Beszélgetés Somogyi Győzővel, a Nemzet MűvészévelA művész kezét Isten mozgatja

2022. május 13., péntek, Képzőművészet

Július 7-ig látogatható Sepsiszentgyörgyön A magyar hősök arcképcsarnoka című portrékiállítás. A világból negyven évvel ezelőtt „kivonuló” szerzővel, Somogyi Győzővel a hatékony hazaszeretet titkáról, Lucifer trükkjeiről és a hősök ábrázolásáról beszélgettünk.

– Milyen körülmények között ébredt fel önben az értékmentés iránti késztetés?
– Katolikus családba születtem, apám-anyám vallásukat komolyan gyakorló, hívő emberek voltak, bennünket is ebben a szellemben neveltek. A tradíció és a hagyományos értékek együtt járnak a vallással, Isten teremtett világára igent mondunk, szeretjük, elfogadjuk, tiszteljük. Meggyőződésem szerint vallás nélkül hatékony hazaszeretet sincs, ellenkező esetben gyilkos indulat, rossz értelemben vett nacionalizmus következik. Katolikus teológiát végeztem, hét éven át szolgáltam papként, a teológiai főiskolán doktoráltam történelemből, előtte viszont a képzőművészeti gimnáziumban érettségiztem. A művészet és a történelem együtt vezetett el engem a hagyományőrzéshez. Meg az az ideál, amelyet talán a legtöbb fiúgyermek táplál magában: mindig is huszár szerettem volna lenni, lovat szerettem volna. Más kérdés, hogy negyvenkilenc évesen ültem először a saját lovam hátára.

– A mély vallásos hitben élés és a művészi szabadság vágya: soha nem „veszett össze” önben a két identitás?
– Nem, mivel igazából a kereszténység tesz szabaddá. Csak legenda, hogy a modern művész szabad, ellenkezőleg, erősen irányított ideológiák és stílusok, elvárások hatása alatt dolgozik. Személyes döntésem, hogy én Isten teremtett világát rajongva szeretem és ábrázolom, onnantól kezdve szabadon cselekszem, semmi sem köti meg a kezemet. Belső iránytű igazgat, az a parttalan szabadság pedig, amellyel a liberális szabadság fogalma kecsegteti az embereket, egyszerűen nem létezik. Sokkal nagyobb „rabságban”, ideológiai terror alatt él egy liberális művész, mint egy keresztény művész. Minden művészt testvérnek tekintek, és hiszek benne, hogy jóra törekszik. Legfeljebb áldozat, aki ideiglenesen a sátán hatása alá kerül, és rossz ügyet szolgál, ezért aztán soha nem indítottam ideológiai vitát egyetlen művésztársammal sem. 

– Mi táplálja akkor az úgynevezett kultúrharcot? 
– Azt nem művészek vívják, hanem művészettörténészek, kurátorok, újságírók, akik a művészek mögé bújva, őket harci fegyvernek használva élnek. Nem véletlen, hogy a modern művészeket avantgárdnak tekintik, ami előcsapatot jelent, és az a szerepe, hogy lerombolja a régi értékeket, helyet csináljon valami újnak. A rombolás megtörténik, új azonban nem nagyon született. Illetve ami született, az nem túl szép. Amúgy a kultúrideológusok ma már nyíltan megfogalmazzák, hogy a modern művészetben nincs helye a szépnek, a kritika, az irónia, a deheroizálás a vezérmotívum. Minden hagyományos értéket kigúnyolni, zárójelbe tenni, ez az ördög programja, a modern művészet pedig kocsirúdhoz kötött szamárként kénytelen haladni a meghatározott irányba. Ezzel szemben a keresztény művészet az egész emberi civilizációra kitekint, és szabadon használja. 

