Beszélgetés László KárollyalA rohanó színművész

2023. március 3., péntek, Életutak

– A mindig rohanó színművész nevet azok ragasztották rád, akik nem csupán színpadi teljesítményed miatt csodálnak, hanem emberi megnyilvánulásaidért, baráti, emberközeli cselekedeteidért is. Hosszú pályafutásod alatt sok mindenkivel kezet ráztál, olyanokkal is időnként, akik ezt nem érdemelték meg, de leginkább azokkal, akiknek sokat számít a te kéznyújtásod. Én bevallom őszintén, számomra mindig ünnepi pillanat volt, amikor találkoztunk, legtöbbször rohanva. Rohantál, mert délután még be kellett ugranod valamelyik iskolába vagy a Művelődési Házba vagy az öregek otthonába vagy... És folytathatnám szinte vég nélkül. S hogy már kérdezzek is valamit: mikor szándékozol leülni, pihenni?
– Azt nem mondom, hogy nincs dolgom. Évekkel ezelőtt láttam hozzá a sepsiszentgyörgyi színház történetének lejegyzéséhez, a színház egészéhez igazítva, onnan kibontva. Belőle egy részlet már napvilágot is látott, nem éppen úgy, ahogyan én elképzeltem, de a kiadó biztat, hogy a sok száz oldalas könyv meg fog jelenni. Ez más színházbemutató lesz, mint amilyet színházon kívüliek írnak, ebben benne van a teljes énem, életem, álmaim, kudarcaim, de mindezt úgy igyekszem beépíteni a történetbe, hogy abból mindenki erőt merítsen a folytatáshoz, akár ott dolgozik, akár nem. Mert a színház olyan állomás, ahová mindenki megérkezik előbb vagy utóbb, ha másképp nem, hát mások elmeséléseiből. Mert ahogy szokták mondani, színház az egész világ, s ha bölcselkedni akarnék, azt mondanám, ha valaki elmegy színházi előadásra, olyan erőt nyerhet általa, amely felpörgetheti egész életre, felfedeztetheti vele mindazt, amiről el kell gondolkodnia, amin túl kell lépnie. S konkrétan a kérdésedre válaszolva, hogyan állhatnék le, amikor itthon, nálunk, ebben a tömbházlakásban is megtalált a játék, utánam jött a játszótér. Mondtam már, a lábaim kezdenek elkopni, vége a rohangálásnak, s akkor egyszer a fiam és barátja, Vargyasi Levente azzal kápráztatnak el, hogy filmet készítenek, olyan körülmények között, hogy az már tényleg kihívásnak számít. Végigforgattuk az egész lakást, a fiam felesége volt a mindenes, ő volt a rendező, a kellékes, a segédszínész, én főszerepet kaptam. Ha élne a feleségem, bizonyára neki is nagyon tetszenék ez a házi filmezés. Sok mindent elveszítettem vele, leginkább a biztonságérzetet, hiányzik az ő gondoskodó szeretete. Mikor már ágyban feküdt, akkor sem mulasztotta el engem biztatni, bátorítani. Fiatalon ment el.

– Azt mindenki tudja rólad, hogy roppant barátságos, közvetlen vagy mindenkivel. Nem is hallottam, hogy lenne bár egy haragosod. Hogy is lehetne ilyesmire gondolni, hisz én láttalak téged bolond Ferivel is beszélgetni a park sarkánál, s aki távolról figyelt, akár barátoknak is nézhetett. És bármerre jársz, Puki bácsiként érkezel, ahogy kis színjátszóid elneveztek, s nagy barátként távozol, közben ott hagyod a szíved, a lelked, hogy aztán visszatérj, s megmártózzál azok örömében, akiknek tulajdonképpen te hoztad el ezt az örömet. Lobogó hajaddal, sebes lépteiddel kitűntél a sétálók vagy sietősen lépkedők között, s még akkor is megálltál pár percre, ha netán futásra kényszerültél, hogy elérj időben a következő helyszínre. Lehetett ezt bírni?
– Először szögezzünk le egy dolgot: engem különösebben az anyagiak nem érdekeltek, csak annyira, hogy a családom ne nélkülözzön. A cigány gyerekekkel nem áll le mindenki az utcán, de én igen, ha szépen köszönnek. Ilyenkor aztán kifordítom a zsebem, s ami aprópénzem van, szétosztom közöttük. A színház arra is megtanít, hogy légy türelmes a türelmetlenekhez, segítőkész az elesettekhez. Voltam én eleget nagy úr is, igaz a színpadon, megtanultam, hogyan kell játszani a felettest, a nagyot, az úrhatnámot, de földhözragadt szegény is voltam több darabban is. És mit mondjak? Én átéltem ezt is, azt is, s főleg az utóbbit soha nem tudtam csak úgy egyszerűen kirázni magamból. Egy-egy darabnak, amelyben elesett embert alakítottam, napokig a hatása alatt voltam, s tévednék, ha azt mondanám, hogy a függöny legördülésével minden kiszállt belőlem.

