Bánja-e a székely? 19.1Parajd községben – a Sóvidék szívében

2021. július 19., hétfő, Riport

Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.

  • Alsósófalva, utcakép. A szerző felvétele
    Alsósófalva, utcakép. A szerző felvétele

A só mint megélhetési forrás

Kétségtelen, hogy ennek a nép- és földrajzi kistájnak ez az altalajkincs képezi a legfőbb vonzerejét, gazdasági ágak épülnek a só és a sósvíz hasznosítására. Már korábban is jórészt ennek köszönhette a fejlődését, ezért épült ki a települést Balázsfalvával összekötő szárnyvonal (1897–1906), illetve a Nyárád menti kisvasút is (1915), amely egészen a múlt század utolsó éveiig működött, bár történtek és történnek ma is próbálkozások, hogy turisztikai célból ismét üzembe helyezzék egy szakaszon Szováta és Vármező között. Az azonban egy másik történet. Ebből a projektből Parajd most kimaradni látszik.

Kétségtelen, hogy az 1968-ban kialakított közigazgatási beosztás nem tett jót ennek a vidéknek, a szétszabdalt rész külön-külön fejlődik. A Sóvidék Maros megyében található fele teljesen más csapásirány szerint alakult. És más lehetőségekhez jutott a Hargita megyében levő rész. A só kitermelése, a kapcsolódó idegenforgalom jelenti a fő megélhetési forrást, amelyhez jelentékeny arányban járul hozzá a mezőgazdaság és a fafeldolgozás is.

Ha a népi építészet jeleit és emlékeit próbáljuk számba venni, egyértelmű, hogy Parajd régi központját leszámítva, amely a 19. század végének és a 20. század elejének pár markáns elemét őrzi középületein, általában a hagyományos településkép jellemző, amelyet itt-ott már szétfeszített a „posztmodern” terjeszkedés, amit az idegenforgalom és a működésbe lendülő tőke generál. A két Sófalva azonban ma is jórészt a hagyományos formavilágot és a hagyományos foglalatosságokat őrzi, hiszen az aktív életkorúak közül sokan állattartással és földműveléssel foglalkoznak, bár – nem általános – gyakran kétlaki életet élve, hiszen sokan ingáznak, főleg Székelyudvarhelyen vállalnak munkát az állami és a magánszektorban.

 

Felsősófalva értékeiről

„Messziről feltűnnek (…) cserepes új házai, a falunak szinte fele új épületekből áll – írja Bözödi György a Székely bánja című munkájában a múlt század negyedik évtizedében, amikor falujáró riportjait készítette. – A sok tűzvörös cserép a veszedelmes vörös kakasra emlékeztet, amely mindegyre végigpusztít lángnyelveivel ezen a falun. Az állandóan megismétlődő tűzvésznek az az oka, hogy ez a hegyes vidék rendkívül szeles, minden kis szikra lángra lobban. (…) Már három nagy égés pusztított ennek a századnak a folyamán, a második és legveszedelmesebb 1931-ben volt, amikor a falu egész alsó része leégett. (…) Több mint száz család maradt hajléktalanul, akiknek mai új házai a magyarság közadakozásából épültek fel.”

Valóban felbukkannak a korabeli sajtóban az ilyen gyűjtésre történő felhívások. Azonban akkortájt egyáltalán nem voltak ritkák a tűzesetek, a szomszédos Atyhában is feljegyeztek ehhez hasonló súlyosságú tragikus tűzvészeket. Ez a szomorú jelenség az oka annak, hogy jórészt eltűntek a régi porták, a zsúppal vagy zsindellyel fedett, 150–200 éves csűrök és lakóházak, hiszen az újjáépítés alkalmával a cserépfedést alkalmazták.

Formakincsükben azonban továbbvitték a helyi hagyományokat, az akkor újraépült házak általában alápincézettek voltak, háromosztatúak, sok helyen kontyolt tetőszerkezetűek, amelyek utcafrontján fűrészelt – állat- és növénymintás – oromdíszeket alakítottak ki. A tűzvészek ellen – az igényesebb építkezés mellett – sokat tettek a megelőzéssel és az állandó önkéntes tűzoltószolgálat beállításával, tűzoltó-felszerelések beszerzésével is.

