Vasárnap kora délután volt, Anti a nyári hőség elől elbújva a hűvös szobában sziesztázott, amikor matatást hallott a kapunál. Kinézett az ablakon, s hát a szülei óvakodnak befelé, egy nagyobb táskával kezükben, füleit kétoldalról fogva.
Először nem értette, honnan jelenhettek meg, aztán leesett a tantusz, hogy persze, az anyja nem mer beállni kocsival az udvarra, mert oldalas a hely, nem tud jól megfordulni, csupán néhány alkalommal volt itt, de olyankor mindig leparkolt az utca szádánál, s gyalog tették meg a harmincméternyi távolságot, amikor csomag volt, cipekedve. Eszébe jutott, apja morogni kezdett egyszer emiatt, mire az anyja rászólt, ha neked nincs könyved, akkor hagyd rám ezt a dolgot! Mert – és ez nem volt túl gyakori a megyeszékhelyen sem – az apja bizony nem vezetett, az anyja volt a vállalkozóbb szellemű: nem is olyan túl fiatalon (ők már meg voltak születve) sofőrvizsgázott (a férj tiltakozása ellenére), és az autó árát is összekuporgatta (gáláns szülei közreműködésével). Nagy sofőr nem lett belőle, kissé görcsösen vezetett, de elboldogult az autóval, ahová kellett, eljutottak. (Ő, ha egyébben nem is, ebben az apját követte: nem volt jogosítványa, és nem is tervezte megszerezni.)
Önmagát meglepve nagyot dobbant a szíve: megörült nekik. A tornácra kilépve mégis kimért, szigorú arcot öltött:
– Ti meg mit kerestek itt? Nem megmondtam, hogy jelentkezem én, ha elérkezettnek látom az időt? – kérdezte köszönés helyett, megjátszott indulattal.
– Ki mondta, hogy téged kereslek? Egyszerűen csak hazalátogattam a szülői házba… – mondta vigyorogva az apja, elvéve fia kérdésének élét.
– Ja, az más... Akkor én nem is zavarok… – vette játékosra ő is a figurát, s úgy tett, mintha kifordulni készülne a kapun.
Ezzel csak annyit ért el, hogy az anyja karjai közé került, aki meg is ölelgette alaposan:
– Lebarnultál, s kicsit mintha megemberesedtél… De a borotvával haragban vagy? – kérdezte mosolyogva.
– Ugye nem azért jöttél, hogy rekcumolj, anya?!
– Nem bizony, hanem azért, hogy lássalak… De a borostától alig lehet…
– Ez a székely módi…
– Nem inkább hanyagmódi?
Az apja közben körüljáratta a tekintetét, bólogatott:
– Látom, rendbe raktál ezt-azt…
– Azért akad még tennivaló… De most, hogy segítségem is van… – mosolygott Anti.
– Á… én nem vagyok olyan vállalkozó szellemű, mint egyesek…
– Elhatározás kérdése…
Nem akarta, mégis megrovó lett ez a kijelentése.
– Mi van, férfijaim – állt közéjük mosolyogva az anyja –, csak nem kezditek enni máris egymást?!
– Csak kóstolgatjuk!
– Gyere, inkább mesélj!
– Mit meséljek?
– Mindent!
– Jól vagyok! – mondta büszkén, talán túlságosan is büszkén Anti. – Dolgozom, beálltam egy helyi fakitermelő brigádjába!
– Hallottuk… – szólta el magát az anyja.
– Honnan hallottátok? – lepődött meg Anti.
– Hát… kíváncsiságból ráírtam Bíró Mariska nénire…
– Anya! Te kutakodtál utánam?! – kérdezte Anti megrovón.
Nem is tudta, bosszankodjon az eljárás miatt, vagy örüljön, mert szeretetből fakadt.
– Tudod, milyenek az anyák…
– Immár igen…
– S hát egy jó töltött káposztát megennél-e? – váltott témát az anyja, mert nem akart elérzékenyülni.
– Mi az, hogy?!
