Sisakban, páncélban, lóháton ülve kardozott bátran a csatákban. Szolgálata során gyakran kilovagolt, sokféle emberrel találkozott. Az egyiknek nem volt mit ennie, a másiknak nem volt mit a lábára húznia, a harmadiknak nem volt hol aludnia. Márton segített, akinek tudott.
Egy napon egy város felé lovagolt társaival, és az út szélén egyszer csak meglátott egy koldust. Hideg volt, de a szegény kolduson alig volt valami ruha, reszketett, fázott, amikor megszólította Mártont:
– Segíts rajtam, megvesz az Isten hidege!
Márton gondolkozni kezdett, mit is adhatna ennek a szegény embernek, mert saját ruháján kívül nem volt nála semmi más. Hirtelen levette köntösét, kardjával kettévágta és az egyik felét a didergő koldusra terítette. A többi katona bezzeg csúfolta is érte: „– Nézd, még képes szétvágni ezt a szép köpenyt! Magad is koldusbotra jutsz, meglásd!” Márton azonban nem törődött a gúnyolódással.
Később, amikor lefeküdt aludni, különöset álmodott. Álmában Jézust látta, és a vállán az a fél köpönyeg volt, amit ő adott a koldusnak. Így szólt hozzá Jézus:
– Márton, te jó ember vagy. Élj segítve, cselekedj jót, és beveszlek az én seregembe. Gyógyíts betegeket, segíts a rászorulókon jó szívvel.
Másnap reggel Márton felkelt, és elgondolkozott. Hogyan is segíthetne még többet az embereken?
Kilépett a hadseregből, elment vándorolni, közben adományokat gyűjtött, és segítette, gyógyította a szegényeket.
Ahogy vándorolt, mindenhol megszerették. Aztán egyszer Franciahonban, ahol egy hatalmas templom is állt, amit apátságnak hívtak, eléállt néhány ember, és az egyikük azt mondta:
– Márton, te olyan jó ember vagy. Legyél az apátság vezetője, a püspök. Szép, aranyos ruhában járnál, és még több embernek segíthetnél.
Márton azonban szerette egyszerű életét, nem akart püspök lenni, aki díszes palotában lakik, és szolgák veszik körül. Elszaladt hát az emberek elől, és gondolkozott, hová bújjon el, hogy ne találják meg. Hirtelen meglátott egy libacsapatot. „– A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki” – gondolta magában. Úgy is tett.
Az emberek jöttek és a nevét kiáltozták, de Márton csak lapult a libák között, s várta, hogy elmenjenek onnan. A libák azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az emberek végre felfigyeltek rájuk:
– Mi ez a nagy gágogás? Nézzük meg!
Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán egy csillag ragyogott. Mindenki ámulva nézte, és egy emberként kiáltottak fel:
– Éljen a püspök! Éljen az új püspökünk!
Mártont tehát püspökké választották, a libákat pedig, akik elárulták őt, még aznap este megsütötték és megették.
Márton végül belenyugodott abba, hogy püspökké tették, de ezután is ugyanolyan jóságos és szerény maradt, mint előtte. Még nagyon sok emberen segített, és egész életében nagyon szerették. Ő lett a világ legjóságosabb püspöke, és boldogan élt, amíg meg nem halt.