Beszélgetés a százéves báró Apor CsabávalSuszterként vagy mérnökként, de itthon

2021. október 8., péntek, Életutak

Alakja és híre egyaránt legendás. Azt regélik róla, hogy 2013-ban még vállára kapta a zsák búzát, pedig akkor már 92 éves volt. A századik életévét nemrég töltő báró Apor Csaba védjegye azonban mégis az, hogy az erdélyi magyar arisztokraták közül Háromszéken neki sikerült a legnagyobb mértékben visszaszereznie az 1949-ben államosított nemesi birtokot.

  • Fotó: Köntés Ernő
    Fotó: Köntés Ernő

– Azt tartják, a szépkorú embereket egyre inkább megrohanják a gyerekkori emlékek. Ön mire emlékszik leginkább a szülői házból?
– Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi. Tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé – ezt is sokszor hallottam. Kállay Miklós miniszterelnök legkisebbik fia, Kállay András mintájára én is hivatásos katona, repülős szerettem volna lenni, de apám azt mondta: édes fiam, olyan pályára kell menni, amiből békeidőben is meg lehet élni. Nagybátyám, Apor Vilmos is mindig azt hangoztatta, hogy a jövő a demokráciáé, és annyi leszek, amennyi a fejemben van. Így kerültem végül Kolozsváron a mezőgazdasági főiskolára.

– De milyen volt a kisiskolás Apor Csaba?
– Az első elemit Torján jártam, ma is tisztán él bennem a kép, amint a betűket tanulom. De arra is jól emlékszem, amikor a tanító úr borjának őrzésére kellett jelentkezni, természetesen én is megtettem, jóval kellemesebb volt a domboldalban csatangolni, mint az osztályteremben üldögélni. Valamennyi társammal jóban voltam, sokszor cseréltem a fehér kenyeres tízóraimat fekete kenyeresre. Valahogy jobban ízlett. Azt hiszem, huncut gyermek voltam, de a csintalanságom nem vont maga után komolyabb tiltásokat, büntetéseket. Azt már mástól hallottam, hogy állítólag késő ősszel egy szál rövidnadrágban üldögéltem a kerítés kövén, és amikor megkérdezték, mit csinálok, azt feleltem, addig ülök ott, míg meg nem fázom, és nem kell iskolába mennem. El tudom képzelni, hogy így történt.

– Otthon, a kapun belül milyen világ volt?
– Édesapám, Apor Péter a budapesti Ludovikán végzett, 1918-ban, alig harmincévesen századosi rangban érte az impériumváltás. Hazaérkezése után Torján gazdálkodni kezdett, holott előtte gyakorlatilag sose volt más, csak katona. Nagyon szorgalmas embernek bizonyult, mindenkitől tanulni akart, az alkalmazottaktól is, húsz év alatt szépen gyarapította a gazdaságot. Bennünket is munkára nevelt: itt ez a három borjú, osztotta ki a feladatokat, egy hétig tessék gondozni, megtanulni, mennyit eszik-iszik, s takarítani is kellett utánuk. Akkor még volt némi alapja a családnak a gazdálkodáshoz, az első földreformmal ugyanis Háromszéken nem vettek el túl sokat az Aporoktól. A Maros mentén annál többet: ezer holdat, azaz közel 500 hektárt, amiből csak 49 hektárnyi nagyon rossz minőségű föld került vissza. A Trianon utáni román hatalom idején folyamatosan érződött egyfajta bizonytalanság. A gazdák és vállalkozók a kiszámítható korrupció mellett próbálták újrateremteni a korábbi gazdasági állapotokat: ha a hatalom képviselői kaptak valamit, minden rendben volt, ha nem, semmi sem. Az akkori korrupció konkrétan megfogalmazott kérések alapján működött, cserébe viszont az igényelt ellenszolgáltatás, sőt, némi tisztelet is járt a tisztviselők részéről. A mai korrupció sokkal kiszámíthatatlanabb.

– Katonaköteles fiatalként hogyan úszta meg a második világháborút?
– Sokat segített, hogy mindig akadt, akinek a véleményére odafigyelhettem. Például nagybátyámra, Apor Vilmos győri püspökre, aki az 1940-es bécsi döntést követően nemcsak családi körben hangoztatta: nem szabadott volna elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és románoknak egyaránt rossz volt. Ő minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott Torjára, olyankor hosszú beszélgetéseknek lehettem tanúja. Vilmos bácsi már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus. Én már akkor, szinte első kézből megkaptam az „igazságot”. Persze a mi családunkban is megfogalmazódott a kérdés: menni vagy maradni? A helyben maradás nagy szamárságnak tűnt, rengeteg megaláztatást feltételezett, de akár az életünk is veszélyben foroghatott volna, ha az oroszok helyben találnak. Én javasoltam édesapámnak, hogy menjünk el Vilmos bácsihoz Győr mellé, Szanyba, hátha véget ér a háború, mielőtt a oroszok odáig érnek.

