Modernizációs folyamat

A korábbi épületállomány kicserélődik, hiszen napjainkban már nem a gazdálkodás a jellemző és nem a legfontosabb tevékenységi forma, amely meghatározza a lét kereteit és alakítja a „külső”, illetve a „belső” tájat. Valamikor minden életszer „vegyes hasznosítású” volt, és korábban a lakóhely egyben „kis­üzem” is volt, ahol a lakás mellett helyet kaptak a csűrök, a műhelyek és az eszközök tárolását szolgáló színféleségek. A napjainkban épülő modern házak immár itt is elsősorban lakóingatlanok, ezekhez kapcsolhatók a garázsok, amelyek a korszak ikonikus járművei, a személygépkocsik tárolására szolgálnak. A termelést vagy a szolgáltatást nem a háznál, nem az udvaron végzik. Az aktív korúak többsége eljár otthonról, kimennek a településről, hogy bért, fizetést, profitot szerezzenek. A lakosság lélekszáma növekvő tendenciájú, elsősorban felnőtti életpályájuk kezdetén járó fiatal családok beköltözése jellemző, akiket foglalkozásuk a városhoz köt, illetve sokan közülük olyan vállalkozásokat hoztak létre, amelyek nagyfokú, az Európai Unió legkülönbözőbb országaira kiterjedő mobilitást igényelnek. Ilyen szempontból vizsgálva elő- vagy alvóvárosi jellege kezd lenni Felsőboldogfalva „urbanizált” településeinek, a község eldugottabb falvai pedig hasonló gondokkal küzdenek, mint Udvarhelyszék apró falvas térségeinek más települései.

A város közelsége a község falvai közül három településnek egyértelműen hasznára van Felsőboldogfalva: Bikafalva, Árvátfalva és Patakfalva. Ezek mellett azonban találni olyan falvakat is – a közigazgatási egység nyugati részén: Farcád, Sükő, Hodgya és Székelylengyelfalva, illetve annak déli peremén, ahol Sándortelke és Telekfalva fekszik –, amelyek egyelőre nem húznak gazdasági és demográfiai hasznot ebből a modernizációs folyamatból. Ócfalva is ilyen „peremfalu” volt a község délnyugati szélén, stagnált, illetve fogyott a népessége. Útjavítások történtek, ivóvíz- és csatornahálózatot létesítettek, s a közeli Kányád, illetve Székelyderzs felé frissen kialakított turisztikai útvonalaknak is van némi hozadéka, illetve elkezdődött a betelepedés folyamata, amelyben nem csupán nyugdíjasok, hanem minőségi élettérre vágyó fiatal családok is kezdik „bebírókként” felfedezni a helyet.

Felsőboldogfalva község becsült lakossága 2021. december 1-jén 3559 fő volt, ami azt jelzi, hogy a 2011-es évhez viszonyítva, amikor 3297 lakost írtak össze, most 7,94 százalékos a növekedés. Egyértelmű a lélekszám-gyarapodás, amely a leírtak alapján azonban nem mindenütt általános. A községi szinten kiadott építési engedélyek száma is ezt jelzi – 2019-ben 35, 2020-ban 32, 2021-ben 24 és 2022-ben 33 engedélyt bocsátottak ki –, kár, hogy nem különíthettük el falvanként ezeket a statisztikában. A polgármesteri hivatal közlése alapján azonban az új családi házak zöme 2022-ben a községközpontban, Bikafalván, Árvátfalván és Patakfalván épült. Kísérletet teszünk arra, hogy a terepbejárásokat követően csoportosítsuk a falvakat, s földrajzi elhelyezkedésük „vidékies”, illetve „városias” tulajdonságait vizsgálva szóljunk itt a látható építészetről, az új „módi” hozadékáról és a régi maradékáról.
 

