Éppen csak elcsendesültek Szilágyi István eposzméretű, Messze túl a láthatáron (2020) című regénye körül a viták, disputák (szinte minden kritikus, irodalomtörténész megszólalt!), máris új könyvét adta ki a Magyar Művészeti Akadémia kiadója: A hóhér könnyei.*
Ez esetben apróbb írásaiból válogatott egy kötetre valót a szerző, jobb szó híján nevezzük novelláknak azokat, műfaji meghatározást amúgy sem írt a cím alá. Úgy tudja azt szakíró és átlagolvasó egyaránt, hogy Szilágyi prózaművészete a nagy regények írása közben alakult ki, főleg a Hollóidő (2001) volt a kohó, amelyben izzott a szó, a mondat, a nyelv, az irodalomtörténet-írás nagymestere, Görömbei András ezt így fogalmazta meg: „A regény Kemény Zsigmond-i hagyományait képes szintézisbe hozni a posztmodern világtapasztalat sugallataival.” Azért fontos idézni ezt a súlyos megállapítást, mert A hóhér könnyei írásainak egy részét Szilágyi még az „átkosban” írta, a nyolcvanas években, és az Utunk Évkönyvek őrizték meg azokat. (Ma egy-egy Utunk Évkönyv értékes könyvritkaságnak számít Erdélyben!) Ha elmélyülten, stílusra, nyelvre figyelve olvasunk, már ezekben az írásokban is fölfedezhető a nagy hatósugarú írói szándék: egybeolvasztani, összeforrasztani a magyar prózai hagyományt a posztmodern kísérletekkel. Igaz, Szilágyi már ekkor készült nagy prózaeposzainak megszerkesztésére. A címadó írás, A hóhér könnyei éppenséggel a Messze túl a láthatáron előzménye, ujjgyakorlata, meg is jegyzi zárójelben: (Készült a 18. századi boszorkányperek felhasználásával. Utunk Évkönyv, 1980).
Az 1980-ban született előgyakorlatot a regénnyel összevetni már nagy méretű tudományos traktátusba kívánkozik, de néhány glossza, tétel, tézis idekívánkozik. Mindenekelőtt az, hogy Szilágyi szinte egyedülállóan el tud mélyülni egy kor embervilágában, eszmerendszerében, szokásaiban, a társadalom mélyrétegeiben. A Rákóczi-féle szabadságharc bukása után vagyunk, félelmetes zuhanással bukott vissza az ország a középkor bugyraiba, az ölés, a gyilkolás most már nem a harctereken folyik, hanem a máglyákon, Borka, Örzse, Dorkó, Pila, az elítélt, szadista inkvizítorok, sunyi besúgók juttatnak autodaféra rendszerint koldusszegény ártatlanokat. A két mű, a két munka főszereplője is azonos: Tompay Vajtha Mátyás egykori szabadságharcos, most Tipród vármegye főbírája. Irodalmunk jeles meditáló, töprengő hőse ez a Tompay. Belül, a gondolatrendszereiben, lelkivilágában egészen más áramkörök keringenek, mint hétköznapi életében. Iszonyodik attól, amit naponta csinál, menti (ahol menthető) a nyomorultakat, igyekszik elviselhetővé tenni a kínzásokat, a haldoklás, a vonaglás fázisait, és halottat soha nem éget meg. Az élethelyzetek, a sorsok viszonylagos volta miatt vajúdik sokat, s egyik tételét a kötet egy másik írásában, Az emlékezés göröngyein című novellában találjuk meg: „Ahhoz, hogy az ember a helyzetével békétlenkedjen, én úgy gondolom, ismernie, látnia kell másmilyen életet, mint az övé, amelybe belekívánkozzék, ha pedig ez nem sikerül, szánja miatta magát.” (73. old.)
Nos, Szilágyi Istvánnak volt és van alkalma számtalan élethelyzetbe belehelyezni saját sorsát, a kolozsvári világítótoronyból látja a fél világot, s tudja, hogy a békétlenség, az elégedetlenkedés nem elegendő, meg kell toldani azt… De mivel? Tézisekben, tételekben soha nem gondolkodik. Elmerül az élet rengetegében, és sorsát sok millió nemzet- és embertársa sorsával veti össze. Tudjuk róla, hogy a szorgalom, a munka megszállottja, az írás summáslegénye, nincs fontosabb bajvívás számára, mint nekiveselkedni a betűk rengetegének.
S most ismét a „hóhér könnyeiről”. Nem is olyan rég, bő két évszázaddal ezelőtt még elfogadott mesterség, „szakma” volt a hóhérság. A bakó úgy élte hétköznapjait, mint a fegyverkovács, a szabó, a lócsiszár vagy a csizmadiamester. Még azt is regélik, hogy asztalhoz ült a halálraítélttel, és együtt fogyasztották el az utolsó falatokat, együtt itták meg a kimért flaskó bort, talán még sírtak is közösen. Különös, furcsa kapcsolat alakult ki a két személy között, éppen jó arra, hogy egymás helyzetébe beleképzeljék magukat. Fontos, igen fontos szövegtest A hóhér könnyei, mert ebből bomlott ki a nagyregény, Szilágyi István legutóbbi, sikeres erőpróbája.
De a Hollóidőnek is van előgyakorlata. Hadban az írás címe. Ha tisztes ipar volt a korban a bakó mestersége, akkor a hadászat főfoglalkozásnak számított. Nem csoda. A „két pogány közt egy hazáért” korát élte a magyarság, pusztított, égetett a török, hódított a nímöt, s a reformáció hulláma is ekkor érte el az országot. S mégis, ebben a félelmetes embermészárszékben Bancsy úr, a hadnagy undorodik, ha magyar vitézek török fejekkel labdáznak, iszonyodik a török fejekből rakott piramistól. A rakás tetején egy török felakadt szeme rá mered. Őt nézi. Talán több ez, mint egy halott fej nézése: „Níz, most is níz. Tán az Isten lát a nyomorult busurmán szemivel engemet…” (36. old.)