– A háború vége mégis egyenruhában érte…
– Az úgy történt, hogy az 1944. október 15-i kiugrási kísérletkor Horthy Miklós kormányzó úr utolsó proklamációjában a következő mondat szerepelt: „Engedelmeskedjen mindenki az általam kinevezett tábornokoknak.” Nekem ezek után választanom kellett: bevonulok Szálasi-katonának, vagy megtagadom a parancsot? Úgy döntöttem, megpróbálok eljutni a frissen megalakult debreceni kormányhoz. Valahogy átvergődtem a frontokon és ellenőrző pontokon, Debrecenben az Arany Bika szállodában egy magyarul jól beszélő, orosz újságíróként bemutatkozó emberrel szállásoltak el egy szobában. Fia­tal voltam, szinte még gyerek, persze hogy érdeklődni kezdtem: milyen az élet a Szovjetunióban, mi az a kolhoz? De csak kitérő válaszokat kaptam, második éjszakára már egyedül maradtam a szobában. Utólag tudtam meg, hogy Gerő Ernő volt a szobatársam. Napokkal később egy ebéd alkalmával a nemesi családoknak szánt bélyegekkel is szembesülhettem. Hárman ültünk az asztalnál arisztokraták, Zichy Vladimir, Teleki Géza és jómagam, amikor az egyik sarokból odaszólt egy cvikkeres férfi: na, úgy látszik, Magyarországon semmi sem történhet bárók és grófok nélkül. Nagy Imre volt, és ha rosszindulat nem is feltétlenül csengett ki a hangjából, gúny azonban mindenképpen igen.

– Ezért hagyta ott Debrecent? Ezeket a beszólásokat bárhol megkaphatta volna.
– Nem, nemcsak ezért. Hamar rájöttem, hogy semmit sem lehet csinálni: az egyik utcasarkon a kommunisták tartottak gyűlést, a másikon a kisgazdák veszekedtek. Úgy döntöttem, inkább hazamegyek Torjára. Teleki Géza is támogatott, menj, nézd meg, mi van otthon, mondta, s ha tudsz, két hét múlva gyere vissza. Amikor 1945. január 16-án hazaérkeztem Debrecenből, egy traktort, három tehenet, négy ökröt és kétszáz juhot találtam Torján. A juhokat ugyan még össze kellett szedni Szárazpatakról, de az induláshoz szükséges állomány alapvetően megvolt. A torjai emberek elég jól fogadtak, nem úgy, mint apámat, aki 1945 májusában ért haza, s akit egy ideig vehemensen támadtak – ő korábban két éven át háromszéki főispán volt, ezt akarták mindegyre felróni bűnéül. A testvérbátyám nem jött haza, nekem viszont minden más volt, kékebb az ég, szebbek a hegyek, szóval maradtam. Volt idő, amikor – már a kitelepítés után, amikor ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatni kezdett a kivándorlás gondolata. Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: „Itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszterként vagy mérnökként, de itt, Erdélyben.”

– A kitelepítések gyakorlatilag mindenétől megfosztották az arisztokráciát. Ön minek köszönheti, hogy legalább tanult mesterségében, agrármérnökként dolgozhatott?
– Bennünket Balázsfalvára telepítettek ki, és amikor kiderült, hogy agrármérnöki végzettséggel rendelkezem, mindjárt jelezték is, hogy mérnökre bizony szükség van. Néhány hónappal később, 1950 februárjában alakult ott egy zöldségkertészet, százhektárnyi zöldséges gondozását bízták rám, ősszel már filmhíradóban mutogatták a mintakertészetet. Ott is nősültem meg. Bár a kényszerlakhelyeket hivatalosan csak 1963-ban szüntették meg, mi addigra több településen is megfordultunk, előbb a közeli Hosszúasszóra, majd Bethlenszentmiklósra, aztán Csicsóholdvilágra helyeztek, a nejem meg többnyire könyvelőként követett engem. És ezzel az örökös vándorlással még szerencséseknek is mondhattuk magunkat, hiszen míg a háromszéki kitelepítettek többségét Dobrudzsába vagy az alföldi Măcinbe toloncolták, addig nekünk Belső-Erdély jutott. A kerelőszentpáli tehenészetben végzett munkámra különösen büszke vagyok: odaérkezésemkor háromliteres tehenenkénti tejátlagot produkáltak, ebből lett rövid időn belül tizenkét literes átlag, Maros megyei rekord.