Urbanizált falvak

Már a múlt század második felében elkezdődött a lassú és biztos átalakulás, hiszen Árvátfalva, Patakfalva, Boldogfalva és Bikafalva akkor aktív lakosságának zöme nem a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket választotta, hanem a városba való ingázással a jobban fizető és nyugdíjjogosultságot biztosító ipari szektorban helyezkedett el, a háztáji gazdaságokat – jó esetben –  inkább csak jövedelemkiegészítésre tartotta fenn. A viszonylagos jólét azt eredményezte, hogy már a hatvanas-hetvenes évektől elkezdődnek a modernizációs folyamatok, amelyek tovább dagadnak, és a rendszerváltást követően annyira felerősödnek, hogy teljesen szétfeszítik a hagyományos faluképet. Olyannyira átalakul a „küllem”, hogy a községközpontban a hagyományosnak mondható mintegy 130 életszeren ma 9 olyan lakóház található, amely szakszerű felújítással, restaurálással esetleg visszaállítható, s emlékeztet a hagyományos, oromfalas, csonka konttyal vagy sátortetővel ellátott, két-, esetleg háromosztatú 19. század végi, 20. század eleji, tornácos, kiugró ereszes háztípusokra. A hagyományos csűrök száma 30 körüli. Nagy szerencséje a falunak, hogy az egyház épületei rendben vannak – műemléki védettséggel rendelkeznek és az utóbbi években szakszerű nagyjavításokon estek át –, ráadásul sikerült a központi övezetben egy olyan teret kialakítani, amely belakható, több nemzedék által használható, parkosított, minőségi zöldövezet is egyúttal, amely részben képes feledtetni az atipikus formák és színek kavalkádját. A helyi önkormányzat pár éve új épületbe költözött, kísérletet téve arra, hogy harmonizáljon a falusi környezettel, bár szocreál tömbház van a szomszédságában, és egy olyan tökéletesen fennmaradt porta, amely arra is alkalmas lenne, hogy ott tájházat vagy népművészeti foglalkoztató központot hozzanak létre, amennyiben meg tudnának egyezni a tulajdonosokkal. A tranzakció azonban ebben a pillanatban reménytelennek látszik.

Bikafalva az 1968-as közigazgatási reform előtt községközpont volt – Hodgya és Ócfalva tartozott ide. A gyakori tűzvészek és árvizek miatt az utcaszerkezet gyakran változott, terjeszkedésében a falu követte a Felsőboldogfalvától Bögöz felé haladó 137-es számú megyei út nyomvonalát. Itt összesen 20 hagyományosnak mondható portát számolhat össze elszórtan a látogató, közülük 5 őrzi kisebb-nagyobb módosításokkal a klasszikus formát.

Árvátfalva és Patakfalva – a 131-es megyei út mentén – településképe is hasonlóan radikális változásokat szenvedett –, bár Árvátfalva Cserefalu nevű, mélyebben fekvő utcája jól megszerkesztett házsorokat őriz – akár 8 ilyent sorolhatunk ide –, a főút mellett viszont csupán egy hagyományos házat találunk. Kicsi falu, ráadásul pedig minta gyanánt szolgáló középülete is kevés van, 17. századból való templomát el kellett bontani, ennek a helyébe épült az újabb 1955-ben. Elhagyva a települést, Patakfalva felé haladva mind a két oldalon újonnan kialakított és értékesített parcellákon sorakoznak a legutóbbi évek hozadékának számító új lakóépületek. Az összképen néhol javítanak valamennyit azok a próbálkozások, amelyek igényes tulajdonosokra vallanak. Az esztétikai szempontból elfogadható épületek a helyhez illeszkedve, hagyományos anyaghasználattal, ízlésesen kialakított kapuikkal és kerítéseikkel arról vallanak, hogy a 21. századi ember is képes úgy cselekedni, hogy az általa létrehozott objektumokkal valamelyest csökkentse a fogyasztói társadalom tájromboló hatását. Sajnálatos, hogy a valóban értékes és jó példaként értelmezhető házak száma eltörpül a tájidegen objektumok mellett. Patakfalva műemléki védettségű, 1804-ben emelt templommal rendelkezik, amelynek építésekor másodlagosan felhasználták a korábbi anyagának egy részét. A hagyományos bennvalók száma 7, ennél valamivel több régi formában megőrzött csűrt találunk a faluban, de ma már nem könnyű itt sem olyan fotót készíteni, amelyen szépen kirajzolódhatnának a csűrsorok, amelyek majdnem összeérve, a telkek hátsó végében valóságos falként védték a széltől a kedvező mikroklímájú udvarokat.
 