– Elmondok neked valamit. Hilda lányom sokszor játszott olyan szerepeket, amelyek az elesettséget, a kiszolgáltatottságot, a megalázottságot hordozták. Igaz, volt ő Júlia is a sepsiszentgyörgyi társulatnál, előkelő kisasszony a gyulai nyári színpadon, ünnepelt primadonna az egyik pesti színházban, nagyúri lány Marosvásárhelyen, de mindezek ellenére egyszer kifakadt: Édesapám, miért osztják mindig rám az olyan szerepeket, amelyekben a kiszolgáltatottság, az állandó megalázás, a lelki és anyagi nyomor a meghatározó? Én azt feleltem neki, azért, mert azokat nem mindenki tudja eljátszani, ilyen helyzetekbe beleélni magát nem mindenkinek sikerül. Nem tudtam meggyőzni. Ő tényleg hosszú időn át hordozta magában egy-egy szerep kínját. Miért ne árulnám el, valahányszor előadás után a többiek már lejöttek a beszélgetőbe, ő sokszor fél órát is még magában emésztette az átélt szerepet, s mi ott vártuk őt a lejárati lépcső aljában. Te is gondoltál ilyesmire?
– Ha gondoltam is, és sokszor át is élhettem, nem mondhattam ki, mert a családom a színházzal úgy eljegyezte magát, hogy kilépni belőle nem is lehet. Legalábbis végérvényesen nem. Mindkét lányom engem követett a pályán, Zsuzsa, a nagyobbik éppen most érett nyugdíjassá, évtizedekig a marosvásárhelyi társulat tagja volt, s nem az édesapa, de a színházhoz némileg értő ember mondja, hogy nem akármilyen fokon szolgálta a teátrumot. Főképpen igazságérzete az oka, hogy korábban fel kellett adnia álmait. A kisebbik, Kata az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház megbecsült tagja, rengeteget játszik, nem akármilyen szinten. S bár a fiamból, a legifjabb László Károlyból, akit utánam Pukicának becéznek sokan, nem lett az, amire vágyott, de nem szakadt el a világot jelentő deszkáktól. Zenészként, versíróként, zeneszerzőként éveken át szolgálta hűséggel a színházi világot, óriási szerencsém volt a Mesekaláka beindításakor, a gyerekszínház felállításakor, mert ő lett a zenei irányító, oktató, mindenben segítő.

– Szoktál keresgélni az emlékeid között? S ha igen, sikerrel?
– Szép és tragikus emlékem fűződik Gábor Andor Dollárpapa című művéhez. Ebben volt az első fontosabb fellépésem, Völgyesi András rám osztotta a csöppet sem könnyű hozományvadász-szerepet. 1968. január 28-án volt a bemutató. A nézők nagy tetszéssel fogadták. A negyedik előadás volt éppen, amikor édesanyám telefonált Brassóból, hogy hirtelen elhunyt édesapám. Lement az aznapi előadás, a színház kocsijával bevittek Brassóba, velem jött Ildikó, aki akkor a menyasszonyom volt, Taranek, a fodrász, Szamosközi László, akivel együtt végeztük a főiskolát, s együtt kerültünk ide, és Bán Ernő rendező. Megható volt, hogy a temetésen a teljes társulat megjelent, ott állt a koporsó körül. Ott, akkor éreztem igazán, hogy csodálatos családba kerültem. Sajnos, a félős természetem felújult, sokszor félelmek között éltem. Ez lett úrrá rajtam akkor is, amikor a Parancsra tettem című darabot játszottuk. Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el, hogy leginkább a kolozsvári elő­adásunkon szembesültem az általam megformált személy tetteinek felelősségével. A háború borzalmai sejlettek fel, amikor egy asszony leszólt a páholyból: „Két ártatlan fiam odaveszett, de a becsületük nem.” Elképzelhető a döbbenet, a vádlott és a vádló ügyész lelkiállapota. Ehhez hasonló helyzet hosszú pályám alatt többször is előfordult. A Boszorkány című mű előadásakor, amelyben Nemes Levente Bethlen Gábort alakította, én pedig Péchy Simont, bizony egymást segítve oldottuk a gátlásokat. A félelmeim tehát nem voltak alaptalanok. Volt úgy, hogy csupa kék volt a karom, mert Bíró Levente tartotta bennem a lelket. A félsz miatt. El is mentem Szabó Zoltán orvoshoz, pszichiáterhez, ő azt mondta nekem, túlzottak a félelmeim. „Amitől félsz, azt csináld!” – oktatott ki. Viszont bármilyen helyzetben meg tudtam indulni, s elvégeztem, amit elkezdtem. Említettem, hogy voltam én nagy úr is nem is egy darabban, de földhöz ragadt is. Volt igen hosszú szövegem egyik darabban, s alig egy-két szó a másikban. Lehet nagyon rossz alakításod egy szövegben gazdag előadáson, de lehetsz ünnepelt egy-két mondat elhangzásáért, akkor is, ha történetesen egyéb szereped nincs, csak éppen be kell vinned a poharat a tálcán. No, látod, ez, ami engem megnyugtat. Itt még egy történetet elmesélek. Az Yvonne, burgundi hercegnő című előadásban nagyon rövid szerepem volt. Egyetlen mondat, ami igen kevés szóból állt. Ezt kellett volna elmondanom, de hogy mi történt velem, ma sem tudom. És éppen Brassóban! Egyszerűen nem jutott eszembe. A baj onnan adódott, hogy többek között azon az előadáson a súgót beültették a nézők közé, az első sorba. Szegény a végén már olyan hangosan súgott, hogy körülötte mindenki hallotta, csak én nem. Nem emlékszem olyasmire, hogy nehezteltem volna, mert ezt vagy azt a szerepet nem rám bízták. Annak viszont örülni tudtam, ha bekerültem egy-egy csapatba. A próbák, s nem csupán az előadások éltetik a társulatot, biztosítják a kellő hangulatot, ami időnként el is mérgesedhet, de nem annyira, hogy a színházon kívülre is eljusson a híre.

