– Egy Kárpát-medencei magyar számára talán nem szokatlan a kérdés: hol van az ön számára a világ közepe?
– Nehéz kérdés. Tekintettel, hogy bánsági vagyok, Nagybecskereken születtem, számunkra nem Újvidék vagy Szabadka volt a főváros, hanem Temesvár. Még akkor is, ha egy országhatár és Jugoszlávia különleges helyzetéből fakadó korlátok választottak el bennünket. Minden azon múlott, mennyire volt képes kilátni a fejéből az ember. Mert ha valaki műveltsége, tájékozottsága, kulturáltsága alapján picit távolabb tudott tekinteni, amolyan drónként magasabbra emelkedhetett, láthatta a képet: délen, az Al-Dunánál a Bánságban a három bukovinai székely falut, az északi határ közelében Oroszlánmonostort a nagyon régi alapítású katedrális emlékével vagy az onnan származó, drágakövekkel díszített feszületet, amelyet a szegedi múzeumban őriznek. És elcsodálkozott, miként került Zsombolya oda, ahol van, Módos meg miért került ide, és nem oda. Önmagukban is nagyon érdekes kérdések, de mindennek az alapja az, hogy legyen lehetőséged a megemelkedésre.

– Az eszmei főváros földrajzi közelségének gyakorlati hasznát is vették?
– A „demokratikus és szabad” Jugoszláviából napi buszjárat vitt Temesvárra, mi a hetvenes évek elején már oda mentünk teniszcipőt vásárolni. Sőt, még korábban, 1967-ben Resicabányát is megjártam – az én szakiskolámnak volt egy resicai testvériskolája –, a szemeniki síközpontban síelgettünk. Így találkozhattunk már abban az időben Resicával, Zsombolyával, Temesvárral, és láthattuk, micsoda nagyváros Temesvár Becskerekhez képest. Természetesen kell mindehhez egy közös alap: a nyelvünk, a kultúránk, a nemzeti emlékezetünk. Ha képesek vagyunk mindezekre felkapaszkodni, egészen távolra láthatunk.

– Milyen családi környezetből hozta magával mindezeket az érzékenységeket?
– A szüleim valahogy úgy neveltek engem, hogy nem emlékszem, hogy neveltek volna. Édesapám kétkezi munkás volt, édesanyám háziasszony, a Nagybecskerek melletti Magyarszentmihályról származik, ami egy makói kirajzás, és ez azt jelenti, hogy ö-ző nyelvjárású anyanyelvet örököltem. Otthon – írd és mondd – két könyv volt. Innen indultam. Igazából nem tudom a választ arra kérdésre, hogy honnan ered az én érzékenységem és fogékonyságom. Bátorkodom azt hinni, hogy némi kegyben részesülünk, amikor a világra jövünk, de az érzékenység – mások talán tehetségnek nevezik – nagyon terhes ajándék. Mert inkább felelősség és teher, mint kellemes élet, a talentummal születő ember ugyanis állandóan kérdéseket tesz fel, viaskodik a közösségével. Igaz, hogy ebből születhet olyan produkció, ami aztán gazdagítja a közjót, ami kellemes az embereknek, de a tehetséges ember mindig kénytelen megvívni a saját külön harcát. Autószerelőnek tanultam, majd darukezelőként dolgoztam, de nem éreztem jól magam a bőrömben, inkább azokkal barátkoztam, akik irodalmat tanultak, különleges érzékenységgel rendelkeznek. Így jutottam el Újvidékre – elsősorban a tanulni oda távozó szívem választottját követve –, és különbözeti vizsgák letétele után jutottam be a bölcsészkarra, magyartanárnak készültem.

– Mégsem lépett a katedrára. Miért?
– Mert jobban vonzott az újvidéki tévé pályázata, fel is vettek, és tíz éven át riporterként dolgoztam. Közben végigjártam az országot, alkalmam nyílt arra a bizonyos felemelkedésre, szembesültem azzal, hogy rengeteg kérdés van még. Tíz év után, 1987-ben pártoltam át az egyetlen magyar nyelvű napilaphoz, az újvidéki Magyar Szóhoz. Ott lettem karikaturista. Hol volt korábban a rajzolás? Előrebocsátom: én nem tudtam rajzolni, viszont 1973 óta – akkor jelent meg az első karikatúrám – lehetőségem volt a publikálásra. És ha az emberbe elegendő önkritika szorul, illetve publikálják a munkáit, akkor van lehetősége a fejlődésre. Azt tartom, a karikatúra egy „terpeszben álló” zsurnalisztikai műfaj, amely képekben meséli el a vezércikket, fejezi ki a szerző véleményét. Ha viszont karikaturista akarsz lenni, szerteágazó műveltségre kell szert tenned. Ez az a műfaj, amely leegyszerűsít, sarkít, túloz is, de épp ezzel a túlzással kell a képet megalkotnod. Általános műveltség nélkül viszont nem tudod elmesélni a történetet az amúgy is korlátozott képi
eszköztárral.

