Ambrus László madarász barátom Uzonból hív telefonon, hogy menjek ki hozzá, mert látni kell a csízeket, melyek százával lepik el az udvarukon lévő magasra nőtt tujafákat.

Útközben gyermekkori emlékek jutottak eszembe. Valakitől kaptunk volt egy csízt, egyik szemén sérüléssel. Sokáig élt nálunk a konyhában, egy kalitkában. Nagyon barátságos kis madár volt, ki-be járt a kalitkába, de volt, hogy nem akart visszamenni, ilyenkor este lekapcsoltuk a villanyt, megfogtuk, úgy tettük vissza a helyére. Nagyon megszerettette magát, családtaggá vált. Uralta a konyhát, előfordult, hogy a szobába is bement. Ősszel, amikor a vonulási ösztöne előjött, a viselkedése is megváltozott. Ilyenkor pár napig nem engedtük ki, nehogy nekirepüljön az ablaknak és megsérüljön.

A tujafák mellett állva olyan közel jöttek a csízek, hogy ki szerettem volna nyújtani a karom, hátha valamelyikük rászállna a kezemre, mint anno a mi csízünk. A kis termetű, zöldessárga színű madárkák egér módjára bujkáltak az ágak közt, úgy keresték a tuja termését. A bátrabbak még a földre is leszálltak a magok után, közel a lábunkhoz. A hímek fejtetője fekete színű, úgynevezett „sapkát” viselnek. Figyeltük, több hím példány volt mint tojó.

Újabb csízcsapat érkezett, de mivel már foglaltak voltak a tujafák, átrepültek a közeli nyírfára, miközben folyton hallatták kapcsolattartó hangjukat. Így tudnak csapatban maradni. Majd váratlanul, szinte a semmiből, becsapott a bokrok közé egy hím vörös vércse. Nemcsak a csízek, hanem mi is meglepődtünk, akár a hátunk mögött az egyik almafán tartózkodó fenyőrigó, amelyik hangos riasztó hangot adva menekült el a helyszínről. A csízek is elmentek, a vércse pedig üres marokkal távozott.

Ambrus László mondja, hogy másnap a vércse többször is próbálkozott még, de eredménytelenül.

Kelemen László