Vajon mi az, ami vonzó, inspiráló lehet egy fiatal rendező számára Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabjában, ami miatt belevág a színpadra állításába? A szerelem témája? Az életerő lüktetése? Az igenek és nemek különös párbeszéde, mely látszólag egyet jelent, de a valóságban egészen mást? Vagy a cselszövések-félreértések színes kavalkádja, mely időnként már-már követhetetlen, de ezzel együtt érthető, hisz a léleknek olyan rejtett zugaiba vezet, ahol nehéz kontrollálni a történéseket?
Kiliti Krisztián előadása a Tamási Áron Színház nagytermében, színpadra épített nézőtér előtt játszódik, ami rengeteget hozzáad ehhez a produkcióhoz, belső terekbe helyezi át az események súlypontját, elsősorban talán nem is az elhangzottakból derülnek ki a szereplők közötti viszonyok, hanem a szemekből, mimikából, mindabból, amit felnagyít a színészek közelsége, a stúdiószínházi körülmények. Mégsem válik ezáltal filmszerűvé az előadás, végig mozgalmas, látványos, jó értelemben színpadszerű mindaz, ami kibontakozik a néző előtt.
A koncepció és a játék is meggyőző, szerteágazó az eszköztár, mozgalmas, jellegzetes, határozott formák jellemzik az előadást. Miközben hatásvadásznak is érezzük, és apró egyenetlenségek, pontatlanságok is feltűnnek benne, olykor kissé erőtlenre, máskor éppen túl erősre sikerülnek egyes színészi megnyilvánulások.
Jó hangulat, vidámság, életerő árad a színpadról, és annak ellenére, hogy a történet többször is közel jár a drámához, az előadás nem hajlik át túlságosan a sepsiszentgyörgyi színház produkcióira általában jellemző mélyebb tónusok felé. Mintha valahogy könnyedebben kezelnék a témát, ami nem jelent egyet a felületességgel, inkább csak próbál megfelelni a műfaji meghatározásnak: romantikus komédia. Az előadás zenés jellege is efelé mutat, a drum & bass frissessége, partihangulata lüktet a színpadon.
Ardeleanu Dani élőben játszik, gépzenéjére ráénekelnek a színészek. A dalok között dallamosabbak, slágeresebbek és olyanok is vannak, amelyek első hallásra kissé egysíkúnak tűnnek, vagy amelyekben kevésbé idomul össze az énekhang a zenével. Persze az is lehet, hogy csak szokatlan mindez a másfajta zenés színházhoz szokott fülnek, pedig valójában ebbe az irányba halad a jövő zenéje. Talán nem tévedünk, ha úgy gondoljuk: az előadás elsősorban a fiatalokat célozza.
Az élő zene mellett a produkció másik jellegzetes eleme a víz. A díszlet egy beltéri fürdőhelyiséget idéz: a padlót fából készült rács borítja, kétoldalt egy-egy sor napágy, hátul rácsos emelvény, melyet zuhanyzóhelyiségként használnak a szereplők (Szőke Zsuzsi munkája). Több sugárban is csorog a víz a színpad hátsó részében, mely alatt időnként ruhástul, máskor meztelenül „fürdenek” a színészek, és amely különleges, jellegzetes légkört varázsol az előadáshoz. A katonazubbonyok és bakancsok tökéletes kontrasztban állnak a fürdőköpenyekkel és papucsokkal, a háború a stranddal, a szenny a tisztasággal. A víz, mint az élet szimbóluma, végre elhozhatja a háborúból hazatérő katonák testi-lelki megtisztulását.
És ha már fürdőzésről van szó, a meztelenség sem maradhat el, három szereplő is pucérra vetkőzik az előadásban. Mindig kényes téma a színpadi meztelenség: ha indokolt, kevésbé tűnik fel, ha zavaró, valószínűleg nem volt rá feltétlenül szükség. Ezúttal sem biztos, hogy hozzá tud tenni annyit az előadás értékéhez, amennyit elvesz belőle. Mert bár a fürdőben fürödni szokás, nem a nagyközönség előtt teszi ezt az ember. Márpedig ez nem olyan produkció, ahol a játszók nem vesznek tudomást rólunk, ahol a néző csak beles egy történetbe, hisz több alkalommal is kibeszélnek hozzá, úgy is indul az előadás, hogy Balthazar megszólít bennünket... A tömeges vetkőzés ugyancsak problematikus. Mert ha egy ember egészen lemeztelenedik a színpadon, akkor indokoltnak érezhetjük, hogy a ruháitól is megváljon. De ha több személy egyszerre vetkőzik le valamiért, abból óhatatlanul is szépségverseny lesz, ami általában elviszi a figyelmet civil irányba.
A színészi játék többnyire meggyőző volt, de halványabb pillanatok is becsúsztak. Az idősebb, tapasztaltabb színészek jelenléte biztonságot adott a jeleneteknek, a fiatalabbak nagy játékkedvvel kalandoztak. Kolcsár József, Szakács László megszólalásainak súlya volt, mindkettőjük játékában inkább a szereplő személyiségét érezzük, mint a színészét, a fiatalok alakításaiban azonban időnként erősebbnek tűnt a bizonyítási vágy, mint a megformált szereplő igazsága. Ez azonban jó irányban is befolyásolta az előadást, hozzájárult ahhoz az energiaáramláshoz, mely igazán hitelessé tette ezt a szerelmi történetet. Pignitzky Gellértet már többször láthattuk színpadon, de ilyen közelről még sosem. Magabiztosan járta be szerepei minden zegét-zugát, néhol azonban már-már modorossághoz közelített ez a határozottság, talán izgalmasabb lenne a játéka, ha visszatartaná egy részét a kirobbanó energiának. Varsányi Szabolcsnak is ez az igazi bemutatkozó szerepe Szentgyörgyön, és ő is meggyőz, bár ő a másik végletbe hajlóan törékennyé, már-már nőiessé formálja Claudio szerepét. Érzékenysége, hajlama a zenés színház iránt egyértelmű, és az is figyelemre méltó, hogy könnyekig is eljutott a szerepében.
