Élete és munkássága

Hála József írja: Seres András 1935. március 23-án született a barcasági Krizba faluban (Brassó megye). Az elemi és a középiskolát Krizbán, Kézdivásárhelyen, Árkoson és Sepsiszentgyörgyön végezte, az utóbbi városban szerzett középfokú mezőgazdasági képesítést (az 1960-as években, munka mellett a brassói líceumban tett érettségi vizsgát). Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején édesapjával a család földjein szülőfalujában gazdálkodott, közben cikóriagyárban és a Zsil-völgyi (Petrozsény, Lupény) kőszénbányákban is dolgozott. 1955-ben bevonult katonának, három évet és három hónapot töltött el a haditengerészetnél Konstancán. Leszerelés után a krizbai néptanácsnál gazdasági technikusként, majd a botfalusi hizlaldában zootechnikusként tevékenykedett, ezután a szecselevárosi néptanács alkalmazottja volt. Az 1970-es évek elején a sepsiszentgyörgyi múzeumban megismerkedett Sylvester Lajossal, aki akkor a Kovászna megyei kultúrbizottság elnöke volt. Az ő javaslatára és segítségével került 1971-ben a sepsiszentgyörgyi Népi Alkotások Házába, a Kovászna megye műkedvelőit és művészeit összefogó központba, ahol haláláig dolgozott. Az 1989-es fordulat után a Népi Alkotások Gyűjtési és Értékesítési Központja néven működő intézményben a népművészet, az amatőr képzőművészet, valamint a fotó- és filmművészet felelőse volt.

A néprajz iránti érdeklődése már fiatal korában felébredt. (…) Kezdetben elsősorban a népi (különösen a barcaújfalusi) fazekasságot tanulmányozta (akkor alapozta meg értékes, több száz darabból álló kerámiagyüjteményét), de figyelme kiterjedt szülőfalujának régészeti leleteire is. A néprajzi anyag-, adat- és tárgygyűjtést egész életében folytatta, munkásságának éppen a hitelességre és pontosságra törekvő intenzív gyűjtés volt egyik erőssége. Fiatal kora óta publikált, kezdetben gazdasági cikkeket írt helyi lapokba, néprajzi publikációi (részben Beke György ösztönzésére) az 1960-as évektől jelentek meg. Néprajzi gyűjtő- és feldolgozómunkáját az erdélyi szakemberek közül különösen Gazda Klára és Kós Károly segítette.

Seres András elsősorban a szülőföld, a Barcaság és Hétfalu, valamint a moldvai magyarság kultúrájának a kutatója volt (Moldvában hosszú éveken keresztül nagy nehéz­ségek közepette, gyakran személyi biztonságát is kockáztatva dolgozott), de gyűjtéseket végzett Erdővidéken, Háromszéken, Gyimesben, Csíkban, Fogarasföldön, valamint a Nagy-Küküllő, a Nyikó és a két Homoród mentén is.

A szellemi és a tárgyi kultúra egyaránt érdekelte. Gyűjtötte és vizsgálta a néphit jelenségeit, a népmondákat, a népmeséket, a népdalokat, a néptáncokat, a népi mondókákat és játékokat, a népszokásokat, jelentős eredményeket ért el a viseletek és általában a népművészet (különösen a hímzések, szőttesek, varrottasok, szedettesek) kutatásában, és figyelmét nem kerülték el a különféle népi mesterségek, háziipari tevékenységek és foglalkozások (pl. fazekasság, mészégetés, szalmafonás, tapló-, gyékény-, csuhé-, vessző- és csontmegmunkálás stb.) és a népi kereskedelem sem. Történeti műveket is írt, pl. az 1848–1849-es szabadságharcról. Több fontos könyvet, valamint számos tanulmányt és cikket jelentetett meg különféle romániai magyar, román és magyarországi hetilapokban, folyóiratokban, évkönyvekben és könyvekben. Életének utolsó éveiben elsősorban a hétfalusi szedettesekkel foglalkozott, azok rendkívül gazdag és változatos mintaanyagából készült albumot megjelentetni és könyvet szándékozott írni a paraszti értékrendről és annak változásáról. (…) Seres András számos tervének megvalósítását megakadályozta korai halála, azonban munkásságával, műveivel így is örökre beírta nevét a magyar néprajztudomány történetébe.
 

A Csángómagyar daloskönyv születése

Pávai István néprajz- és népzenekutató így fogalmaz az említett kiadványban: „1991-ben a budapesti Héttorony Könyvkiadó szép kiállítású, fametszetekkel illusztrált kottás kiadványt jelentetett meg Csángómagyar daloskönyv címmel. A B3-as formátumban közel hatszáz oldalt kitevő kötet már méretei által is impozáns. A benne közzétett 390 dallamadat nagy részét Seres András gyűjtötte Moldvában 1972 és 1988 között. A dallamanyagot, a szövegek tájnyelvi verzióját Szabó Csaba jegyezte le.”

