– Melyek voltak azok a helyek Sepsiszentgyörgyön, ahol gyermekkorában szívesen csatangolt?
– Nem emlékszem különösebb kedvencre. Gyermekkorom a Kossuth, a Martinovics és a Kőrösi Csoma Sándor utca háromszögében telt, no meg édesapámmal, aki horgászott, sokat jöttünk-mentünk együtt. Első ízben Marosvásárhelyen eszméltem rá az épített környezetre: fizikaversenyre vittek oda bennünket, és a programban szerepelt egy séta is a városközpontban. Az idegenvezető akkor azt mondta, ha egy idegen városban járunk, ne a kirakatokat meg a virágágyásokat bámuljuk, hanem nézzünk fel az épületekre, a homlokzatokra, az erkélyekre. Ezt a tanácsot a magamévá tettem, diákjaimnak, unokámnak mindig azt mondom: felfelé nézz!

– A Székely Mikó Kollégium legendás matematikatanáráról hányan tudták, hogy képeslapgyűjtő, illetve Sepsiszentgyörgy múltja iránt élénken érdeklődő ember?
– Kevesen, főleg azért, mert erről az érdeklődésemről inkább csak a rendszerváltást követően szerezhetett tudomást a nyilvánosság. Gyermekkoromban egészen más helyzetekkel kellett szembesülnöm. Például azzal, hogy az erdélyi magyar javak államosítása első lépésének tekinthető CASBI-törvény több áldozatát képviselő ügyvéd édesapámat 1952-ben közel két évre kényszermunkára hurcolták el. Ennek első következménye az volt, hogy nem akartak felvenni az ötödik osztályba. Némi közbenjárásra aztán ez az akadály elhárult, de a későbbiekben sem volt könnyű az életünk, mivel édesapám nem folytathatta az ügyvédi praxisát. Jó tanuló gyermek voltam, a matematika is menegetett, jártam Hervay Zoltánhoz rajzkörre, és egyszer csak kirajzolódni látszott, hogy az érettségit követően műépítészeti egyetemre jelentkezem. Nem jutottam be.

– Mi nem ment? A matek?
– Már előzetesen többen felhívták a figyelmemet, hogy az édesapám CASBI-múltja miatt nincs esélyem a bejutásra, de ezt nekem ki kellett próbálnom. A katonaságot elkerülendő aztán Brassóban végeztem fémipari technikumot, majd műszaki egyetemre jelentkeztem, de ott is utolért a rossz származásom. A Szentgyörgyről utánam küldött „káderlapon” ugyanis az szerepelt, hogy apám az Erdélyi Magyar Párt tagja volt. A saját nyilatkozatomban ezt nem tüntettem fel, mivel nem volt igaz. Unitárius esperes nagyapám az volt, igen, de az nem számított volna. Ilyen kanyarok után kerültem végül a matematikára, majd 1967-ben friss diplomásként tanítani a Mikóba. Ez lett az életem, onnan mentem nyugdíjba.

– Milyen volt az az élet?
– Szerettem tanítani, pedig korábban beleborzadtam, ha arra gondoltam, hogy milyen lesz ugyanazt a leckét több százszor megtanítani. Ma, közel ötven évvel később itthon egy-egy matekórán döbbenek rá, hogy hoppá, ezt a dolgot így, ebben a megközelítésben még soha nem próbáltam elmagyarázni a tanulóknak. Elsősorban azt igyekeztem tudatosítani a diákokban, mi mindenre szolgál a matematika. A probléma felvetése, megértése, logikus gondolkodás, algoritmikus gondolkodás, szintetizálás – orvos leszel, ember, mondtam a diáknak, több ezer diagnózist látsz, azokat hadrendbe kell állítani –, modellezés, elvonatkoztatás: ezek megértésére igyekeztem fektetni a hangsúlyt. Ha képes vagy megoldani egy másodfokú egyenletet, akkor tízet ne oldjál meg, mert az már favágás, mondogattam. A matematika elsősorban gondolkodni, tájékozódni tanít, és ezt igazából csak a reálosztályokban lehet elsajátítani.

