– Abba a szerencsés helyzetbe születtem, hogy édesapám – aki évtizedeken át Kovászna megye vadászati és vadgazdálkodási vezetője volt – kiskorom óta sokszor vitt magával terepre, vadászni, nekem ez volt a hétvégi természetes program. Ez az életforma teljes mértékben meghatározta az életemet, de a pályaválasztásomat is, mindig erdőmérnök akartam lenni. Folyamatosan a fülemben csengett az édesapám mondása, miszerint vad nincs erdő nélkül, a vadászat mellett meg kell tanulni az erdészetet, hogy mi a szerepe az erdőnek a vad életében, és fordítva. Az egyetem után rögtön a sűrűjébe kerültem, Kézdiszentlélekre helyeztek, Veresvízre, akkoriban kezdődött ugyanis az a hullám, hogy valamennyi vezető funkciót felsőfokú végzettségű emberrel kell betölteni. Felét sem tudtuk a szakmából mindannak, amit a régi erdészek tudtak, de nekem szerencsém volt a legendás Rancz Sándor főerdésszel, aki megnyugtatott: lefokozása ellenére is ugyanúgy rendezi majd az erdő sorsát. Rengeteget tanultam akkoriban a szakma gyakorlati oldaláról, ma is nagy nosztalgiával él bennem az a kor.

– Még úgy is, hogy akkoriban a vadgazdálkodásban dolgozók első számú feladata az „elvtársak” vadászszenvedélyének kielégítése volt?
– Nincs mit árnyalni a dolgon, akkoriban minden szakmabeli azon dolgozott, annak a lehetőségét kereste, hogy Nicolae Ceaușescut a maga megyéjébe csábítsa vadászni. Egy sikeres vadászat ugyanis a legjobb alkalmat jelentette a helyi vezetők számára a saját karrierjük építésére, illetve különböző előnyöket kovácsolni a megye számára. 1982 és 1989 között a főtitkár soha nem járt Kovászna megyében munkalátogatáson, de vadászni nyolc alkalommal is. Engem 1988-ban helyeztek Szentgyörgyre megyei fővadásznak, ’89 tavaszán mi szerveztük Ceaușescu utolsó medvevadászatát a Sepsibükszád környéki Dobricán. Azon az egyetlen délutánon három hatalmas medvét lőtt, talán a legsikeresebb és egyben utolsó medvevadászata volt.

– Mennyire helytálló a hajdani pártelit számára biztosított exkluzivitás számlájára írni a vadászat mai, nem túl kedvező romániai megítélését?
– Mindenképpen szerepet játszik ebben az 1990 óta érzékelhető folyamatban. Erre a társadalmi ellenszenvre nagy lapáttal tett rá, hogy megjelentek a Țiriac-féle bályoki birtokon zajló vadászatokról készült képek, a rengeteg meglőtt vaddisznó. Illetve, hogy Adrian Năstase miniszterelnök is igyekezett az elődök nyomába lépni. A másik imázsromboló ügy a medvekérdés. Ceaușescu idejében csak ő vadászhatott medvére, elnöki előjog volt, amiről csak nagyon kevés ember számára mondott le. Akkoriban egy év során 30–50 medvét lőttek, megbízható állományadatokkal pedig nem rendelkeztünk, mert senkit sem érdekelt, hány medve él az ország erdeiben. A vadkár fogalma nem létezett, a kollektívek tulajdonában lévő területeken elszenvedett károkat az egységek „nyelték le”.  

– A medvekérdés ma olyan mértékben dominál, mintha nem is élne más állatfaj Románia erdeiben. Végül is mit örököltünk vadállomány tekintetében a múlt rendszertől?
– A ’89-es fordulatkor óriási vadbőség volt Romániában, érdekes módon azonban éppen medvéből talán annyi egyed sem volt, mint napjainkban. Mindez elsősorban az élőhelyváltozással magyarázható. Az egyetemen azt tanultuk, hogy az emberi beavatkozástól függetlenül a Gauss-görbéhez hasonlóan változó, erőteljes növekedés és csökkenés jellemzi a vad fejlődését, számának alakulását, és ez szinte minden fajra érvényes. A medvék példányszámát mostanában felfutó dinamika jellemzi, függetlenül attól, hogy a zöld szervezetek rendszerint megkérdőjelezik a medvebecslési adatokat. Az uniós csatlakozáskor Románia vállalta, hogy fokozottan védi a honos nagyragadozókat, a medvét, farkast, hiúzt, vadmacskát. A medvék tekintetében négyezer egyed szigorú megóvására vállalt garanciát, miután a Brassóban működő Erdészeti és Vadászati Kutatóintézet felmérései azt mutatták, hogy a romániai erdők optimális medveeltartói képessége négyezer példány körül mozog.

– Ehhez képest ma hat-hétezer egyedről beszélnek…
– 2016-ig nagyjából létezett is egyfajta egyensúly, viszonylagos kontroll, az évi 300–350 medve elejtésével kordában tartották ezt a keretet, bár akkoriban is fordultak elő balesetek. A medvepopuláció 72 százaléka a Kárpát-kanyarban él, Hargita, Kovászna, Maros és Brassó megye területén, ezért hallani szinte kizárólag ezeken a területeken előforduló súlyos ember–medve találkozásokról. A medve okos állat, és miután időnként eldördültek lövések a füle mellett, megszokta, hogy félnie kell az embertől, menekülnie kell. Ezek az ösztönök azonban eltompultak, miután 2016-tól kezdődően gyakorlatilag nincs medvevadászat Romániában. Ide vezethetők vissza az olyan, deviáns viselkedésről árulkodó esetek, mint a legutóbbi, amikor Nagyszeben utcáin sétált egy medve. Az emberrel szembeni félelem „elveszítése” mellett az is közrejátszik, hogy a fiatalabb vagy gyengébb egyedek kiszorultak a természetes élettér perifériájára. Olyan vidékeken jelentek meg, ahol korábban soha nem fordultak elő. És hamar megtanulták, hogy a települések környékén nagyon könnyen képesek táplálékhoz jutni.