Bözödi a helyi lakosság hármas tagozódását említi abban az időben: a földművesek – akik a rendelkezésre álló hasznosítható terület jelentős részét bírták –, a napszámos és a kézműves réteget. Mivel néhány tehetős családnál összpontosult a haszonnal művelhető birtok Felsősófalván – ezek akár 50–60 hektáros, magánkézben levő területek, amelyek sóvidéki viszonylatban nagynak számítottak –, képesek voltak eltartani 200–300 helyi alkalmi munkavállalót. Sokan valamilyen háziipart űztek – fa- és gyapjúfeldolgozást –, viszont jelentékeny volt azoknak a fiatal férfiaknak és nőknek az aránya is, akik időszakosan cselédként helyezkedtek el, illetve közeli és távolabbi vidékekre, erdőkitermelésre vagy valamilyen, különösebb szakképzést nem igénylő ipari munkára kényszerültek.

Ebben az időszakban jelentős volt a havasi irtásokra való kiáramlás; több család Pálpatakán talált állandó élettérre, és ekkor erősödött fel a Békástanyán, azaz a Sófalvi-hegyen való megtelepedés, olyannyira, hogy ez a tanyabokor egyre inkább komoly és már-már önállónak látszó településsé fejlődött, saját bolttal, kultúrházzal és iskolával. Rövid fénykorát inkább a szocializmus idején élte, hiszen 1956-ban 256-an, 1966-ban 303-an lakták. Az állandó lakosság megtelepedési kedve a völgyekben lezajlott kollektivizálás következménye lehetett, hiszen a Hegyen levő birtokokat megtarthatták, és az egyéni gazdálkodás viszonylagos függetlenséget biztosított számukra. Az ottani lakosság akkor kezdett apadni, amikor elkezdődött a közeli városok – Szováta és Székelyudvarhely – iparosítása (1970 után), így 1977-ben 206, 1992-ben már csak 147 lelket írtak össze, a legutóbbi hivatalos népszámláláskor pedig 137-et (2011).

Békástanya lehetőségeit a gazdálkodás, főként az állattartás adja, illetve kihasználhatók az idegenforgalomban rejlő lehetőségek is, amennyiben kiépül hozzá a megfelelő infrastruktúra és megfogalmazódik egyfajta pozitív előjelű rendezőelv.

 

Amikor nem Ilyés miatt megyünk Alsósófalvára

Ha farsangtemetés, akkor Alsósófalva. Nyilván. Annyira beivódott a köztudatba az elmúlt évtizedekben, hogy mára már jelentékeny idegenforgalom is kialakult ennek kapcsán. Hamvazószerdán, „Ilyés ünnepélyes elbúcsúztatásakor” sokan megfordulnak a településen. Az alsósófalvi farsangtemetés a múlt század elején indult, a két világháború ideje alatt megszakadt, viszont a harmincas években, majd a második világháborút követően, a hatvanas években elmaradhatatlanul működött. Volt egy időszak a nyolcvanas években, amikor a hatóságok akadályozni próbálták, de 1990 után évről évre rendszeresen megtartják. A múlt évben a „vidám sirató” megúszta a koronavírus-járványt, közvetlenül a bezártság előtt részt vehettünk a „még szabad tobzódásban”, bár már akkor is voltak a „maszkurák” mellett maszkos emberek, és a 2021-es alkalom is úgy alakult, hogy visszafogottan, közegészségügyileg ellenőrzött körülmények közt, de azért annak rendje-módja szerint követhettük a szertartást. Tegyük hozzá, hogy mindannyiunk legnagyobb örömére.

Ezek a vidám alkalmak arra is jók, hogy – amint járjuk a falu zegzugos utcáit – számba vehessük az építészeti emlékeket. Változik ugyan a falukép, itt is tükröződik a 21. századi igény és igénytelenség a forma- és színhasználatban, de azért Alsósófalva meglehetősen jól tartja magát.

