Ukrajna nevének hallatán a magyar embernek eddig minden bizonnyal elsőként Kárpátalja jutott eszébe, kárpátaljai testvéreire gondolt, akik a Magyarországtól elcsatolt területek magyar közösségei közül minden tekintetben a legnehezebb helyzetben vannak. Üldözik anyanyelvüket az oktatásban, adminisztrációban, a kulturális életben, de az ország gazdasági lemaradása miatt életminőségük tekintetében is hátul kullognak a Kárpát-medencében. Önhibájukon kívül éri őket sok megaláztatás, bizonytalanság. Február 24. óta Kárpátalja és egész Ukrajna élete megváltozott. Fegyverek ropognak az ország keleti felében, tankok járnak már a déli országrészen és nyugatabbra is, a napokban a robbanások hangja túljutott a Tatárhágón. Ez már Kárpátalja.
Ivano-Frankivszk a Tatárhágó keleti felén fekszik, túl a magyar vízválasztón, de közel Kárpátalja keleti végvárához, a rahói járáshoz tartozó Kőrösmezőhöz. Az ott élők már az orosz támadás első napjaiban hatalmas robbanás hangjára lettek figyelmesek, úgy vélik, a tőlük kevesebb mint száz km-re fekvő repülőtér volt a célpont. Kőrösmezőn egyelőre nyugalom van, de az emberek félnek, szerintük minden bizonytalan, nem tudni, mikor terjed a frontvonal nyugatabbra és éri el őket is. Aggódnak a Kijevben és a keletibb országrészekben élő rokonaikért, azokért a gyermekekért, akik a kijelölt óvóhelyeken töltik napjaikat ahelyett, hogy óvodába, iskolába járnának. Ezt már régi ismerősöm, a nyolcvanegyedik életévét töltő Szenek Olga nyugdíjas kőrösmezői tanítónő mondja, akit telefonon kérdeztem a helyzetükről.
Szenek Olga: Arra soha nem gondoltam, hogy még életemben találkozom a háborúval. Ha nem is személyesen, de szeretteim révén, akik közül többen ukrán családba házasodtak be, és most ott élnek Kijevben. Borzasztóan aggódom értük, gyakran beszélünk telefonon, rettenetes dolgokról számolnak be. Elmondják, amikor rakétatámadás van, szaladnak a kijelölt óvóhelyre, pincébe, ahol a kisgyermekek sírnak, a nagyobbacskák rajzolnak, énekelnek, de van egy hatvannyolc éves férfi is a családban, aki nem bírja ezt a fel-le, fel-le járást, amikor a szirénák szólnak, ő inkább a lakásban marad. A nők nem tudnak munkába járni, de van egy férfi családtag, aki bankban dolgozik, ő még bejár. Nehéz a helyzetük, de nem jöhetnek el Kijevből, veszélyes járni az utcákon, nem tudnak benzint vásárolni az autójukba. Van, aki az édesanyjához sem mer átmenni a szomszéd utcába, mert közben jöhet a bombatámadás. Mondják, hogy hideg van, gyakran nincs elég jó mobiljelük a pincében, nehéz a kapcsolattartás.
Szenek Olga aktív korában Kőrösmező lelke volt, a tanítás mellett a település kulturális életének is mozgatórugója, és mindig fontos volt számára a távolabb élő magyarok odavonzása is, hogy erősítse a helyi közösségben az identitástudatot. Ennek az elszánt törekvésének köszönhetem, hogy az elmúlt harminc év alatt több alkalommal jártam Kárpátalján, és Ungvártól Kőrösmezőig találkozhattam olyan emberekkel, akik a nehéz körülmények között is tettek azért, hogy megmaradhassanak magyarnak. Kárpátalja keleti végvárát egyelőre nem fenyegeti közvetlen háborús veszély, de a helyiek felkészültek arra, ha támadás éri térségüket, segítik a menekülteket, és aki ott született, az inkább a pincébe menekül, nem hagyná el otthonát.
Szenek Olga és szintén nyolcvan év fölötti férje példa arra, gyökereink háborús időkben is erős köteléket jelentenek. Kérése, ne sajnálatot ébresszünk a háború okán bajba jutott ukrán állampolgárok és a kárpátaljai magyarok iránt, hanem segítsünk és imádkozzunk. Ők is ezt teszik minden erejükkel.