Hoffmann Edit – Edo, ahogy mindenki ismeri a városban – Barót közművelődési életének egyik igencsak meghatározó alakja. Hosszú időn keresztül dolgozott a művelődési háznál, majd Erdővidék Múzeumánál: szervezett, meghívott, megnyitott és méltatott előadást, kiállítást és tárlatot, foglalkozott fiatalokkal, támogatott a közösség számára fontos ügyeket, énekelt és zenélt a Kájoni Consort régizene-együttesben és a gyermekdalokat játszó Kelekótyában. November elején nyugdíjba ment, de ez nem jelenti, hogy vissza is vonult. Úgy véli, manapság hajlamosak vagyunk megfeledkezni a nemzetünket szolgáló és megtartó intézmények fontosságáról, ezért feladatot vállalna ezek bár egy részének feltárásában. Meglehetősen sok adatot sikerült fellelnie a baróti kórház létrehozásának érdekében huszonhat éven át folytatott széles körű gyűjtésről, építéséről, működésének elindításáról és jeles munkatársairól – mint mondja: nevezzék el a kórházat az első igazgatójáról, dr. Solymossy Istvánról –, ezeket mind könyvbe rendezné, de írna az ipartestületről vagy éppen a közbirtokosság és a város történetéről is. Mindemellett pedig fényképészként is tevékenykedne – hiszen alapszakmája éppen ez.
Kisvárosi fényképészként
– Hogyan lett valakiből fényképész a nyolcvanas évek elején? Egy karácsonyi ajándékként kapott gép, egy jó ismerős, aki mentorként hatással volt a gyermek Edóra vagy valami egyéb kellett hozzá?
– Nekem a véletlen hozta így. Gyermekkoromban nem fényképeztem, sokáig a családnak nem is volt gépe, aztán az érettségire bátyámtól kaptam egy Smenát. A pályán való elindulást azonban a kisipari szövetkezetnek köszönhetem, ahol éppen akkoriban hirdettek meg egy helyet fényképészeti képzésre. Nem emlékszem, hogy miért vonzott engem a fényképészet, valószínűleg, mert a gépet jó eszköznek láttam az önkifejezéshez. Úgy gondoltam, a szak elvégeztével a nyakamba veszem a gépet és a világot, saját gyönyörűségemre fogok egy életen keresztül fotózni. Hát nem így lett, de nem bánom!
– Hol, milyen körülmények közt folyt akkoriban a képzés?
– Felvételin nem kellett részt vennem, mert Barótnak egy hely fenn volt tartva, rajtam kívül pedig más nem jelentkezett. A tanítás Bukarestben volt, és ami a képzés alatt igencsak meglepett, hogy rengeteget és komolyan kémiáztunk. A kémia nagyon távol állt tőlem, ezért számomra ez nehéz volt, de természetesen szükséges, hiszen a laborálásnál érteni kellett a vegyszerekhez is. Az elméleti képzés hat hónapja után másfél év gyakorlat következett volna egy nagyvárosi műteremben, de mivel az akkori baróti fényképész betegeskedett, megkértem a szövetkezet elnökét, Lukács Viktort, engedje meg, hogy én ezt otthon végezzem, mert nagyon szeretnék dolgozni. Miért ne tanuljam meg úgymond a saját hibáimat elkövetve azt a mesterséget, ami –akkor úgy tűnt – egy életre szól?
– Milyen volt akkoriban a városi fényképész munkája, egyáltalán, mennyire volt megbecsült szakma?
– Megbecsült szakma volt. Az első munkahelyem abban az épületben volt, ahol most a rendőrség működik, az első emeleten. Portrékat készítettem hivatalos okmányokhoz, fényképeztem gyermekeket, ha hívtak, akár házhoz is mentem, de például családi fotókat csak nagyon ritkán kértek, a hangsúly mindig a gyermekeken volt. El kellett járnom esküvői fotókat is készíteni, bár azokat nagyon nem szerettem, mint ahogy a portréretusálást sem, és ez állandó konfliktusforrás volt. Az emberismeretem annyiban segített, hogy ránéztem az illető arcára és láttam, hogy szeretne-e azzal az arccal találkozni, akit reggelente a tükörben lát vagy sem. Volt olyan is, hogy tablókészítéskor egy volt tanárom felsóhajtott, s azt mondta, Édes Istenem, harminc és annyi év után először találkozom saját magammal…! Tehát ilyen visszajelzés is volt. Amúgy nehéz körülmények közt dolgoztunk, mert hát mint minden abban az időben, az anyaggal való ellátás nagyon akadozott, a gépek nehezen hozzáférhetőek voltak, munkaidőm jó részét saját gépemmel dolgoztam le – mert bár a műhelynek volt gépe, de már annyira ki volt fáradva, hogy egyszerűen nem volt ahol megjavíttatni –, sőt, még a meleg víznek is híján voltam.