– De a rendszerváltás utáni birtokvisszaszerzésekben is csúcstartó. Hogyan csinálta?
– A visszatérés reménye sosem halt ki belőlem. A romániai politikai változásokat követően, mondhatni, ugrásra készen vártam a fejleményeket, de mivel még semmilyen visszaszolgáltatási törvény nem létezett, kivártam, nem akartam provokálni senkit és semmit. De 1990 februárjában telefonált a család egyik hajdani kocsisa: „Mikor jön már, Csaba báró, ezek itt mindent elszednek, ha még sokáig késlekedik...” Úgyhogy ’90 márciusában jöttem és maradtam. A rendőrségen azt kérdezték, van-e, hol laknom. Mondtam, nincs, mert elvették. Akkor hozzak telekkönyvet. Hoztam, arra már nem volt mit mondaniuk.

– Mit talált a hajdani birtokon?
– Elsőként a termelőszövetkezetet, amely két év alatt hurcolkodott ki onnan, de nem türelmetlenkedtem. A falu ezúttal is jól fogadott, még önkormányzati képviselőnek is megválasztottak. A birtokvisszaszerzésben elsősorban édesapám bölcs előrelátása segített. Az 1921-es román földreform tapasztalatai olyannyira óvatossá tették, hogy „elírta”, azaz több névre osztotta a vagyont: a sajátjára, a nejére és a gyerekeire. Így az 1991-ben kibocsátott 18-as földtörvény alapján – amely 10 hektárban szabta meg az egy személynek visszaszolgáltatandó földterületet – mindjárt négyszer 10 hektárt sikerült visszaszereznem. Az első 40 hektáron gazdálkodni kezdtem. Nem volt sok eszközöm, de rövidesen ajánlatot kaptam egy arab üzletembertől: megvásárolja a visszaszolgáltatott területen fekvő ingatlanokat, a kollektívépületeket, csináljuk együtt az egészet, a jövedelmen pedig osztozzunk. Három éven át működött a dolog, ám aztán egyre több minden kellett volna a partnernek. Végül peres úton váltunk el, nyertem, aztán húsz éven át magam vezettem a gazdaságot. 2013-ban már nyereséggel zártunk...

– Százesztendős ember szavára illik odafigyelni: mit üzen mindannyiunknak?
– Legfeljebb annyit, hogy össze kell fogni, mert ilyen időkben az erdélyi magyarságnak csak így marad esélye a talpon maradáshoz. A visszaszolgáltatások felől pedig, amíg élek, nem leszek nyugodt. Hiába rendelkezünk birtoklevéllel és telekkönyvvel, a román hatalom természetét ismerve azt mondom: bármikor kikezdhetik a jogainkat.


Altorjai báró Apor Csaba
A Maros megyei Dedrádszéplakon született 1921-ben. Iskoláit a család fészkének számító Altorján, majd Kolozsváron, Brassóban és Csíkszeredában végezte. A kolozsvári mezőgazdasági főiskolán diplomázott 1944-ben agrármérnökként. Az 1949-es kitelepítés után több helyszínen, de végig a szakmájában dolgozhatott 1985-ös nyugdíjazásáig, amikor Marosvásárhelyen telepedett le. Torjára mindjárt 1990 márciusában visszatért, visszaigényelte, és vissza is szerezte a ’49-es kisajátításokkor elorozott birtokok több mint 90 százalékát. Nős, neje, Veronika az egykori ismert csíkszeredai politikus, parlamenti képviselő és szenátor, Pál Gábor leánya. Egy lány, két fiú apja.

Hozzászólások
Szavazás
Tavalyhoz képest Ön szerint idén miként alakul a jövedelmi helyzete?








eredmények
szavazatok száma 718
szavazógép
2021-10-08: Irodalom - :

Versek (Kiscimbora)

Weöres  Sándor: Galagonya
Őszi éjjel
izzik a galagonya,
izzik a galagonya
ruhája.
2021-10-08: Jegyzet - Farkas Réka:

Felelőtlenség vagy cinizmus?

Ha azt gondoltuk, nincs még egy román politikus, aki képes Liviu Dragneához hasonló, pártját és országát tönkretevő ámokfutásra, tévedtünk. Klaus Iohannis államelnök elmúlt hónapi háttérmachinációi a volt szociáldemokrata pártelnökénél is súlyosabbak: nagyon jelentős kettős válsághelyzetben okozott egy, az egész országot lebénító harmadikat. Saját érdekében? Pártjáért? Esetleg mások vezényszavára? Nehéz megmondani, de tény, józan ésszel aligha megmagyarázható, ami jelenleg Romániában történik.