– Riporteri, újságírói múltja, az ott megszerzett szintetizálási képesség egyértelműen visszaköszön a karikatúráiban. Maga választja a témáit, vagy ha nem, hogyan viszonyult egy-egy megrendelt témához?
– Amíg az ember megrajzolhatja saját véleményét egy meghatározott, jól bejáratott felületen, addig joggal érzi fontosnak magát. Addig mindig önkritikus, elgondolkozik, hogy a rajza közérdekű legyen, hogy ne hazudjon önmagának, hogy egyetlen másodperc alatt „olvasható” legyen. Ugyanakkor legalább két-három szintet kell felvillantania, hogy János bácsitól az egyetemi tanárig mindenki felfedezzen valamit, amit neki szántak. Ha például valaki az ukrán–orosz viszályról szóló rajzot kér, az arról a témáról alkotott véleményemet formálom meg. Ha a szerkesztőnek nincs kifogása, és nem szól, teszem a magam dolgát. Ha a munkáddal képes vagy tekintélyt kivívni, többnyire rád bízzák, mit rajzolsz.

– Könnyen elengedi a rajzait, vagy az utolsó pillanatig „szöszöl” rajtuk?
– Vannak rajzok, amelyek öt perc alatt elkészülnek, és akadnak, amelyek soha nem jelennek meg, mert az ember egyszerűen elégedetlen vele. A lapzárta ugyebár a legkíméletlenebb múzsa, és ha elégedetlen vagyok a rajzzal, akkor kármentés következik, igyekszem úgy elkészíteni, hogy legalább ne szégyelljem magam miatta. Elméletileg először mindig freskóban gondolkodunk hat figurával, háttérrel. Aztán az óra ketyegésével hatból három figura lesz háttér nélkül. Amikor már csak húsz perc áll a rendelkezésre, és még mindig nincs kész a rajz, rá kell jönnöd, hogy egyetlen figurát kell megrajzolnod háttér nélkül, de úgy, hogy minden benne legyen. Folyamatosan szűkíteni kell, mindent levenni, ami elvonhatja a figyelmet, néha egy arcot, egy szemet kell rajzolni, néha egy kéz is elegendő. Hogy mi az elegendő, nos, ennek a megítélése, ez igazán a nagy dolog. Legtöbbször megfogalmazhatatlan, mitől sikerül egy rajz, a Jóisten segítsége nélkül biztosan nem lehet ezt jól csinálni.

– Hogy néz a magyar világ a hajdani Jugoszláviára, illetve hogyan tekintenek az ott élő magyarok a többi elcsatolt területre?
– Látni kell és megismerni egymást. Az utóbbi évtizedekben átjárhatóvá váló határok lehetővé tették, hogy otthon legyünk Munkácson, Csíkszeredában, de Lendván vagy Újvidéken is. Hogy megismerjük a kollégáinkat, a Kárpát-medencei magyarságot. Ahhoz azonban hogy megismerjük, miként élnek ma, bizonyos mértékig tudnunk kell, hogyan éltek korábban. A közelmúltunk ugyanis különbözik. De ha megtaláljuk a nyelv, a kultúra, a nemzeti emlékezet húrját, már tudunk összhangban muzsikálni, ha nem is egy szólamban. A romániai magyarság tekintetében egyszerűen nem lehetek objektív, hiszen a hatvanas évek végén én már tornacipőt vásároltam Temesváron, a későbbiekben meg több más helyre is eljutottam. Az ily módon kialakított képet az ember folyamatosan összehasonlítja a saját életével, környezetével. Azt is meg kell tanulni, hogy elsősorban nem aszerint élni, vajon mit szól hozzá a szomszéd – a tömbmagyarság számára ez normális állapot. A vajdasági magyarság közelmúltja sajátságosan alakult. Az a bizonyos szabadság és demokráciának nevezett játék, ami Jugoszlávia volt, azt célozta, hogy a jólétben felejtsük el, honnan jöttünk. Bárki jártas lehetett a modern művészetekben és a párizsi trendekkel is naprakész, csak épp azt nem tudta, hogyan élnek Temesváron vagy Resicabányán magyar honfitársai. Minden azon múlik, otthon tudod-e érezni magad egyik vagy másik elszakított országrészben, az ott élő kollégákkal, emberekkel. Meg kell inni velük a pálinkát vagy elmenni a misére, és akkor az ember látja, mennyire elenyészőek a különbségek.

