A fénykép „az utolsó előtti-előtti-előtti békeévben” készült valahol Fogaras környékén egy csendőrőrsön (a hátoldalon a ceruzaírás olvashatatlanná törlődött).
Nagyapám, Józsa Pál (baloldalt ül) itt volt csendőr. Amikor később, kamaszként barátaimmal a Fogarasi-havasok gerincén próbálgattuk kalandvágyunkat, tudtam, hogy azt az ösvényt taposták járőrözésükkor nagyapám és határőr csendőr társai... Nagyapám, az udvarhelyszéki kis faluból származó parasztgyerek tudott románul: kellett tudni, mert a csendőrség megkövetelte, hogy a nemzetiségek lakta vidéken szolgáló tagjai beszéljék az illető nemzetiség nyelvét. És jól beszélt németül is (ezt már nem tudom, mi okból). Fogarason eljegyezte Bálint István cipészmester lányát, Máriát, későbbi nagyanyámat.
1916-ban a román betörés hírére a megyét kiürítették. Bálint István és családja – felesége, anyósa és az öt gyermek – is útra kelt, többnyire gyalogszerrel, nyugat felé. A legszükségesebbeket felcsomagolták, a legkisebb, Jóska a bilit vitte. Makóig jutottak, majd a támadók visszaszorítása után visszajöttek. Elhagyott otthonuknak négy csupasz falát találták. A beszállásolt katonák a kaptafákat is eltüzelték. De a cipészmester szaktudása megmaradt, s ebből még akkor is meg lehetett élni.
Egy nap a fővárosból, Budapestről hazatért nagyapám – külföldre, Romániába. Mankóval jött: fél lába Ojtoznál maradt. Csendőr persze többé nem lehetett, román nyelvismerete okán viszont a városházán lett hivatalnok, aztán némettudásának köszönhetően a Brassó–Nagyszeben országutat korszerűsítő svéd útépítő cégnél tolmács. A svéd mérnökök tudtak németül, a munkások pedig helybeliek voltak.
1940-ben, Erdély kettéosztásakor nagyapám előreutazott Udvarhely megyébe szállást szerezni, a család pedig a hívó szóra várt útra készen, összecsomagolva. Aztán váratlanul lezárták a határt. Nagyapám a szülőfalujába szorult, a felesége és két lánya Fogarason rekedt. Kicsomagoltak. Nagynéném kalaposinasnak állt, anyám varrónő lett, nagyanyám kosztot adott. Ő főzött az átellenben működő König nevű vállalkozó vaskereskedésében és lakatosműhelyében dolgozó segédeknek, inasoknak. Aztán eltelt a második világháború is.
Nagyapám a „magyar világban” kapott még valami rokkantnyugdíjat, az új román hatalom viszont nem sietett a volt magyar csendőrök anyagi helyzetének rendezésével. Nagyapám, mert fél lábbal földet művelni nem lehet, teljesen „szabadúszó” lett: messze földön az egyedüli volt, aki tudott románul, és némi közigazgatási tapasztalatai is voltak. Hát ügyes-bajos dolgaikkal hozzá fordultak az emberek.
A családegyesítésre 1955-ben került sor. Én voltam az oka. Kétéves voltam akkor.
Balázs János
A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott Múltból jövendőt – Történelem hazulról című kötetből (Sepsiszentgyörgy, 2021, szerkesztette Szekeres Attila). A könyv kapható a Háromszék lapterjesztő standjain.