Alábbiakban Pávai István Seres András halála előtt alig fél évvel készített interjúja rövidített, szerkesztett változatát közöljük.
***
Pávai István:  Mióta jár gyűjteni a moldvai magyarok közé?

Seres András: Húsz-huszonöt éve. Engem kezdetben a moldvai népmese érdekelt, így kerültem Szabófalvára. Motorkerékpárral mentem, a feleségemmel. Elmentünk egy Robu Ferenc nevezetű emberhez, aki azelőtt pártaktivista volt, de aztán nem akart beállni a kollektívba (téeszbe) három prezsina, azaz 600 négyzetméter földért, és kitették az aktivistaságból, de még mindig párttitkár volt. Neki mondtam, hogy engem érdekelne a mese, amit itt tudnak az öregek. Gyere, elviszlek Vedescu luliuhoz – mondta. Ne románhoz vigyél, hanem magyarhoz – mondtam én.   Ez magyar, az ördög vigye el. Elmegyünk oda, s mondom, Seres András vagyok. Azt válaszolja: Vadász Gyula vagyok. Hát, ez volt az a Vedescu luliu.

Amikor a mesének úgy a felénél tartottunk, lefülelt az ottani állategészségügyi őr, reám küldött két milicistát, állig felfegyverkezve. Rettenetes volt. Úgy kísértek be a milíciára, mint egy tyúktolvajt.  (…) Hát ott nyekergettek egy egész este, szóval nagyon kínos volt. Később mind üzengetett Vadász Gyula, hogy mikor megyek, hogy befejezze a mesét. Hát nem tudtam, mert pár év múlva meghalt. Csodálatos mese volt.

(…) Akkoriban, központi pártutasításra két év alatt tízezer fővel kellett növelni a város (Sepsiszentgyörgy) lakosságát. S akkor Nagy Ferdinándék (a megyei pártbizottság első titkára) összedugták a fejüket, és azt mondták, hogy moldovai csángókat kéne behozni. (...) Így került sor arra, hogy engem elküldjenek Moldvába. (...) Így jutottunk el aztán egyszer Kotyor Andráshoz, vittük a fiát, a KISZ-titkárt innen, nagy hőzöngő volt, mindig piros nyakkendőt viselt. Kotyor András, hogy a fiának a barátai jöttek, hát valami bort vett elő. Velünk volt Varga György, a személyzeti osztály főnöke, s azt mondta, hogy nem iszik, mert ő vezeti a gépkocsit. Azt feleli erre Kotyor: „Uram, nyugodtan ihat, itt a faluban milicista nem köt magába. Mert tetszik tudni, itt úgy van, hogy feljön a milicista hozzám, hogy eljött valaki a magyar földről, meg kell keresni, s én megkeresem. A múltkor is volt itt valaki, s megkerestem, s odaküldtem a milicistát, s aztán amit csinált, az az ő baja.” S akkor mertem mondani Kotyornak: Hallgasson ide, nekem kellenének ilyen mondások, mesék. Azt mondja, van itt egy Benke András nevezetű, az tud. Mondom, hogy én fel szeretném venni. Azt feleli: De nem úgy, hogy maga odamegy, hanem én őt idehívom. Itt nálam aztán biztosan nem zavarja senki. Így azután még visszajártam úgy ötször-hatszor, s a falu besúgójánál gyűjtöttem a mesét. (...)

Moldovába én mesét gyűjteni indultam, de volt aki azt mondta, hogy nem tud mesét, de tud énekelni. Így kerültem bele a népdal világába. Akkoriban például Hodorog Luca Klézséből, Benke Gergely s Benke András Somoskáról vallásos dalokat is énekeltek. Ezek a Cantionale Catholicum hatása alatt alakultak ki, de részben folklorizálódtak. Az adatközlők írni tudtak, de úgy írtak, hogy román betűkkel magyarul, ugyanakkor át is költötték a dalszövegeket. Én összegyűjtöttem ezeket  (…).

A Csángómagyar daloskönyvet Szervátiusz Tibor metszetei díszítik. Ezek nyilván megnövelték az előállítási költségeket. Nem lett volna célszerűbb a kisebb fogyasztói ár elérése érdekében a dalgyűjtemény közlésére szorítkozni?

(...) Mindenki azt mondta, hogy szép. Domokos Pál Péter például azt mondta, amikor dedikálva vittük neki, hogy ilyen szép könyv 1991-ben még nem jelent meg. Persze, hogy kapott a pápa is egyet. Péter bácsi akkor így próbálta megmagyarázni Andrásfalvy Bertalannak (néprajzkutató, akkori művelődési és közoktatási miniszter – szerk. megj.), hogy jön a pápa, s milyen jó volna ezt a könyvet kiadni, mert a pápa is megláthatná azt, hogy Moldvában még mennyi katolikus magyar van, és ezek magyarul énekelnek, vallásos dalokat is.