– Akadnak, akik Gauguin Tahiti szigetére való elvonulásához hasonlítják az ön közel negyven évvel ezelőtti elköltözését a Káli-medence egyik kis településére. Lehet beszélni bármiféle párhuzamról?
– Van benne igazság. A szellemtörténetben majdnem minden gondolkodó, művész, de akár a szentek is kivonulnak egy ponton az élet sűrűjéből. Talán nem túlzás azt állítani, hogy közelebb húzódnak Istenhez. Ki előbb, ki utóbb eljut erre a pontra, ha meg nem, annál tragikusabb, az olyanból lesz a kivénhedt hippi, aki képtelen abbahagyni a gitározást. A saját kivonulásomat soha nem menekülésnek éltem meg, hanem diadalmenetnek. Aki kivonult a panel műteremből egy kis faluba, szinte kivétel nélkül sikeres, boldog emberré vált. Amikor a múlt század nyolcvanas éveinek közepén ezt megléptem, korántsem volt bevett szokás, akkoriban a magyarországi művészek 95 százaléka Budapesten élt, aki meg nem, eláshatta magát, hiszen érvényesülni csak a fővárosban lehetett. Így aztán a vidéki művész Budapestre vágyott, a budapesti Párizsba, és így tovább. Ez az ördög csapdája.

– Mit hagyott akkor Budapesten?
– Én akkoriban az avantgárd művészeti élet közepében voltam, közeli barátságban éltem Erdély Miklóssal és társaival. Volt alkalmam tehát jól megismerni azt az utat, és felismerni, hogy tévút. Pénz, külföldi ösztöndíjak, kiállítási lehetőségek, jó sajtó szempontjából sikeres lehet, viszont a halálba vezet. A lényeg azonban nem is az ettől való eltávolodás, hanem annak a földi paradicsomnak, Isten közelségének a megtalálása, ami a művész számára igazán ihlető közeg. Gauguin is azt találta meg. 

– Annak idején önt gyakorlatilag kilökte magából az egyház. Mennyire viselte ez meg?
– Akkoriban az egyház a kommunisták uralma alatt nyögött, így számomra nem volt túl nagy jelentősége az egésznek. A személyemmel kapcsolatban a püspökömet olyan választás elé állította az államvédelmi rendőrség, hogy vagy ő távolít el engem, vagy a szervek, ám az utóbbi sokkal rosszabb lesz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a püspököm a börtöntől és a kínzásoktól mentett meg azzal, hogy elküldött. Azért is könnyebb volt elviselni az egészet, mert eleve művészi pályára készültem, a művészetemben pedig máig profitálok mindabból, amit a teológián tanultam. Egészen pontosan abból a tudásból, amit a keresztény vallás és kultúrhagyomány, az egyiptomitól a perzsáig terjedő kultúrörökség tekintetében ott felhalmozhattam, illetve ama kultúrák által kínált hihetetlenül gazdag esztétikai örökség. Csak a hosszú távú, örökkévaló értékekhez érdemes kötődnünk, azokat szolgálnunk.

– Egyetlen pillanatig sem érezte annak a veszélyét, hogy tényleg „eltemeti” magát messze a fősodortól?
– Nekem sosem volt jó sajtóm, a művészettörténészek, kritikusok nem bántanak, egyszerűen nem vesznek tudomást rólam. Viszont az emberek hihetetlen szeretettel fogadják, amit csinálok, nekem minden képemet még nedvesen megveszik, a vásárlóim barátaimmá válnak és maradnak. És ez visszaigazolja, hogy jó úton járok.

– Azzal, hogy ezt az életformát választotta, a szabadságot választotta. Van önben bármilyen hiányérzet, amit a nagy művészeti iskoláktól, műhelyektől való távollét okozhatott? 
– Nincs. A kultúrtörténet azt igazolja, hogy csak helyi kultúrák léteznek, a globális világkultúra csak Lucifer trükkje. Fel sem merül bennem, hogy kiállítsák egy képemet mondjuk a Guggenheim Múzeumban, nekem ahhoz semmi közöm. Én magyar művész vagyok, ha a magyar néphez tudok szólni, az tökéletesen kielégít, boldoggá tesz. Nem sikert akarok, hanem szolgálni. A nyugati kiállításaimat többnyire értetlenség fogadta, a grafikáimat hóbortnak vagy poénnak gondolták, míg Csehországban vagy Romániában – egyáltalán a keleti régióban, ahol megszenvedték a törököt vagy a szovjeteket – megértettek. Hangsúlyozom azonban: én a magyarságot akarom szolgálni, nem pedig a világkultúrát.

