Székely Zsolt először a megjelenés előzményeiről mesélt. Mint megtudhattuk, a múlt század ötvenes éveiben Székely Zoltán, a Székely Nemzeti Múzeum akkori régész igazgatója akarta először kiadni, aki latin–görög szakos tanár volt a Székely Mikó Kollégiumban, és 1946-ban egy Pál Ernő nevű diákja ajánlotta figyelmébe a kéziratot. Székely Zoltán átadta ezt Árvay Józsefnek, a múzeum könyvtárosának, aki rövid ismertetőt írt róla a Korunkban, de az akkori körülmények között nem tudott megjelenni a napló. Miután a kilencvenes években Székely Zoltán nyugdíjba vonult, ismét tervbe vette a kiadást, előszót is írt hozzá, de végül akkor sem jelent meg, csak most sikerült kiadni, az egykori igazgató szellemi hagyatékának a feldolgozása során.

Székely Zsolt maga gondozta a naplót, előszóval és jegyzetekkel is ellátva azt. A könyvbemutatón röviden elmesélte a közönségnek Balykó Elek kalandos életét. Az egerpataki Balykó család jól szituált földbirtokos, lófő család volt, de állandóan pereskedtek, ezért Elek nem érezte jól magát otthon. Lécfalván tanult, majd Sepsiszentgyörgyön, ahonnan hazaszökött. Ezután Brassóba, majd Kézdivásárhelyre íratták iskolába, de mindenhonnan elszökött, csintalan és talpraesett gyerek volt. A nagyenyedi kollégiumból kétszer szökött meg, először Balavásárra, ahol beállt szolgálni, majd – miután az édesapja, visszavitte – Debrecenbe ment. Életének további állomásai Belényes, majd Nagyvárad, kitanulta a csizmadia mesterséget, de ügyvédi intézőként is dolgozott, majd beállt a huszárezredbe. Budapesten, Esztergomban, Nagyszombaton, majd Galíciában is szolgált, megismerkedett a birodalom különböző népeinek szokásaival. 1844-ben hazatért, 1848-ban megnősült, három gyermeke született. 1855-ben meghalt a felesége, újranősült, de később elvált. A 67-es kiegyezés utáni eseményekről is ír, nyitott szemmel figyeli a változásokat, kritizálja kora társadalmát. Régies az írásmódja, de izgalmas olvasmány, a történészek, néprajzkutatók számára fontos információkat tartalmaz, és talán az is kijelenthető, hogy enciklopédikus ismeretekről tanúskodik.

Tapodi Zsuzsa szerint a nem képzett történészek is felfedezhetnek maguknak érdekességeket a kötetben, neki például az tűnt izgalmasnak, hogy a határokon való átlépésekhez mindig passzust kértek tőle, de ő könnyűszerrel ki tudta játszani az osztrák adminisztrációt, és mindig aszerint vallotta vagy nem vallotta magát székelynek, hogy az érdekei hogyan kívánták. Kíváncsi, kalandokat kereső, sokféle tehetséggel rendelkező ember volt, akinek nem volt könnyű megtalálnia helyét az életben. A szöveg nem értelmezhető első pillantásra, hisz azóta sokat változott a nyelv állapota, az írott nyelv úgyszintén. Tanulságos az is, hogy milyen volt az iskolarendszer a 19 század legelején, milyen volt akkor az anyanyelvünk állapota, amikor az oktatás nyelve még a latin volt, a felvilágosult abszolutizmus pedig a német nyelvet terjesztette mint a birodalom nyelvét. Balykó gyakran összehasonlítja a székely és a magyar ember jellemvonásait, egyiket Attilának, a másikat Árpádnak nevezi. Tapodi Zsuzsa végül több részletet is felolvasott a kötetből, így a napló nyelvezetéből is ízelítőt kaptunk.