– A hajdani műépítész álmok nem jártak vissza?
– Annyiban mindenképpen, hogy hű maradtam a művészetekhez való vonzódásomhoz is. A fizika és a modern technika segítségével teremtett op-art, anamorfózis, a fényművészet különböző válfajai, komputergrafika, sztereogramok, nem létező háromdimenziós alakzatok, a mozaikolás köréből összegyűjtött, neves művészek alkotásaiból készítettem bemutató sorozatot. Kolléganőmmel, dr. Pető Máriával társulva az Erdély Magyar Műszaki Társaság tagjai számára tartottunk előadást.

– A képeslapgyűjtés is az iskolához köthető? Egyfajta házi dolgozatként, ahogyan arra magyar irodalomból volt példa a Mikóban?
– Egészen más irányból indultam. Diákoktól nem kértem képeslapokat, pedig biztosan gazdagabb lenne most a gyűjteményem, de nem akartam, hogy bárkiben is felmerüljön, hogy ezért most honorárium, jobb jegy járna. Az én gyűjtőszenvedélyem a legtöbb gyermekhez hasonlóan a bélyeggyűjtéssel indult. Még az apám vezetett be ebbe a világba, és vezetett rá, mennyi mindent lehet tanulni a bélyegekből. Egy idő után viszont egyre pénzigényesebb lett a dolog, nekem meg nem volt pénzem, főleg a Bukarestből való hazakerülésem idején. Felfedeztem viszont a postai bélyegeken szereplő pecséteket, azok változatait, izgalmas volt ezek alapján rekonstruálni, milyen útvonalon érkezett meg egy levél mondjuk Máramarosszigetről Sepsiszentgyörgyre. Beszálltam a tulajdonképpeni filatélia postatörténeti fejezetébe, a háromszéki postabélyegzőkről tanulmányom is jelent meg. Egyszer aztán megfordítottam egy levelezőlapot, és a másik oldalon Szentgyörgy egyik régi részének felvételével találkoztam. Elkezdtem képeslapokat gyűjteni, és hamarosan kiderült számomra, milyen nagy népszerűségnek örvend a képeslapgyűjtés.

– Honnan érkezett a legnagyobb fogás?
– Egy idős román hölgytől, aki „kiemeltként” – gyakorlatilag kényszerlakhelyen – élt Kovásznán. Egy egyetemi társam távoli rokona volt, egy előkelő Iași-i családból származott, általa derült ki számomra, hogy azokban a körökben a múlt század elején mekkora divat volt a képeslapgyűjtés. Albumok hevertek előszobai asztalokon, az érkező vendég lapozhatott bennük, amíg bebocsátást nyert. Nyolc albumot kaptam tőle, így masszív csereanyagom alakult ki, aminek nagy hasznát vettem, amikor már célzottan kezdtem keresgélni a Szentgyörggyel kapcsolatos képeket. Már a nyolcvanas években nagy csereforgalmat bonyolítottam le. A postatörténetre való odafigyelésem egy másik témához is elvezetett: a tábori lapok és a világháborús fényképek gyűjtéséhez. A tábori postahálózat követése közben kezdtem olvasgatni, mit írtak haza a bakák a frontról. Ebből született meg a Mire a levelek lehullanak… című kötetem. Az egyik kedvencem lett, hiszen kiderül belőle, hogyan élték meg a háromszéki katonák a második világháborút. Humorral, fájdalommal, emberséggel.

– Hogyan viszonyulnak a tulajdonosok a hajdani időket ábrázoló képekhez: ragaszkodnak hozzájuk mint családi ereklyéhez, esetleg félnek kiadni a kezükből hatalmi megtorlásoktól tartva?
– Mindkét megállapítás érvényes. Él például Felső-Háromszéken egy család, amelynek birtokában van egy kép az 1940-es bevonulásról, de máig nem hajlandók kiadni a kezükből, meg sem mutatják idegennek. Félnek, mondják, még lemásolni sem engedik. Pedig már a kilencvenes években jártunk, amikor megkerestem őket, akkoriban sok bevonulásos és országzászló-állításos kép előkerült a szekrények mélyéből. Persze olyan esetek is bőven vannak, amikor a mai tulajdonosok szinte szüleik hajdani eufóriáját élték újra, amikor nyilvánosságra hozhatták a családi kincseket.