Művelni, közművelni
– Művelődési házas pályafutásod miként kezdődött?
– Családomban sok érdeklődő ember volt. A korán elvesztett édesapám munkája mellett igazi közösségi ember és nagy természetjáró volt, édesanyám pedig a legnehezebb időszakban, amikor egyedül maradt is próbált ez irányba terelni, sőt, biztatni, támogatni. Fontos pillanat volt életemben, amikor nyolcadikban a nyugdíjba vonuló magyar szakos tanárnőnk, Beke Ella néni után Nagy Rózsika néni vett át minket, és néhányunkat beválogatott „a nagyok” közé, így részesei lehettünk a rendkívüli sikeres, sokfelé meghívott Ady-estnek. Később a könyvtár által szervezett szavalóesteken vettem részt, és tagja voltam a Kapcza Mária által vezetett néptánccsoportnak is – ennek egy időben saját zenekara volt –, és harmadikos koromtól barátnőimmel együtt tornáztam a Kernetzky Réka néni csapatában. A művelődési házhoz Kós – akkor Demeter – Kati hívott, és szívesen mondtam igent. Úgy gondoltam, a művelődési ház az a hely, ahol sokrétű tevékenységet lehet folytatni, tehát a családi örökségként kapott kíváncsiságomat ki tudom elégíteni. Az egész kicsikkel, a Brumi Klubbal kezdtem, aztán ahogy nőttek, a régi nevet meghagyták a kisebbeknek, Cimborákká váltak, majd kicsit később Nevesincs Színjátszócsoporttá.
– Milyen volt a művelődési ház élete, tevékenysége?
– Meglehetősen gazdag és sokszínű. Kós Kati jó igazgató volt, igyekezett a legjobb körülményeket biztosítani számunkra, Nagy-Kopeczky Annamária a táncoktatással foglalkozott, Demeter Zoltán a Fókusz Klubbal elsősorban a felnőtteket szólította meg, én a fiatalok számára szerveztem tevékenységeket és mellette egy ideig fiatalok és idősebbek számára nyelvórákat tartottam. A kétezres évek elején kilencen dolgoztunk ott – közte pénztáros, könyvelő, takarító, karbantartó –, és mindenkinek volt munkája. A művelődési ház folyton nyitva volt. Mindig, majdnem reggeltől estig: délelőtt előkészítettük, délután pedig megtartottuk a programokat; nekem például a kedd, a szerda és a péntek volt ilyen.