Bementek a házba, az anyja gyorsan körülnézett, picit elfintorodott, de nem szólt semmit, a konyhakredenchez lépett, tányérokat, villákat vett ki, milyen jól feltalálja magát, állapította meg Anti, sokkal jobban, mint korábban, abban a pár esetben, amikor kijött anyóst-apóst vizitálni (többnyire fintorgó, távolságtartó úrihölgyet játszva). Termoszedényben hoztam, hogy ne kelljen babrálj a tűzzel, magyarázta, miközben abroszt varázsolt elő ételes kosarából; van villanyrezsóm is, mondta Anti; mindegy, így azért egyszerűbb, s a következő percben már ott gőzölgött a töltelékes káposzta az asztalon, Antinak összefutott a nyál a szájában, az apja még kérette egy kicsit magát, mint mindig, de azért ő is odakavarodott; Antinak kimondottan ünnepi hangulata kerekedett, talán a házigazda büszkesége ez?, kérdezte magától, úgy érezte, a szülei is más szemmel néznek rá, ihatnánk egy korty pálinkát, szólt nemsokára; de hisz tudod, hogy apád nem iszik!, nézett rá rosszallóan az anyja; tudom, tudom, de ez most különleges alkalom!, erőltette Anti; hagyd csak, fiam, vedd úgy, hogy megittuk, legyintett az apja; hangjában nem volt lemondás vagy önsajnálat, túl volt már azon, sok mindenen túl volt, Anti olykor arra gondolt, ha egy férjnek ennyi mindenen túl kell lennie, ő nem is akar megházasodni, persze, sejtette, hogy ez gyermeteg hozzáállás, de azt nem tudta, milyen az igazi felnőttes, merthogy nem olyan, mint az anyjáé meg az apjáé, arról meg volt győződve. Náluk túlságosan az anyján fordult meg minden, a bevásárlástól a számlák fizetésén át a lakberendezésig, az apja egyszerűen csak vegetált (munkából hazaérve jobbára a tévé előtt ücsörgött), teljesen átengedte a terepet a feleségének, ő pedig belenőtt az intézkedős szerepbe. Többek között egy látens alkoholizmust is intézett a férjének, majd egy arról való többé-kevésbé sikeres kigyógyulást is. Anti gyerekkorában természetesnek vette, hogy anyja az iránytű, az apja pedig csak egy kellék (vagy jobb esetben kellékes), azonban ahogy serdülni kezdett azonban, mind gyakrabban lázadt fel ez ellen a helyzet ellen – és úgy érezte, ezt kissé az apja helyett is teszi. Ez akár cinkossá is tehette volna őket, ha Anti ugyanakkor nem érezte volna, apja túlságosan bedobta a gyeplőt, túl észrevétlen és akaratgyenge. Egy ideig fogadkozott, hogy ő aztán nem, nem ilyen lesz, míg lassan arra ébredt rá, apja nyomdokain járva ő is elfogadta az anyját családfőnek, iránytűnek, főként azért, mert ez kényelmes, nyugodt életet jelentett. Ezt a kényelmes életet és ezt a viszonyrendszert rúgta fel azzal, hogy előzetes egyeztetés nélkül kiköltözött ide. Most érezte, hogy igen, ennek köszönhetően valami új van kialakulóban, és ez tetszett neki.