Ahol még őrzik az archaikus formát

Minél félreesőbb egy-egy település, annál inkább megőrződnek a hagyományos építészeti értékek is. Sándortelke – a helyiek szóhasználatában Sándorfalva vagy inkább Sándorfala – és Telekfalva napjainkban már jól járható aszfalt-, illetve makadámúton közelíthető meg. Miután jobbra letérünk a 131-es megyei útról, mintegy négy kilométert haladunk aszfalton, majd két kilométernyi kövezett útszakaszon jutunk el Sándortelkére. Ha minden az elképzelések szerint alakul, egy-két éven belül sor kerülhet ezen útszakasz aszfaltozására is, amit már abból is gyaníthat az arra autózó, hogy ezt a szakaszt is kiszélesítették és komoly alapozási munkálatokat végeztek rajta. Sándorfalva viszonylag késői alapítású, 1567-es keltezésű az első említése, de akkor inkább tanya vagy tanyabokor lehetett 8 háztartással, fejlődését és gyarapodását azonban az bizonyítja, hogy a 18. században már iskolája volt. Templomát 1846-ban építették. A helyi hagyomány szerint a települést a bágyi vár védői alapították. Népességi mutatói így alakultak az utóbbi bő másfél évszázadban: 117 (1850), 143 (1900), 127 (1910), 134 (1930), 141 (1941), 130 (1966) és 41 fő a 2011-es népszámlálás adatai szerint. Napjainkban 49 lakos él itt, akiknek zöme, 40 fő református. Iskola már nincsen, a filiában élő helyieket a telekfalvi lelkész szolgálja. Több mint bizonyos, hogy a kollektivizálás okozhatta a múlt század hatvanas éveitől kezdődő népességcsökkenést, amelynek káros hatása harminc évvel a rendszerváltozást követően is érződik. A hosszú távú és komoly helyi befektetések kezdeménye még nem látható, de a falu újrafelfedezése és revitalizációjának csírái már érzékelhetőek.

Mivel itt nem zajlottak központi utasításra vezényelt urbanisztikai programok, a falu utcaszerkezete, telekelrendezése megmaradhatott. Jórészt változatlan a házak utcafronti tájolása, a csűrök pedig – a domborzati adottságok függvényében – általában merőlegesen, keresztben elhelyezkedve zárják az udvarokat. Kiterjedt gyümölcsösök, zöldségeskertek tartoznak a gazdaságokhoz, jelezve azt is, hogy az állattartás mellett komoly hagyománya, jövedelemkiegészítő jellege volt az alma-, körte- és szilvatermesztésnek. Érdemes megjegyezni, hogy a nem túl nagy kiterjedésű településen, ahol kevesebb mint 50 folyamatosan lakott bennvalót találni, gyakorlatilag kéttucatnyi lehet a hagyományos formában megőrzött vagy romos állapotú régi ház és csűr: kellő akarattal akár az „élő skanzen” is megvalósítható lenne ezen a helyszínen.

Egyes vélemények szerint Telekfalva létrejötte is a bágyi várhoz, annak védőihez köthető – első említése 1566-ból származik. Volt ugyan középkori eredetű temploma, de azt az 1802-es földrengést követően elbontották, az új 1804 és 1806 között épült. A 19. század közepén 356 lakosa volt (1850), 1900-ban 325, 1910-ben 340, 1941-ben 335, 1966-ban 336, 1992-ben 267, 2011-ben pedig 184, jelenleg 199 főre becsülik a folyamatosan itt élők számát. Ha ezt az adatot a legutóbb (2021-es) népszámlálás is megerősíti, akkor kijelenthető, hogy megfordult a demográfiai tendencia.

Az állattartás, a szántóföldi gazdálkodás, a gyümölcstermesztés mellett komoly hagyománya volt a fafeldolgozásnak, az ácsmesterségnek, illetve a kéziszerszámok készítésének. Ezt a tudást a néprajzkutatók alaposan dokumentálták, de bizonyos szinten e tevékenységi formák ma is léteznek. Településszerkezete vegyes, nyújtott halmazfalu. A korábbi nagyobb nemzetségi beltelkek felosztódtak kisebb gazdaságokra, így szabálytalan elrendezésű bennvalók keletkeztek, amelyek váltakoznak a megtervezett falurészekkel, ahol a házak az utca mentén sorakoznak, szabályos, téglalapszerű udvarokkal és az azokat lezáró csűrökkel.

Simó Márton