– Az akkori fiataloktól ma is hallani, hogy milyen élményekkel teli táborokat szervezett a művelődési ház…
– A Cimborák kézműves táborainak központjában minden évben más-más mesterség állt: szövés, nemezelés, bőrözés, agyagozás, a személyes kedvencem pedig az volt, amikor papírt készítettünk és könyvet kötöttünk. Sokat segítettek az akkor beindult Guzsalyas Alapítvány kézműves mesterei, papírkészítőt pedig Székelyudvarhelyen találtam. A második nyári táborom a színjátszó volt. Egy nagyenyedi népfőiskolai táborban ismertem meg a nagyon jó barátommá váló magyarországi Fazekas Balogh Istvánt, aki elhozta magával kedves barátját, Adorján Viktort, illetve a Viktor feleségét, Bozai Évát. Az első évben „kész anyagból” dolgoztunk, utána bizonyos témára a csoportok megírták a darabokat, s az alapoktól kezdve felépítették, díszletet, jelmezt és minden egyebet helyben készítettek. Mindig volt valami tanulsága, valami hozadéka ezeknek a táboroknak. Olyan is volt, hogy egy résztvevőből ott, munka közben tört ki: végre megértette, képzőművész édesapja miért tud annyit szöszmötölni egy-egy munka megszületésekor. Látta, tudta, mennyi időbe telik egy alkotás létrehozása, de akkor meg is értette, miért van ez úgy. Micsoda idők voltak…
Új utakon
– Szép volt, jó volt, mégis elmentél a művelődési háztól…
– Történt egy polgármesterváltás, ami a művelődési háznál is nézeteltéréseket, konfliktusízű helyzeteket hozott. Engem ez annyira nem érintett, sőt, bizonyos fokig jól is jött, mert a nagy hangzavar közepette magamra húztam az ajtót az irodában és – a magam vigasztalására is – az utolsó másfél esztendőben elkészítettem a művelődési ház tevékenységi naplóját 1990-től 2005-ig, amit különben nem csinált volna senki, sőt, én sem, ha nem így alakulnak a dolgok, mert nem lett volna rá időm. Aztán a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, amelynek alapító tagja vagyok, úgy döntött, elnökének, Demeter Lászlónak kezdeményezésére megpróbálja megvásárolni a Baróti Szabó Dávid szülőházának telkén álló házat, és oda hazahozzuk a Kászoni Gáspár-gyűjteményt. Szerencsére a ház tulajdonosai türelmesek voltak, Demeter Lászlónak lett elég ideje, hogy a szükséges pénzt előteremtse. Erdővidék Múzeuma 2006. november 17-én nyitotta meg kapuit, én pedig 2007 márciusától jöttem át. Úgy éreztem, kell ez a változás, hogy ne égjek ki, s az amúgy nagyon szívesen végzett munkám folytatni tudjam. Mert a közösségi munka során az ember a nagyon sok keserű tapasztalat miatt könnyen kiéghet. Nagyon bántott az, amikor láttam, a körülöttem élő emberek nem elég kíváncsiak, hogy saját, illetve a település érdekében képezzék magukat, és megmozduljanak, reméltem, az új helyen többet tehetek ennek megváltoztatása érdekében.
– Mennyivel volt másabb a múzeumi munkád, mint a művelődési háznál?
– A művelődési ház tevékenysége sokrétűbb és átfogóbb volt, míg a múzeumnál sokkal konkrétabbak voltak a célok. Áthoztuk a művelődési házban egykor működő Fókusz Klubot, s lett belőle Tortoma Önképzőkör, amit Demeter Zoltánnal együtt is tudtunk működtetni, mellette kiállításokat szerveztünk, s ebben a sokkal békésebb hangulatban jutott időm arra is, hogy kielégítsem a múlttal kapcsolatos kíváncsiságomat. Nekifogtam a kórház története felkutatásának, amiről úgy gondolom, hogy soha nem lehet befejezni, pont azért, mert hál’ Istennek a mai napig működik. Igen jó élmény volt számomra felfedezni a sorok között, hogy milyen összetartó és kitartó közösségek éltek akkor, „vérizzadás” közben sem adták fel, és építettek Erdővidéknek kórházat. Ezen munka közben került elő egy halottvizsgálati törzskönyv, amely feldolgozásának szintén nekifogtam: a bő negyven éven át tartó feljegyzések (1894-től 1936-ig vezették) számos érdekes adatra világítanak rá. És az ipartestület történetét is meg kellene írni. Mert azon túl, hogy a bányászatot Erdővidéket fenntartó iparágának tartják, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy előtte azért igen szép iparosság működött. Ők voltak azok, akik hosszú időn át megtartották a települést, és róluk nem szól a fáma. Jó lenne, ha ehhez kapcsolódván megjelölnénk azokat a ma még létező épületeket is, ahol egykor a mesteremberek laktak. Elég lenne egy apró kicsi tábla, ahova felírják, hogy kinek a műhelye volt azon a portán. Nagy örömömre az a néprajzos Lakatos Csilla követ a múzeumnál, akivel egy rövid ideig együttműködtünk a jeles napokat is felsorakoztató Kalendárium sorozat létrehozásában. Bízom benne, hogy jó folytatója és megfiatalítója lesz a múzeumi munkának, életnek.