Viszonylag friss alapítású település, hiszen véglegesen a 19. század elején szakadt le anyaközségéről (1802) – Felsősófalváról –, önálló református temploma 1816 és 1821 között épült, az első istentiszteletet már 1821 húsvétján megtarthatták benne.

Itt is gyakoriak voltak a tűzvészek, amelyek időnként megtizedelték a régi házsorokat: 1892-ben a falu portáinak egyharmada vált a lángok martalékává, de 1956-ban is jelentős tűz pusztított, ekkor keletkezett az Újfalu nevű falurész, biztonságosabbnak tartott telken. Népességi mutatói így alakultak 1850-től napjainkig: akkor 1394, 1900-ban 1961, 1910-ben 1981, 1930-ban 2023, 1941-ben 2041, 1956-ban 1884, 1977-ben 1695, 1992-ben 1685, 2011-ben 1537 lakost írtak össze. Úgy tűnik – bár hivatalos statisztika nincsen a birtokunkban –, nem történt itt jelentős demográfiai változás, a most itt élők lélekszámát a helyiek valamivel másfél ezer főre becsülik.

Felső- és Alsósófalva 1968-ig közösen alkotott közigazgatási egységet. Ennek illúziója, az önálló községgé való tömörülés igénye ma is fellángol időnként, tartottak is erről egy érvénytelen népszavazást, pontosabban érvényest: hiszen maradt a korábbi önkormányzati felosztás.

Az életforma 1990 után itt sem szenvedett látványos változásokat. Talán csökkent az ingázók száma, és felértékelődött a földművelés, az állattartás. Az új épületek, a felújítások jelzik, hogy a felnövekvő generációk itt keresik a boldogulásukat.

 

Fürdő, sóbánya és egyebek

A sóbánya a maga jelentős készletével egyértelműen biztonságot jelent a helyieknek. Míg a bányászatból mindössze a lakosság töredéke él, a kapcsolódó gyógy- és fürdőturizmusból, a szolgáltatásokból már jóval többen. A só felszíni bányászatának kezdetei a rómaiak uralma idejére nyúlnak vissza, majd írásos dokumentumok szólnak arról, hogy 1003-ban már zajlott a só szállítása a Maroson, de a parajdi – magyar állami irányítású – bányászatról csak 1405-ből van biztos írásos feljegyzésünk. Orbán Balázs szerint 1861-ben az egész Székelyföld és Szászföld parajdi sót használt.

A földalatti sóbányászat 1762-ben kezdődött, ekkor nyitották meg a Sóhát délnyugati felében Frendl Aladár osztrák bányamérnök vezetésével a József-bányát. Ekkor rátértek a csúcsíves, a „süveg alakú” bányatermek kiképzésére. Új fejtés nyílott, a Párhuzamos-bánya (1864), majd az Erzsébet-bánya (1898), 1947–1949-ben létesítették a Dózsa György-bányát, aztán ez alatt, 40 méteres biztonsági plafon meghagyásával, új szinteken nyitották meg a további termelést (1978), 1991-ben a Telegdy-bányát indították, melyben a kitermelés 1994 óta folyamatosan zajlik.

A föld alatti gyógykezelés az 1960-as években kezdődött a Dózsa György-bánya egyik részlegében, ahol a lengyelországi Wieliczka város bányájában tapasztalt eredményekből kiindulva a krónikus légúti betegek föld alatti kezelésével próbálkoztak. Tegyük hozzá: sikerrel. Gyakorlatilag azóta négy évszakon át, folyamatosan üzemel a betegek és a turisták ellátása, amely ezekben az évtizedekben a fizetővendég-látás különböző formáit honosította meg.