A szerelmes lányokat alakító színésznők közül Vass Zsuzsanna játéka kevésbé feltűnő, de valójában végig hiteles, meggyőző. Beatrice szerepével kapcsolatosan azonban egy olyan bátor rendezői ötlettel találkozunk, mely több kérdőjelet is felvet. Pál-Ferenczi Gyöngyit érettebb színésznőnek ismerjük annál, hogy szerelmes lányokat alakítson, de mielőtt kifogásolnánk a szereposztást, elfogadjuk, hogy a szerelem kortalan, és azt is, hogy egy meglett korú vénlányhoz tökéletesen illik az a jellemrajz, amelyet Leonato unokahúgáról készített Shakespeare. Csakhogy az előadás nem vállalja be egyértelműen ezt a korkülönbséget, és a színésznő játéka annyira meggyőző, hogy egészen megfiatalodik a szerepében. Így aztán nehéz eldönteni, hogy mi is valójában az alkotói szándék, kissé torzóban marad ez a rendezői ötlet.
Az utóbbi időben Derzsi Dezső nem kapott olyan szerepet, hogy rányomhatta volna kézjegyét az előadásra, de itt végre megtehette, és meg is tette. Nemcsak azért, mert játéka befolyásolta a cselekmény alakulását, hanem mert igazán jól állt neki ez a fajta intrikus szerep, súlya volt a játékának, miközben nem is tűnt nagyon sötétnek az alakja. Egy szánalomra méltó, sérült figurát alakított, aki mindent elkövet azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Kopeczky Kristóf is meggyőzött, bár neki valójában csak egyetlen jelenete van arra, hogy villanjon. Ő az, aki felfedi az igazságot Hero állítólagos hűtlenségével kapcsolatosan, és megrendítően erős a pillanat, amikor kitör belőle a bűntudat. Erdei Gábort sem hagyhatjuk ki, akinek Balthazar-figuráját játékmesterré alakította a rendezés, de ő könnyedén átlendült ezen a kihíváson. Humor és mélység, pimaszság és figyelmesség egyaránt jellemezte a játékát, rezonőrként megtalálta a tökéletes helyét ebben az előadásban. Többször is neki játszottak, hozzá viszonyultak a többiek, ő pedig úgy adta vissza a labdát, hogy a játék akadálymentesen gördülhessen tovább. Benedek Ágnes és Gajzágó Zsuzsa is tette a dolgát.
Időnként mégis feltűntek olyan színészi megnyilvánulások, melyek kilógtak a megadott keretből, többször is úgy éreztük, hogy túlságosan belendül valaki, de ez a lendület nem vezet sehová, mert mielőtt célt ért volna az indulata, lehiggadt. Időnként szívből jöttek a szavak, máskor felmutatottnak vagy erőltetettnek éreztük azokat. A megszólalások után gyakran szükségét érezték valami slusszpoénnak, így a replikáik végén pluszgesztusokat, -grimaszokat láttunk, ami egy idő után kissé fárasztóvá vált.
A dramaturg jócskán megvágta a szöveget, de nem éreztük hiányosnak, torzónak a történetet. Nemigen lehet manapság egészében színpadra állítani egy ötfelvonásos Shakespeare-darabot, de vágni is nehéz, hisz semmi sem véletlenül hangzik el ezekben. Nagyjából összejött ez a bravúr. A dalszövegek részben Shakespeare eredeti angol nyelvű szövegei, részben a darabbeli monológok átiratai. Ez sem tűnt összecsapottnak. A rendező – aki nem mellesleg dramaturgia és színész szakra is járt – O. Horváth Sári dramaturggal, dalszövegíróval dolgozott, aki ugyancsak rendező is.
Tehát érvényes előadást láthattunk, mely azonban nem fog mérföldkővé válni a társulat életében. Jól éreztük magunkat a nézőtéren, de nem maradtak a lelkünkön maradandó karcolások, másnapra elszállt az egész, akár egy színes szappanbuborék. Valójában a darab is ilyen, tökéletesen jellemzi a címe. Ezúttal nem az volt a célja Shakespeare-nek, hogy megrettentsen, csupán szórakoztatni akart. Vidámság, szerelem, aztán egy majdnem tragikus félreértés után helyreáll a rend, mintha mi sem történt volna. Azért persze itt sem tagadja meg magát a mester, gyönyörű költői képek bukkannak fel minduntalan, s bár nem tudjuk már friss füllel hallgatni ezeket, újra és újra rácsodálkozunk arra a szerteágazó gazdagságra és mélységre, ami talán csak rá jellemző.
Már szóltunk az ellentétekről, de arról nem, hogy milyen hatásosan, látványosan sikerül összebékítenie ezeket Kiliti Krisztián rendezőnek. Szép jelenet volt például a gázálarcos bál... Tényleg háború volna a szerelem, hatalmi játszma két ember között? Elgondolkodtató felvetés. Ugyanígy szövi össze Shakespeare mélységét, veretességét a gépzene fesztelenségével, légiességével. És ez is működik: bármennyire is meglepő, Shakespeare otthonosan mozog a drum & bass világában.
