosszabb-rövidebb időszakokra hagyják el az országot valamilyen munka elvégzése céljából, a férfiak többnyire az építőiparban, a nők jellemzően az idősgondozásban (többnyire Magyarországon, Ausztriában és Németországban). Ez az életforma sok változást hoz, de anyagilag biztonságosabb.

Mivel Szentegyháza félúton helyezkedik el Székelyudvarhely és Csíkszereda között, az ingázás mindkét város irányába megoldható. A polgármesteri hivatal közlése szerint a járvány még nem okozott érezhető munkanélküliséget, sőt, erősödött a mezőgazdaság és a kerti zöldségtermesztés iránt az érdeklődés. A mintegy 400 fős cigány közösség ittléte – amelynek statisztikai lélekszáma jóval alacsonyabb ennél, hiszen magyar az anyanyelvük, és kulturálisan is beilleszkednek – nem jelent különösebb gondot. Az aktív életkorúak száma napjainkban 4041, a nyugdíjasoké 1286, az iskoláskorú gyermekeké 1571. Az elmúlt négy évben 113 építkezési engedélyt adtak ki. Összesen 100 a hagyományos ízlést őrző házak száma, a székely kapuké mintegy 300, amelyek többsége – nyilván – a rurális összképet jobban őrző „Nagyfaluban” található.

Egyáltalán nem elhanyagolható a „város” – blokklakásaiban, illetve a családi házas (?) utcáiban élő humán és műszaki értelmiségi, a kereskedő- és szakmunkásrétege, az ipar és az intézmények miatt idetelepedettek második és harmadik generációja sem, akik újfajta szemléletet és vallási sokszínűséget (is) hoztak – jórészt nekik köszönhető az unitárius, a református és a baptista egyházközségek, az új szakrális épületek létrejötte. Ők is megtestesítői a szentegyházi tudatnak, amely megtartja és együttes vektorokkal formálja azt a környezetet, azt a közösséget, amely így és itt kíván együtt maradni a továbbiakban, a huszonegyedik században is, tudatosan alakítva ezt a Hargita alatti kisvárost, amely egyre inkább magához tér a nagyipar és a bányászat eltűnése okozta sokkhatásból.

Simó Márton

Hozzászólások
Szavazás
Készül-e ön nyaralni idén?







eredmények
szavazatok száma 718
szavazógép
2021-06-07: Sport - :

Pérez győzött az Azeri Nagydíjon (Forma–1)

Sergio Pérez, a Red Bull mexikói versenyzője nyerte meg a vasárnapi Azeri Nagydíjat, melyen sem az összetettben vezető csapattársa, Max Verstappen, sem pedig a címvédő és hétszeres világbajnok Lewis Hamilton, a Mercedes brit pilótája nem szerzett pontot.
2021-06-07: Belföld - :

Trianon gyógyítására szövetkeztek (A Nemzeti összetartozás napja)

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Trianon gyógyítására szövetkezett – jelentette ki a nemzeti összetartozás napja alkalmából tartott nagyváradi rendezvényen Tőkés László, az EMNT elnöke.