A sókészletekhez kapcsolható felszíni sóstavak kialakulása is új lendületet hozott. Tulajdonképpen egy földcsuszamlással járó áradás „hozadéka” a szomszédos Szovátán található Medve-tó is: 1875-ben keletkezett, amikor a sókarszt tömegéből a patak felduzzadt vize kioldotta a sót, és négyhektáros területen létrejött a világ legnagyobb heliotermikus tava. Erre épülhetett rá Szováta fürdőélete, amely a múlt század fordulójára már európai hírűvé vált. A Parajdon levő felszíni, meleg vizű sóstavak azonban időközben eltűntek.

Volt itt korábbi fürdőélet is, 1715-ből származik a viszonylag korai említés, de 1778-ban már a pusztulásáról, azaz a sós víz visszahúzódásáról írnak. A Só-szorosban azonban – Parajd Alsósófalva felőli kijáratánál – több mesterséges, 5x10 méteres medencét ástak a múlt század első harmadában, amelyekbe összegyűjtötték a közeli sós források hozamát.

A modern gyógyfürdőzés kezdete 1932-re tehető, amelyhez a bányából nyerték a vizet. Termálvíz először 1949-ben tört fel, 1952-ben strandot építettek, és 12 kádas fürdőt üzemeltek be. A gyógyvíz hozama azonban jelentősen leapadt, a hőmérséklete is 39 Celsius-fokra mérséklődött, ekkortól kezdve a bányába beszivárgó és onnan kiszivattyúzott vízzel egészítik ki a fürdő ellátását. Ez biztonságos és hosszú távon is kielégítő, úgyhogy a régi fürdőt lebontották (2012), és 2014-re elkészült itt az ország legmodernebb szabadtéri sós fürdője, amely feszített víztükörrel és vízforgató szűrőrendszerrel is rendelkezik. Úgyhogy teljesen egyértelmű, hogy a településképet meghatározó új építmények – családi házak, panziók, éttermek – már jórészt idegenforgalmi hasznosítás céljából készülnek.

Parajd népességét tekintve is szépen gyarapodott 1850 óta: akkor 1095 lelket számoltak, 1900-ban 2370-et, 1910-ben 2888-at, 1941-ben 2926-ot, 1956-ban 2757-et, 1977-ben 3381-et, 1992-ben 3801-et, 2011-ben 3188-at. A mostani lakosságszám – nem hivatalos becslés szerint – valamivel háromezer lélek fölötti, bár ez nem tartalmazza az ideiglenesen távol levőket, a vendégmunkán külföldön tartózkodókat. Felekezetileg 1377 római katolikus, 4305 református, 53 görögkeleti, 304 újkeresztény kisegyházhoz tartozót tartanak nyilván a község statisztikáiban (2011).

A lakosság 98,1 százaléka magyar anyanyelvű. A roma lakosság többségének is magyar az anyanyelve, becsült lélekszámuk 1001 (szintén 2011-es adat), ám tényleges lélekszámuk ennél nagyobb. És egyre markánsabban megmutatkozik a jelenlétük sajátos építészeti ízlésük által. Pár évvel ezelőtt zajlott le a következő beszélgetés köztem és egyik – éppen építkező – képviselőjük között: „Főnök úr, ez nagyon szép lesz! Ne csak most nézze meg, hanem később, amikor majd erre jár! Úgy ősz felé, ha elkészülnek rá a »turnulécek«…” Igaza volt. Amikor pár hét múltán áthaladtam a falun, valóban ott virítottak az új ház tetejének mind a négy sarkán a bádog-tornyocskák… Mert úgy gondolta a tulajdonos, hogy általuk üzen valamit a külvilágnak… Vajon mit?

A mezőgazdasági jellegű tevékenységek – ugyancsak községi szinten, hiszen nem sikerült csak Parajdra vonatkozó statisztikai adatokat beszereznünk – 14,1 százalékra zsugorodtak, míg a kereskedelem 17,9 százalékot képvisel, a szállodaipar és a vendéglátás viszont 21,8 százalékot, amelynek túlnyomó része a községközpont területén működik, és minden bizonnyal a fürdőélethez kapcsolható.