– Ki „védi” ma az állományszabályozástól a romániai medvéket?
– Például a nyugat-európaiak, miután náluk már nincs medve, sikerült kiirtani a legutolsót is. Mi valóban büszkék lehetünk a medvéinkre, és hogy ma is szaporodnak, hatalmas példányok fejlődnek ki, az a közel kétszáz éve elkezdett tervszerű vadgazdálkodás eredménye. Minél inkább elszaporodik azonban egy állatfaj, annál inkább csökken az embernek az illető fajjal szembeni toleranciája.

– Milyen intézkedés hatására bicsaklott meg ez a folyamat éppen 2016-ban?
– A Cioloș-féle ideiglenes szakértői kormány idején Cristiana Pașca-Palmer – férje egy amerikai NATO-tábornok – környezetvédelmi miniszter a zöld szervezetek nyomására egyetlen rendelettel betiltotta a medvevadászatot. Az­óta egyetlen utódjának sem sikerült politikai veszteségek nélkül visszavonnia vagy észszerűsítenie azt a rendeletet. A medvekérdés ugyanis legfeljebb a lakosság 15 százalékát érinti közvetlenül, az óriási többség a távolból sajnálkozik a medvék kiszolgáltatottságán. Az állatvédő szervezetek passzív védelmet gyakorolnak, nem vesznek részt az állatok mindennapi életében, érzelmileg viszont minden eszközzel igyekeznek hatni az emberekre. A döntéshozási mechanizmusokat célzó lobbi hatékonysága pedig azon is múlik, hogy az épp hatalmon lévő politikai csoport tagjai közül hányan vállalják fel, hogy ők vadászok is. Ma is sok politikus vadászik, de csak inkognitóban, mert a választók felé ennek nem jó az üzenete.

– Nevezhető-e vadgazdálkodásnak az a változás, miszerint a „visszaeső” medvékre mégiscsak adnak kilövési engedélyt?
– Nálunk csak utólagos beavatkozás zajlik, azokat az egyedeket ejtik el, amelyek már kárt okoztak, illetve változatlanul potenciális károkozók, megelőzésről nem beszélhetünk. A legfontosabb a számegyensúly visszaállítása lenne, ami nem 500 medve azonnali kilövését jelentené, hanem a perifériára, a települések közelébe szoruló egyedek elsődleges kiemelését. Megoldásként kínálkozna az állomány egy részének befogása és azokba az országokba való telepítése, ahol már nincs medve. Egy bukaresti nagyköveti értekezleten fel is vetettük egyfajta medvekvóta bevezetésének ötletét, de senki nem mutatkozott érdekeltnek. A helyzet súlyosbodásával annyiban változott a kérdés uniós megítélése, hogy az EU immár az egyes országok hatáskörébe utalta a medvekérdés kezelését. Amúgy azokban az uniós országokban, amelyekben még élnek medvék – Horvátország, Szlovákia, Svédország, Finnország –, létezik prevenciós kvóta, csak nálunk nincs. És ezt a helyzetet egyetlen miniszternek sem sikerült még megoldania.

– A tízéves szentgyörgyi vadászati múzeumot gyakorlatilag az ön trófeagyűjteményére alapozva hozták létre. Miért döntött az odaajándékozás mellett? Nem volt már, ahol tárolni?
– Mindig azt tartottam, hogy Háromszék legnagyobb természeti értéke a jó minőségű, nagy létszámú vadállomány, és fontosnak tartottam mindezt megismertetni valahogy a nyilvánossággal. A vadászmúzeum létrehozásának általam felvetett ötletét nagy nyitottsággal fogadták a város vezetői, támogatták az intézmény megalapítását – miközben épp keresték a felújítandó Bene-ház megfelelő rendeltetését. Nagyon sok adomány is érkezett az évek során, nemcsak vadásztrófeákkal, hanem festményekkel, szakirodalommal, értékes tárgyakkal gazdagodott a kínálat. Magyar közpénzeket is sikerült megpályázni, magyarországi szakemberek vettek részt a múzeum kialakításában, és sikerült olyan mértékben megtölteni tartalommal, hogy roppant boldogan hallom: tíz év alatt több mint 80 ezren látogatták meg. Sepsiszentgyörgy egyik attrakcióvá nőtte ki magát – és kezdte kinőni a jelenlegi kereteit.

Sárkány Árpád
Székelyudvarhelyen született 1960. február 12-én. 1979-ben érettségizett a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, 1986-ban diplomázott a Brassói Egyetem erdőmérnöki szakán. Kerületvezető erdőmérnök volt 1986–87-ben, 1987-től a rendszerváltásig Kovászna megyei vadászati felügyelő. 1990-től az Országos Vadászati Tanács tagja, miniszteri tanácsos, a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) alelnöke. Nős, két gyermek apja.