Csütörtök este népes közönség jelenlétében nyílt meg a Balázs Ferenc pedagógus, fotográfus életművéből ízelítőt nyújtó tárlat Székelyudvarhelyen a művelődési ház koncerttermében. A kiállítás kurátora Balázs Attila, a tárlatot Bálint Zsigmond marosvásárhelyi fotóművész, egykori osztálytárs, valamint Szabó Károly fotós-filmrendező, a 85. életévét október 5-én betöltött Feri bácsi egyik kedves tanítványa nyitotta meg. A tárlat a Bethlen Gábor Alap támogatásával, a Face to Face Egyesület szervezésében valósult meg.
Feri bácsi
Balázs Feri bácsi azért kérte a kollégáit és a diákjait annak idején arra, hogy ne szólítsák őt semmiféle elvtársnak, mert ki nem állhatta ezt a „pártos titulust”. Úgyhogy immár hosszú évtizedek óta Feri bácsiként ismerik őt Székelyudvarhelyen és annak környékén. Korondon született 1937. október 5-én parasztcsaládban, amelytől – a kevés birtok mellé sok gyermek született – nem volt idegen a továbbtanulás. Mivel a „kicsi magyar időben” nyiladozott az értelme, már akkor felfigyelt a cserkészekre, de ahogy sok mindent, ezt a mozgalmat is elsöpörte az 1945 után beköszöntő új rendszer. Az emlék azonban megmaradt, csak éppen több évtizedet kellett várnia, hogy maga is tevékeny részese lehessen ennek a testet-lelket-jellemet erősítő, keresztény és polgári alapokra épített mozgalomnak.
Mivel a továbbtanulás biztosított egyfajta kiemelkedést, Marosvásárhelyre került, ahol akkor igen erős műszaki középiskola működött. Osztálytársai közül szívesen és nagy szeretettel említi Bálint Mózest, aki ugyancsak Székelyudvarhelyen él – az egykori matricagyár nyugalmazott művezetője –, és Bálint Zsigmond fotóművészt, aki gépészmérnöki oklevelet szerzett, majd hosszú ideig a szakmájában dolgozott, ám az 1960-as évek végétől idehaza és külföldön is leginkább fotóművészként tartják számon. Feri bácsi elmondja, hogy középiskolás korukban a Bálint Zsigmondtól kölcsönkért fényképezőgéppel sajátította el a fotózás alapjait. Később Korondon dolgozott, bérelszámoló volt rövid ideig az edénygyárnál, majd a székelyudvarhelyi József Attila helyi ipari vállalathoz került, ahonnan főgépészi állásba ment át az akkor épülő készruhagyárhoz, ahol tíz évet töltött. A pionírháznál létrehozott szakirányítói állást 1974-ben pályázta meg, és egészen 1997-es nyugdíjazásáig az 1990 után Tanulók Házának átnevezett intézményben dolgozott.
Évtizedeken át fotós szakkört vezetett, közben számos honismereti tábort és vetélkedőt is szervezett. A 12–14 fős fotós csoportokba minden évbe kerültek tehetséges gyermekek, akik a továbbiakban valamilyen módon kapcsolódtak ehhez a művészeti ághoz. Többek között Zenglitzky Zoltán (1965–1997) filmrendező-operatőr, Marossy Géza operatőr, Szabó Károly fotográfus-rendező, Fazakas Szabolcs rajzfilmrendező, a Mini Erdély Park tulajdonos-ötletgazdája és Balázs Attila fotográfus – Feri bácsi kisebbik fia –, aki fotószakot végzett Kolozsváron, majd a rali- és a sportfotózás egyik hazai szaktekintélyévé fejlődött az évek során.
Feri bácsinak egy tematikus kiállítása volt ez idáig, amelyben az 1989-es változásokról „számolt be” fotós szemmel, de ez a mostani a „rejtett értékekből” mutat fel egy olyan keresztmetszetet, amely a hetvenes-nyolcvanas évek letűnt székelyudvarhelyi világába nyújt betekintést.
Milyen ez a mostani kiállítás?
Mindenképp izgalmas, hiszen a 24 és 36 kockás fekete-fehér filmtekercseket teljességükben soha nem dolgozta fel a szerző. Balázs Attila (1975) elmondta, hogy gyermekkorukban jól ismerték a színes diafelvételeket, mert azokat különböző rendezvényeken, de odahaza is gyakran vetítették, viszont a fekete-fehér képek negatívjai jórészt ismeretlenek voltak. „Mintegy húszezer képkockáról beszélünk, amelyeket most átnéztem, hiszen gyakorlatilag szabad kezet kaptam, de ennél jóval több van, ha minden korszakot sorra veszünk. Úgymond én vagyok a mostani kiállítás »kurátora«, édesapám nem szólt bele. Engem is meglepett ez a mennyiség s a minőség! Tudom, dokumentarista archívumként ez a kollekció megkerülhetetlen lesz azok számára, akik Székelyudvarhely, Udvarhelyszék, illetve Erdély fotográfiai lenyomatát kívánják kutatni az 50-es évek második felétől napjainkig. Az itteni pionírház oktatójaként, amatőr fényképészként számos eseményt végigfotózott, illetve megörökítette azokat a honismereti túrákat, kirándulásokat, amelyeket maga szervezett a gyermekeknek a környéken, de Erdély-szerte is. Mivel nem intézményeknek, nem a városnak, nem valamely szerkesztőségnek dolgozott, úgymond szabadon fényképezhetett. Ugyanez az érzékenység követhető végig nála az 1989-es rendszerváltoztató forrongások pillanataiban, illetve később is, amikor szerepet vállalt a cserkészmozgalom újjászervezésében. Utolsó aktív időszakában, nyugdíjazása előtt a Tanulók Házánál vezetett fotós kört, illetve részt vett a cserkészek számára szervezett programokban a 90-es években, de ekkor már jóval korszerűbb technikák álltak a rendelkezésére. Első fényképezőgépét 1957-ben vásárolta. Én ettől az időszaktól kezdve tartom őt fényképésznek. Kiválasztottam innen kezdve az 1989-ig terjedő időszakból 350 képet, amelyet aztán 100-ra csökkentettem, majd 50-re. Tisztában vagyok azzal, hogy az a terem, ahol most kiállítjuk a nagyított kópiákat, tulajdonképpen 35–40 kép elhelyezésére alkalmas. Elsősorban Székelyudvarhely képi megjelenéséről szól ez a válogatás.”
Balázs Attila távlati terve, hogy édesapja fotóiból és más kollekciókból létrehozzon egy kutatható regionális adatbázist, amely a múlt század ötvenes éveitől a rendszerváltozásig vagy éppenséggel az ezredfordulóig terjedően őrzi majd és közkinccsé teszi a történések „képi üzeneteit”.
A boldogabb ember
Egyáltalán nem véletlen, hogy ebből a gazdag és ez idáig jórészt rejtőzködő fotótékából válogattunk néhány felvételt alulírott A boldogabb ember című regényéhez, melyből a Háromszékben is tervezünk ízelítőt nyújtani. Alkalmi, dokumentarista és szociofelvételekről van szó abból a korból és azokról a helyszínekről, ahonnan valók, ahol a regény létező, illetve kitalált szereplői éltek vagy ma is élnek. Esetleg: élhetnének. A „hasonlóság”, az „illeszkedés” a valóságoshoz, a „majdnem egybevágás” nem véletlen, jó szándékkal segítheti a vizuális és a szöveg által keletkező belső, a lelki élményt egyaránt.
Simó Márton