– A sepsiszentgyörgyi kiállításon látható arcképcsarnok többek között az ikonszerű ábrázolással kelti fel a figyelmet. Mi magyarázza ezt a stílust?
– A szakrális emberábrázolás valamennyi nagy vallásban azonos. Buddhát is csak frontálisan, átszellemült arccal lehet ábrázolni, de az európai művészetben is sokáig elképzelhetetlen volt egy hős vagy király nyegle élethelyzetben való megjelenítése. Én a magam kárán jöttem rá, hogy nincs más út, mint a barokk portrék vagy az ikonok mintáját követni. Ha hősöket ábrázolok, nem karikatúrát akarok alkotni, nem az emberi gyengeségeket, hanem épp az emberfeletti teljesítményt akarom megörökíteni. A témák, ötletek pedig jönnek, sem témán, sem technikán nem spekulálok. Hiszek benne, hogy Isten mozgatja a művész kezét, az én dolgom, hogy lazán átengedjem magam a folyamatnak.

Somogyi Győző
Grafikus és festő, Budapesten született 1942. július 28-án. 1956–1960 között a Képzőművészeti Gimnáziumban tanult, 1962–1968 között a budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémia hallgatója: 1967-ben szentelték pappá, 1968-ban doktorált egyháztörténetből. 1975-ben kilépett az egyházi rendből és szabadfoglalkozású képzőművész lett. 1973 óta rendez grafikai kiállításokat, 1980 óta elsősorban fest. 1985 óta gazdálkodik Salföldön. Elsősorban a magyar történelmi viseleteket, a népi építészetet kutatja és rajzolja. Legnagyobb alkotása 100 magyar hadtörténelmi személyiség arcképének megfestése (1986–1996), amely eredetileg A magyar hősök arcképcsarnoka címen jelent meg kiállításokon és könyv alakban is. Legfontosabb díjak, kitüntetések: Az országos grafikai biennálé nagydíja, Miskolc (1977); Március 15. díj (1983); Munkácsy Mihály-díj (1988); Pro Natura díj (1992); Magyar Művészetért Díj (1992); Kiváló művész (1997); Prima díj (2003); Kossuth-díj (2012); Magyar Örökség díj (2014); A Nemzet Művésze (2014). 

Hozzászólások
Szavazás
Ön hol tervezi idei nyaralását?








eredmények
szavazatok száma 659
szavazógép
2022-05-13: Nyílttér - :

Nőszövetségi imanap Orbaiteleken

A május 7-én, szombat délután megszervezett közösségi alkalmon négy egyházközség nőszövetségeiből mintegy negyvenen gyűltek össze közös istentiszteletre, együtt imádkozásra és tartalmas együttlétre az Orbaiteleki Református Egyházközség imatermében. 
2022-05-13: Kiscimbora - :

Irány a suli! (Zágoni Balázs)

(részlet)
Fiúk, irány Kolozsvár!
Amikor már jól ment az írás-olvasás, a kegyelmes nagyúr eldöntötte, hogy Zsigát elküldi a kolozsvári kollégiumba, ahol a híres Apáczai Csere János oktatja a tanulni vágyó fiatalokat. Zsuzsi bosszankodott, amiért ő leány létére nem utazhat Kolozsvárra, a bátyjával együtt. Hol itt az igazság?!
De Zsiga sem örült a hírnek, mert neki már elege volt a tanulásból. Tudott írni-olvasni, tudott három imádságot, minek kell ennél több? Hát nem sokkal jobb lovagolni, kardozni és madarakra lövöldözni? De az édesapja hallani sem akart erről. Azt mondta, ahhoz, hogy jól boldoguljon majd a főúri társaságban, eligazodjon a politikában és hadakozásban, és nem utolsósorban vezetni tudja a saját birtokait, tanulnia kell! Azt találta ki, hogy Zsigával együtt elküldi Jóskát is Kolozsvárra, fizeti az ő tandíját is, hátha így a fiának nagyobb kedve lesz az egészhez. Így is lett.
A két fiú lóháton indult el, Jóska apja és a nagyúr két katonája kísérte őket Kolozsvárra. Leghátul ökrösszekéren jött utánuk Zsiga felszerelése.