A fürdő és a bányabejárat közvetlen környezetében lett volna ugyan lehetőség egy önálló fürdőtelep létrehozására – ahogyan történt Szováta esetében a 19. század utolsó harmadában –, ahhoz viszont nem lehetett egységes „akaratot” érvényesíteni. Időközben megjelentek a „tájidegen” befektetők is, akik nem törekedtek egy stílusban megfelelő, illeszkedő arculat létrehozására. A továbbiakban pedig – mivel a vendéglátóhelyek jelentős része a település távolabbi részein található – a turizmus rátelepedett a főutcára, amely gyakorlatilag az itt áthaladó 13A jelű országút. Főszezonban ez komoly közlekedési problémákat okoz és állandó veszélyforrást jelent autósnak, gyalogosnak egyaránt.

Azt nem tudjuk, hogy milyen mértékű volt a visszaesés a koronavírus-járvány következtében, hiszen összesítések a 2020-as esztendőre még nem készültek, de jól érzékelhető volt, hogy a külföldi beutazók – főleg a moldávok és a magyarok – elmaradtak, a belföldi látogatók pedig – a járvány „szüneteiben” – nem érkezhettek a megszokott számban. Viszont érzékelhető volt, hogy ez idő alatt is zajlottak bizonyos javítások és felújítások. Építés is. Az idegenforgalmi kapacitás tovább növekedett.
Ami viszont új jelenség: a legutóbbi egy-két évben épült ki az Erdélyi Mária Út és a Via Transilvanica közös szakaszának itteni nyomvonala, amely nem vonz ugyan tömegeket, de – évszaktól és ünnepektől függetlenül – állandó látogatottságnak örvend, a programokra és az élményekre koncentráló, igényes látogatók közlekednek ezeken az ösvényeken. A slow turism új formái körvonalazódnak, amelyre hosszabb távon is illik figyelnie a hely emberének – mind vállalkozónak, mind tisztségviselőnek egyaránt –, hiszen kitartó és igényes rétegről van szó, amely valódi értékekre, szépen gondozott tájakra és építészetileg is egységes látványra vágyik, hiszen kíváncsi Székelyföld eme szegletére s arra, hogy kik és hogyan élnek ebben a régióban.

Parajdi látogatásaink ezzel nem értek véget, itt szemlélődni fogunk a következő napokban-hetekben is. Nem „érintettük” az alig lakott Sásverést és az ugyancsak ide tartozó Bucsint. Hamarosan sorra fognak kerülni. Az ismét „megnyitott” lehetőségek kapuján át belépve majd azt fogjuk megvizsgálni a községben, hogy mi maradt a „korona” után, és milyen ez az új kezdet, milyenné formálódhatunk benne, magunkhoz is alakítva ezt a felmutatható vidéket.

Simó Márton

Hozzászólások
Szavazás
Készül-e ön nyaralni idén?







eredmények
szavazatok száma 717
szavazógép
2021-07-18: Magazin - :

Intelligens robotporszívó - tiszta otthon /X/

A robotporszívók a modern háztartás vezetésének szent Gráljai. Ugyan nem fiatalságot vagy örök életet adnak, mégis időt és energiát szabadítanak fel az életünkben, amely által voltaképpen olyan értékessé válnak, amely messze túlmutat a tiszta lakáson. Hiszen az általuk szabaddá tett idő és energia tiszta nyereség neked, amellyel szabadon gazdálkodhatsz, s arra fordíthatod, ami a legfontosabb, esetleg a legsürgetőbb számodra.
2021-07-19: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Rendkívüli tárlatvezetés Makkai Sándorra emlékezve
Sepsiszentgyörgyön az evangélikus-lutheránus templomban ma 19 órától Makkai Sándor halálának 70. évfordulója (1951. július 19.) alkalmából a Sepsiszentgyörgyi Evangélikus-Lutheránus Egyházköz­ség és a Magyar Kulturális Intézet, Sepsiszentgyörgy rendkívüli tárlatvezetést tart a Tudománnyal és fegyverrel – Makkai Sándor (1890–1951) pályaképe című kiállításon.