Kétségtelen, hogy a község Nagyküküllő közelében elhelyezkedő települései előnyösebb helyzetben voltak korábban is, mint az odébb és magasabban fekvő, tagoltabb határral rendelkező három, felekezetileg is elkülönülő falu: Béta, Dobó és Vágás lakói. Agyagfalva és Magyarós vasúti megállóhellyel is rendelkezik, a községi bekötőutakon pedig mindössze egy, illetve másfél kilométert kell megtenni a faluig.

A folyó két partján, valamint annak közvetlen közelében lévő földterületek kiválóan alkalmasak gabona- és zöldségfélék termesztésére. Az ebben érdekeltek, azok a családok, melyek itt rendelkeztek birtokokkal, messzemenően éltek is ezzel a lehetőséggel. Udvarhelyszéken Bögöz, a Bögözi-medence – akárcsak Székelykeresztúr és vidéke – valóságos éléskamrának számított a Sóvidékhez vagy a Hegyaljához képest. Még a mezőgazdaság „szocialista átalakítása” (1962) után is sikeresen gazdálkodhatott itt a „közös”, azaz a termelőszövetkezet, gépészeti állomást (SMA) telepítettek a községközpontba, ahol szervizelték a környékbeli kollektív gazdaságok által használt gépparkot, a vonatállomáson pedig rámpákat, raktárhelyiségeket alakítottak ki a gabona és egyéb termények – pityóka és cukorrépa – berakodására.

Meg kell említeni, hogy a Héjjasfalva és Székelyudvarhely közötti szárnyvasút, amelynek hossza mintegy 50 km, egy jóval régebbi időszak, a dualizmus korának hozadéka (1888), amikor a Székelyföld különböző régióit igyekeztek bekapcsolni a vasúti vérkeringésbe. Ez a szállítási-közlekedési lehetőség – még akkor is, ha nem sikerült abban a korban, de azóta sem Székelyudvarhelyről Parajd és Csíkszereda felé megteremteni a kötött pályás kapcsolatot – mindenképpen jelentős gazdaságélénkítő szereppel bírt.

A Nagyküküllő és a vasút közelében haladó 137-es számú megyei út – amelynek teljes felújítása talán már ebben az évben elkezdődhet (ezt a riportot 2022. július-augusztusában készítettük, amikor hirtelen „forráshiány” keletkezett a megye költségvetésében) – tulajdonképpen országút jellegű és fontosságú, hiszen kijáratot biztosít a Segesvár–Kőhalom–Brassó közt haladó fő közlekedési folyosó, az E60-as gyorsforgalmi út, a fő vasútvonal, illetve Dél- és Közép-Erdély, valamint a Maros-völgye irányába.

A községközpont Székelyudvarhelytől 10, Székelykeresztúrtól 15, Segesvártól 37 kilométerre található, ami lehetővé teszi a viszonylag zökkenőmentes ingázást. Ha Segesvár napjainkban már nem, de Székelykeresztúr és Székelyudvarhely továbbra is vonzó a középiskolások és az aktív munkavállalók számára egyaránt.

Változó arculat

Mivel vizsgálódásunk fő irányultsága a településkép és annak legújabb kori módosulása, mindenekelőtt vegyük számba, hogy mi is volt itt korábban, és mivé lett egyik-másik falu a legutóbbi évtizedekben.

Mivel viszonylag közel van a Székelyföld pereme, ami az egykori Királyfölddel, a szász vidékekkel, történetesen a Segesvárszékkel (Schӓssburger Stuhl) fennálló szomszédságot is jelentette, főleg a központi utcákban és a középületeken – Bögözben, Agyagfalván –, ahol igénybe vették külső építőmesterek szaktudását, jól érezhető a szász hatás, ez a csűrök, gabonások kialakításában is tetten érhető.

Már a 18–19. század fordulójától kezdődően általános volt a cserép- és a téglahasználat. A falazásokhoz csak a legritkább esetekben használtak fenyőfát, hiszen ezek a települések többnyire csak lombhullató erdőkkel rendelkeznek, nem volt olyan, akkora kiterjedésű és gazdagságú községi vagy közbirtokossági tűlevelű erdősége egyik közösségnek sem, mint Udvarhelyszék-Hegyalja vagy a Sóvidék településeinek, ahol gyakran alkalmaztak zsindelyfedést, és ugyancsak fenyődeszkából készültek a kerítések, abból alakították ki a díszes körtornácokat és az ereszek burkolatát, a székely kapuk nyílóit is. A helyben és a közelben égetett tégla és cserép mellett bőven rendelkezésre állott itt a Nagyküküllő medréből vagy árteréből kitermelhető kő, kavics és homok, amelyek hasznos építőanyagok voltak mindvégig az utóbbi két évszázadban.