Nagyon vegyes, témákban, korszakokban eltérő, egymástól távol álló írásokból áll össze a kötet. Mester Béla, a Szilágyi-életmű monográfusa kivételes alkotásnak, mesterműnek nevezte A végállomáson leszállsz című novellát. Ez a jelen kötet első írása. Az olvasó kiléphet a térből, az idő is relatív, valahol, ismeretlen tájon gyorsvonat robog, s egy idős, vak asszony várja, hogy valamelyik utas végre útba igazítsa, valaki segítsen neki a leszállásban. Ennyi a történés. Mert nem történik semmi. Még a kalauz is bujkál, rejtőzködik, tempózik, nehogy a jóságra rákényszerüljön, nehogy hóna alá kelljen nyúlni a szerencsétlennek. Még a fülkében maradt gyékényszatyrot és botot sem viszi utána. S mondja, mondja a magáét az öreg, vak asszony. Különös bravúr ez, a kettős narráció bravúrja.
De találunk más nyelvi, stilisztikai mutatványt is a kötetben. Bretter György irodalomkritikus szerint a Szilágyi-művek „tárgya maga a nyelv”. Álljon itt néhány elfeledett, de Szilágyi által felújított szó: bevaszkolódtam, elékecmereg, forszírozza, dübückölés, nímandok.
A Nagyapám nem huligán hőse egy kisiskolás fiú, Daczó Bernát. Ő „beszélget” az igazgató úrral. Úgy beszélget, hogy csak ő szólal meg. Az igazgató szövege kipontozva. Félszárnyú dialógus. Hallatlanul izgalmas állapotot idéz elő az olvasóban! A gyerek szövegéből kikövetkeztethető, mit mondott az igazgató, s különösen fölajzó az, hogy – akárcsak egy bírósági tárgyaláson – a vád alá helyezett, megrágalmazott, huligánnak nevezett nagyapát az unoka csodálatos védőbeszédével, nagy zökkenőkkel ugyan, de mégis megvédi, fölmenti. Mondattöredékek. Csonka mondatok. Mondatszók. Kipontozott befejezetlenségek. Sziporkázó kérdések, felkiáltások. Páratlan, rendhagyó írás irodalmunkban.
Szilágyi regényét, Agancsbozót című remekművét betiltotta a kommunista cenzúra. Csak 1990-ben, a rendszerváltozás után jelenhetett meg. Ámul az olvasó, hitetlenkedik! A Víkend című írásában (amely az 1987-es Utunk Évkönyvben jelent meg!) sokkal több a politikum, mint az Agancsbozótban. A bővített szocialista újratermelés, a tervgazdálkodás akkora nyomort zúdított milliós tömegek nyakába, ami a középkori jobbágyságot is túlszárnyalta. Szilágyi olyan fifikával, akkora leleményességgel vezeti az olvasót két frissen érettségizett fiatal nyomain, hogy a cenzor bizonyára csak a külsőségekre figyelt. Csende Tibi a katonai szolgálat letelte után gyári munkás lesz. Szilágyi megnyitja a proletár nyomor kapuit: „Félhomályban vergődő, tülekedésből előkígyózó sorok: mindegyik tömött szürke szálat maga felé húzza, fésüli egy-egy gyárkapu.” (81. old.) Még József Attila szélsőséges proletár verseiben sem jelentkezik ilyen csupaszon a munkássors. Ezt úgy csinálja Szilágyi István, hogy a borzalmas élethelyzeteket mindenkori, törvényszerű, elkerülhetetlen állapotoknak tünteti föl. Alkohol. Szívinfarktus. Korai öregség. Romlott paszulykonzerv. Természetesen számolt az olvasó intelligenciájával. Csende Tibi a barátjával, Szütyővel vidékre utazik. Szütyő szüleihez. Kiderül róla, Ákos a rendes neve. Iszonyatos tákolmány csizmát visz ajándékba az apjának, anyjának sütőport. Tartottak disznót a szülők, de le kellett időnap előtt vágni, mert nem volt gabona, amivel tarthatták volna („s kukoricatábla szalad / csövestül” – J. A.). Vészes a szegénység, csakhogy falun nem látszik annyira, mint városon. Rejtjelezett. Fűtetlen szoba, kevés puliszka, még kevesebb tej. Darócruha. Rongyos nadrág. Vásott kabát. Langyos meleg a padkán, a kemence mellett. Hihetetlen, hogy ez az írás 1987-ben megjelenhetett!
S végezetül egy érzelmes, fájdalmasan szép darab: Karácsony Menyőben. A Temesváron kirobbant forradalom hősét, Tőkés Lászlót egy Szilágy megyei kis faluba, Menyőbe hurcolták el a pribékek. Ezt akkor senki sem értette. Szilágyi sem: „Hétfőn délelőtt azon gondolkodom, lássuk, egyszer még ebben a kurva életben rá tudok-e hibázni ezeknek a logikájára.” (131. old.) Hogy nem börtönözték be? Hogy nem végezték ki? Áthajlik az írás lírába. Autóba ül a családjával, és meg sem állnak Menyőig, hogy ott tudják meghallgatni Tőkés tiszteletes karácsonyi igehirdetését, s elénekelni: „Krisztus Urunknak áldott születésén…”
* Szilágyi István: A hóhér könnyei, Magyar Művészeti Akadémia Kiadó, Budapest, 2021