– Nemrég jelent meg Erdélyben egy Léphaft-karikatúrákra építő könyv, amelyekhez a világ minden táján élő ötvenkét magyar újságíró, közíró társított szövegeket. Az örökkévalóságnak szóló alkotásra tett kísérlet ez a könyv?
– Meggyőződésem, hogy az erre irányuló késztetés minden alkotó emberben létezik. A kulcskérdés: adódik-e lehetősége mindezt megvalósítani? Huszonhét éven át szerkesztettem az újvidéki Magyar Szó szatirikus mellékletét, a Grimaszt, ám mivel egy ideje nem tudok azonosulni a lap politikai vonulatával, feladtam. Ez a lap egyetlen kötetet sem adott ki az alkotásaimból, pedig a karikatúrakötet szöveg nélkül akár marketingeszközként is hasznos lehetne. Szerencsémre azonban vannak barátaim, a brassói Ambrus Attila, a csíkszeredai Sarány István, a sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila, a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete, akik kitalálták és tették, amit titokban gondoltam. És nyilván kellett hozzá Galbács Pál is, aki nemcsak szorgalmazta, de finanszírozta is a kötet megjelenését. Így született meg 2021-ben a Gúnyhatár című könyv, és korántsem azért akkor, mert épp az összetartozás évében voltunk. A kelet-közép-európai karikatúra műfaja azért jelentős, mert a diktatúrákban megtanult a sorok között írni, olvasni, rajzolni. Kodály szerint olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a műveletlenség luxusát. És ebbe beletartozik a karikatúra is. És az is, hogy soha ne tévesszük szem elől egymást.

Léphaft Pál
Karikaturista, újságíró, a jugoszláviai Nagybecskereken (Zrenjanin) született 1952. január 17-én. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakán 1976-ban szerzett végbizonyítványt. 1977–87: az Újvidéki Televízió magyar hírszerkesztőségének újságírója, 1987-től az újvidéki Magyar Szó napilap karikaturistája, 1994 novemberétől 27 éven át a lap szatirikus melléklete, a Grimasz szerkesztője. 1990–97: a Napló című hetilap állandó munkatársa. 1992-től kezdődően két évtizeden át a Magyar Nemzet külmunkatársa. Több évig a budapesti Heti Válasznak rajzol. Jelenleg a Brassói Lapok karikaturistája. Több karikatúrakötete jelent meg: Ping Pong (1981, Újvidék); Más – világ (1995, Újvidék); Kontra retus (1998, Zenta); Végvári panoptikum (2000, Újvidék); Végvári panoptikum II. (2012, Újvidék); Gúnyhatár (2021, Illyefalva). Díjak, kitüntetések: Forum képzőművészeti díj, Európa-díj, MÚOSZ Aranytoll díj. 1989-től a Telepi Rádió (újvidéki politikai kabaré, Heinermann Péterrel és Klemm Józseffel) szerzője és szereplője. Két gyermek apja, egy unoka nagyapja.

Szubjektív önéletrajz
Léphaft vagyok. Nagybecskereken születtem 1952. január 17-én. Antal napján. Jó őrangyalt kaptam, még mindig kitart mellettem. A gyermekeim is Léphaftok. A feleségem félig az. Bak vagyok. Gyermekkoromat fivérként szerencsésen átvészeltem. Újvidéken 1972 óta vagyok itthon, az újságírásban pedig 1977-től otthon. Az első karikatúrám 1973-ban jelent meg az újvidéki Magyar Szó napilapban, azóta rajzolok és kiállítok itthon, otthon és külföldön. Szemüveget, bajuszt és 42-es cipőt viselek. Illúzióim elvesztek, a becsületes megtalálót kérem, juttassa el a következő címre: lephaft@gmail.com