Az így készült épületek a helyi, olcsó, ám mégis igényes alapanyagok jóvoltából eléggé tartósak. Igen sok volt az olyan lakóház és melléképület, amely viszonylag sértetlenül maradt fenn, ám a legutóbbi életformaváltás hatására, épp napjainkban válik a modernizáció áldozatává.

A községközpontban, de Agyagfalva és Székelymagyarós mellékutcáiban is, azokon a falurészeken, ahol kizárólag gazdálkodással foglalkozó családok éltek – a maguk hagyományos építkezési kultúrájával – gyakoribb volt a fenyőfa építőanyagként történő hasznosítása. Itt is megfigyelhető az a jelenség, hogy a gazdasági épületek – csűr, gabonás – impozánsabbak, és szemmel láthatóan tartósabbak, időtállóbbak, mint a két- vagy háromosztatú lakóházak. Kőből vagy téglából rakott kaput, kő- és deszkakerítést, kis- és nagy székely kaput egyaránt találunk itt. Ha nem is voltak általánosan elterjedtek a fűrészelt mintás kerítések, tornácok, oromdíszek, a dekorációs szándék végigkísérte a 18–19. században az itteni népi építészetet, és fennmaradt egészen a 20. század közepéig, amikor általánossá vált a „korszerű”, illetve az iparból származó nyersanyaghasználat. A teljesen „kozmopolita” anyag- és formahasználat aztán az Európai Unióhoz való csatlakozást követően, a piacliberalizáció következtében hódított és hódít ma is egyre nagyobb teret.

Agyagfalva, Mátisfalva, Székelymogyorós

A székely nemzetgyűlésekről is híres falu a községközponttól nyugatra, a Nagyküküllő bal partján található, korábban gyakorlatilag zsákfalunak minősült, de az utóbbi években személygépkocsival is jól járható, 7 km hosszúságú aszfaltozott út vezet innen Székelymuzsnára (DC 15), egyharmadára csökkentve Székelyderzs felé a közúti távolságot, viszonylag könnyű kijutást kínálva a Maros megyében található Erked, Szederjes, illetve a Szászkézden áthaladó gyorsforgalmi út irányába.

Az 1848-as forradalom és szabadságharcra, a székely nemzetgyűlésekre utaló emlékművet 1975 és 1982 között készítették. A maitól teljesen eltérő megfontolások alapján, a népek közötti megértést, a testvériséget is bele kellett fogalmazni anélkül, hogy a konszenzusra és a valóságra épített történelemszemlélet és pedagógia meghonosodott volna az akkori ideológiákban vagy a közbeszédben. A Hunyadi László (1933), Kiss Levente (1944), Kulcsár Béla (1929–1976) által alkotott háromfős munkaközösség nyerte az akkori megyei tanács, a megyei pártbizottság által kiírt pályázatot, de a szoboregyüttest csak a rendszerváltozást követően, 1990. október 14-én avatták fel.

Néhány éve az emlékmű közelében kis múzeumot hoztak létre, ahol az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz köthető dokumentumok és relikviák másolatait őrzik, de lehetőség van itt más tematikus kiállítások és rendezvények megtartására is. Normális körülmények között ennek a helynek van idegenforgalmi jelentősége is, hiszen szerepel a programkínálatban, újabban pedig a hagyományőrző csoportok – íjászok, barantások, huszárok – is felfedezték a helyben rejlő lehetőségeket.

Agyagfalva hagyományos népi építészetén mindmáig erősen látszik a szász hatás, a rendelkezésre álló kő, homok és mész volt hosszú időn át a fő alapanyag. Nevére azonban rácáfol a település, a környéken itt található a legkevesebb agyag, helyben történő égetésről szó sem lehetett, úgyhogy amennyiben téglát vagy cserepet kívántak felhasználni, azt a Nagyküküllő mentéről, főleg Segesvár és Székelykeresztúr irányából tudták beszerezni.

Feltételezhető, hogy a 15. század második felében alapították – hiszen az 1506-ban tartott nemzetgyűlésen hivatkoznak a településre –, itt állt a környező falvak, a beolvadt Fancsika, Décsfalva és Székelymagyarós közös temploma a reformáció előtt. Egyébként ennek a többször átalakított agyagfalvi templomnak a legkorábbi részletei a 13. század elejéről valók; később gótikus modorban tovább építették, majd bővítették és toronnyal látták el (1628), de gótikus elemei a legkorábbi épületrészben ma is fellelhetők.