– Érték meglepetések szülővárosa „képeslap-múltjának” feltárásában?
– Nagy rádöbbenések nem, legfeljebb apró érdekességek, olyan rejtett kincsek nem kerültek elő, amelyek megingatták volna a kialakult Szentgyörgy-képemet. A rengeteg Kós Károly-tervezte házra viszont folyamatosan rácsodálkozom. Persze van rá magyarázat, hiszen közismert volt, hogy Kós jó viszonyt ápolt az iskola- és múzeumigazgató Csutak Vilmossal, így aztán sokan felkérték házuk megtervezésére.

– Akad a város történetének olyan pillanata, amelynek dokumentálásához egyelőre nem talált képanyagot?
– Két eseményről nem tudtam egyelőre fényképet szerezni. Az egyik a szentgyörgyi vasútállomás átadása, valami tájékoztatási zűrzavar miatt ugyanis az elöljáróság és a polgárság akkor ért ki az állomásra, amikor a csinnadratta után az ünnepi szerelvény már indult vissza Brassóba. A másik a postaépület homlokzatán lévő, Hungária istenasszonyt ábrázoló dombormű, amelyet a román hatalom lebontott – egyelőre nem bukkantam rá az eredeti látványt visszaadó képre.

– Mi az, amit még nem göngyölített fel a város történetében, pedig kellene?
– Dolgozom a Székely Mikó Kollégium végzőseit ábrázoló tablók gyűjteményén, de úgy gondolom, ami az én eszközeimmel lehetséges volt, nagyjából összegyűjtöttem. Talán a kommunizmus létesítményei, elsősorban az urbanizációs változások, a gyárak részletes felleltározására lenne érdemes odafigyelni, mivel lassan elfogynak azok az emberek, akiktől érdeklődhetnénk. Az emberi emlékeket, az elbeszélt történelmet ugyanis nem lehet megspórolni.

– Talán nem túlzás azt állítani, hogy ma többen ismerik helytörténészként, mint matematikatanárként, pedig több mint negyven éven át meglehetősen sok diák életében hagyhatott maradandó nyomokat. Hogy viszonyul ehhez az identitásváltáshoz?
– Mindig kijavítom, ha valaki helytörténésznek nevez, matematikatanár vagyok és maradok. És ha már itt tartunk, meg kellene írni egy Mire tanít a matematika? című, sok példával illusztrált kézikönyvet. Attól tartok azonban, hogy ehhez egyedül kevés vagyok.

József Álmos
Sepsiszentgyörgyön született 1941. július 30-án. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1959-ben, a brassói fémipari technikum elvégzése után 1962-ben kezdte egyetemi tanulmányait Bukarestben, ahol 1967-ben diplomázott. Matematikatanári karrierjét ugyanazon év őszén kezdte a Mikóban, ahol nyugdíjazását követően 2010-ben még óraadó tanárként tevékenykedett. Díjak, kitüntetések: Pro Commitatu Covasnae díj (2007), Pro Urbe díj (2011), RMPSZ-díj, Apáczai-díj bronz, ezüst és arany fokozatai. Legfontosabb kiadványok, könyvek: Sepsiszentgyörgy képes krónikája (társszerző Cserey Zoltán – Székely Nemzeti Múzeum Füzetek, 1991), Fürdőélet Háromszéken (tsz. Cserey Zoltán – Székely Nemzeti Múzeum Füzetek, 1995), Tusnádfürdő (tsz. Cserey Zoltán – Székely Nemzeti Múzeum Füzetek, 1997), Sepsiszentgyörgy képes története – (Cserey Zoltánnal közösen – három, köztük két bővített kiadás: 1999, 2012, 2019), Mire a falevelek lehullanak... (T3 Kiadó, 2003), A Székely Mikó Kollégium képes története (T3 Kiadó – 2008), Bevonulás Sepsiszentgyörgyre –1940 (T3 Kiadó, 2010, Országzászló-állítások Háromszéken (Tortoma, 2015), Sepsiszentgyörgy – történelmi városkalauz (Tortoma, 2012), Bevonulás Háromszékre – 1940 (T3 Kiadó, 2015), A Székely Mikó Kollégium képes története (2008, majd 2020 második, bővített kiadás, T3 Kiadó, 2020). Több tanulmány szerzője. Özvegy, feleségét 2021 februárjában veszítette el. Három gyermek édesapja, öt unoka nagyapja.