Jó, nem bánom, de én azért csak megiszom egy pohárkával!, jelentette ki határozottan, tüntetően felállt, odament a kredenchez, kivette a pálinkásüveget s töltött. Nem sokat, csak annyit, amennyiről tudta, hogy egy hajtásra krákogás nélkül le tudja nyelni, a stílus most rendkívül fontos… Apja bólintott, hogy egészségedre, fiam!, anyja elnézően mosolygott. Remélem, nem arra gondol, hogy pont olyan vagyok, mint apám!, tette le a poharat Anti. Csak nézte anyja keskeny ajakívét, sovány, lányos arcát, amelyet a ráncok szinte még bájosabbá tettek (nekem van a legszebb anyám, csak ne tudna olyan hárpia lenni!, mondogatta olykor baráti körben), s arra gondolt, mitől is vált ilyen angyali sárkánnyá. Túl sokat nem mesélt a lánykoráról, annyi azonban keringett a családi legendáriumban, hogy volt valami botlása. Antit furdalta a kíváncsiság, miféle botlásról lehet szó, a nagyanyját próbálta faggatni párszor (otthon ez tabutéma volt), de ő csak annyit mondott, szenvelgőn félrenézve, hogy nagy reménység volt az anyád, ha nem lett volna ez a botlása, jobb partit is kaphatott volna, mint az apád. Antit idegesítette anyai nagyszülei hűvös felsőbbrendűsége, ami valami rosszul értelmezett értelmiségi elitizmusból fakadt. A Bárdos család egykor fogalom volt a városban. Nagyanyja magyartanár, nagyapja elektromérnök volt, megbecsült személyiségei a közösségnek, akik egy szem lányukat körülrajongták, sorsát óva igazgatták. Apját, az úgymond jöttment falusit pedig csak jobb híján fogadták el, némi keserűséggel, ami jelentősen csorbította büszkeségüket is. Bárdos Eszterből Desági Eszterré, egy betelepült munkás feleségévé válni az ő szemükben finoman szólva is lezüllést jelentett. Anti nem tudta eldönteni, lehetett-e köze ennek korai halálukhoz (gyors egymásutánban mentek el, nagyapja a nyugdíjazást sem érte meg, ők Ildikóval még nagyon kicsik voltak, nem is igen emlékeznek rájuk), utóbb visszagondolva rá, hovatovább meggyőződésévé vált, hogy igen. Egybekelésükről nem sokat meséltek a szüleik (sőt, úgy általában semmiről sem), inkább csak annyit, hogy nem volt hosszas udvarlás, egykettőre megvolt az esküvő; egyszer, egy gyenge pillanatában tett egy olyan utalást az anyja, hogy nem is volt olyan nagy szerelem az övék (de aztán az lett, korrigálta rögtön magát), merthogy előtte volt valaki más…
Próbálta elképzelni Bárdos Esztert, a menő, nagyszájú, felszabadult lányt, aki kihasználja a szülői hátszelet, aki mindenből a legjobbat kapja, aki elegáns és divatos, aki egyetemre készül (igaz, hogy első évben a felvételije nem sikerül, de azért továbbra is tényként kezelik a családban, hogy egyetemre fog menni). És akkor…? Miféle bűnt követhetett el?, morfondírozott olykor. Nem tudta, mit tudhatnak erről a városlakók, s ez mennyire gyengíti őket, a családot. Párszor azon kapta magát, hogy megy az utcán és fürkészi az emberek arcát: ez tudja, hogy az én anyám…? Sajnálatot, kárörömöt, esetleg cinkosságot keresett az emberek tekintetében, a szégyen és bűntudat pedig beépült a személyiségébe. És úgy érezte, anyja jelleme is ettől vált kérgessé. A legrosszabb pedig a bizonytalanság volt. Hogy nem tudta pontosan, mi is az a súly, amit cipel.
Most, hogy együtt ültek itt, s jóízűen, már-már összehangoltan falták a töltött káposztát, újra felötlött benne, meg kellene kérdeznie. Aztán elhessegette a gondolatot. Majd négyszemközt. Egyszer. Most az apja biztos közbeszólna, elbagatellizálná a dolgot valami olyasmivel, hogy a lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Ez a pillanat most túl szép, túl bensőséges. Ez most az ő pillanata.
Azt nem értette pontosan, hogy anyja „előéletének” folyamodványaként hogy nem alakult ki az apjában valamiféle erkölcsi felsőbbrendűség és ezzel együtt dominancia, miért van az, hogy anyja lett a családi főnök. Egyszerűen azért, ami minden férfi örök dilemmája, hogy a kényelmet még a dominanciánál is jobban szereti?
(Részlet az Anti című, készülő regényből)