A viszonylag kis kiterjedésű határ soha nem volt képes eltartani a lakosságot. Aki tehette, más településeken vásárolt birtokot, vagy pedig valamilyen kézművesség vagy háziipar, netán szolgáltatás gyakorlásával egészítette ki a jövedelmét. 1850-ben 805, 1900-ban 906, 1910-ben 946 lakosa volt. A régi román világban ehhez a szinthez képest mintegy 50 fővel apadt a lakosság a múlt század húszas és harmincas éveiben, aztán érezhető volt enyhe gyarapodás a kicsi magyar időben – 1941-ben 886 főt írnak össze –, de a berendezkedő szocializmus éveiben ismét csökkent: 1956-ban 859, 1966-ban 703 lélek él itt. Feltételezhető, hogy Székelyudvarhely és Székelykeresztúr iparosítása lakosságmegtartó erővel bírt, hiszen 1977-ben 847-en, 1992-ben 795-en lakták. 2002-ben Sepsiszéki Nagy Balázs szintén 795 főt említ a helyiektől – lelkésztől és pedagógusoktól – gyűjtött információk alapján, 2012-ben pedig 760 lakost írtak össze a népszámláláskor.

A három településről ide beiskolázott elemi és általános iskolások száma a Berzenczey László Általános Iskolában a következőképpen alakult: alsó tagozaton 39 (2017), 43 (2018), 41 (2019); felső tagozaton pedig ugyanezekben az években 41–48–41. A húsz évvel korábbi statisztika szerint alsó tagozaton akkor 21 gyermek tanult – ehhez hozzászámítható 6–6 mátisfalvi, illetve magyarósi kisiskolás –, felső tagozaton 42 fő volt a létszám (2002). Gyakorlatilag 9–10 fős évfolyamokkal lehet számolni az itteni iskolában, amiből 6–7 gyermek agyagfalvi illetőségű.

Akárcsak a községközpont esetében, itt is megfigyelhető, hogy 1990 után nem mezőgazdasági jellegű termelő és szolgáltató cégeket hoztak létre, amelyek tőkét és munkaerőt vonzanak, miközben az amúgy is kétlaki életet élő helyi munkavállalók körében egyre inkább visszaesik a mezőgazdaságból élők aránya, annak ellenére, hogy a földterületek és a termelőeszközök ismét magántulajdonba kerültek.

Az ezredforduló idején az itt élők 372 szarvasmarhát, 92 lovat, 990 juhot tartottak (2002. január). Nem sikerült ugyan falvankénti bontásban megszerezni a gazdasági ágazatokra érvényes adatokat, annyi azonban nyilvánvaló, hogy a manapság működő vállalkozások 22 százaléka kereskedelemmel foglalkozik – a forgalom 11,8 százalékát valósítva meg –, 18,6 százalék a könnyűiparban érdekelt – 45,4 százalékos (!) bevételi részesedéssel –, míg a mezőgazdasági jellegű magánvállalatok aránya 3,4 százalék, de az innen származó haszon mindössze 0,1 százalék.
 

Béta, Dobó, Vágás – katolikus és kicsit más

Ellentétben a község Nagyküküllő közelében fekvő településeivel, ez a három „hegyvidéki” falu földrajzilag és felekezetileg is elkülönül. Ha olyan lenne a helyzet, s ha mutatkozna rá kellő akarat, akár a különválást is „megbírná”, hiszen korábban – az 1968-as közigazgatási átszervezésig – önálló község volt ez a három település. Mindenesetre a három falun sokat segítettek az utóbbi évek infrastrukturális fejlesztései.

Béta lakossága a következőképpen alakult az évszázadok során: az 1566. évi első említést követően, 1567-ben 17 kaput írnak össze, ami mintegy száz lakost feltételez, 1850-ben 283, 1900-ban 275, 1910-ben 380, 1930-ban 411, 1941-ben 421, 1966-ban 430, 1977-ben 401, 1992-ben 321, 2002-ben 301, 2011-ben viszont 345 lakosa volt. Érzékelhető, hogy a népességfogyás lelassult, sőt, jegyezhető némi növekedés, amely az ezredfordulót követően töretlen.

Egymással majdnem összeolvadt, de külön entitást képez Dobó és Vágás – évszázadok óta közös templommal rendelkezik a két falu. Székelydobón 599 lélekről (1992) 551-re apadt (2002) a lakosság, míg Vágás 297-fős lakossága 267-re fogyott (2011). Némiképp azonban megnyugtató, hogy a vágási Márton Áron Általános Iskola tanulóinak létszáma folyamatosan emelkedik, legalábbis ez derül ki a 2017 és 2019 közötti adatsorból. A felekezeti különbözőség mellett megfigyelhető, hogy itt mondhatni gyakoribb és általános volt korábban a fenyő és a cserefa használata a hagyományos építkezéseknél, hiszen magasabb fekvésű, erdőkben gazdagabb ez a három falu, könnyebben előállítható és olcsóbb volt az épületfa. Ily módon az itt leírt vagy dokumentált, illetve fennmaradt hagyományos épületek az Udvarhelyszék-Hegyalján, illetve a Sóvidéken fellelhető formákhoz álltak közel. Emellett azonban régi formájúra épített kőházakat is látni helyenként.

Simó Márton