Az emlékeimről kérdeztél. Hát persze, hogy vannak, kellemesek is, kellemetlenek is, s ha kerekké akarod formálni a történetet, vissza kell nyúlnom arra az időszakra, amikor megszületett bennem a színészkedés gondolata. Ez a gyerekkorom volt, Brassóban, ahol laktunk, az udvaron lehetőség volt sokat játszani, s ahogy édesanyám mondta, én mindig színházasdit kezdeményeztem. Édesanyám volt az első biztatóm és lelkesítőm, a szereplők kikerültek a környező lakásokból, s még nézők is akadtak. Édesanyám szerzett egy zongorát, ő szolgáltatta a zenei kíséretet. Alig múltam tízéves, amikor az első bírálat megszületett: az egyik előadás alkalmával, mely kissé zajosra sikeredett, a felső szinten lakó asszony álmából felriadva, leöntött minket egy vödör vízzel. Mondanom sem kell, amikor megtudta, hogy milyen komoly játékot szakított félbe, elrestellte magát, s a következőkben ő lett az egyik leglelkesebb nézőnk. Édesapám, aki vasúti tisztviselő volt, mérnököt akart belőlem faragni, de édesanyám sikeres színművésznek képzelt el, az érettségi után titokban elkísért Kolozsvárra felvételizni a színire. A nyolcadiknál meghúzták a vonalat, én a kilencedik voltam. Igaz, nem is készültem igazából, azt hiszem, Petőfi legrövidebb versét mondtam el, s ez nem volt elég. Nem hagytam magam. A következő felvételire jobban felkészültem, több verssel is jelentkeztem, de ezúttal a tizenötödik lettem, ám csak tizennégyet vettek fel. Jót sírtam a házsongárdi temetőben, de Szentgyörgyi István emlékművénél megfogadtam, hogy azért is színész leszek. A kudarc nem tört le. Közben az egyetemet áthelyezték Marosvásárhelyre, oda utaztam ősszel. Itt talált meg egy illetékes, s újságolta, hogy kerestek már engem otthon is, mert kaptak még egy helyet, s az engem illet.

Zsoldos Árpáddal is van egy szép emlékem. Az első év vége gyengére sikeredett, a vizsga nem ment a legjobban, s akkor egy negyedéves, végzős diák addig próbáltatta velem a szöveget, hogy végül sikerült. Ő volt Zsoldos Árpád, akivel aztán évekig együtt játszottunk Sepsiszentgyörgyön. Mert 1958-ban, a nyári államvizsga után kineveztek a sepsiszentgyörgyi színházhoz. Kollégámmal, Szamosközi Lászlóval együtt léptük át az itteni Thália kapuját. Hogy mi fogadott? Kellemes baráti munka, segítő kollégák, de nagyon nehéz volt a lakhatás hiánya. Én egy darabig a színházigazgató, Kovács Dezső akkor felújított lakásában kaptam helyet, a zongora alatt. A reggelit oda szolgálta fel nekem az igazgató felesége, aki mellesleg elismert színésznő volt.

Az a brassói utcaszínház, valamint cirkusz sem esett ki az emlékezetemből. Szerepek jöttek, mentek, cserélődtek, a helyszínek állandóan változtak, a díszletek átalakultak, de azt a gyerekkori színjátszást semmi nem tudja kitörülni az emlékeim közül. Lehet, éppen ennek köszönhetően vágtam bele itt is a gyerekszínház megteremtésébe, mert időnként magam is újra gyerek lettem, főleg, amikor egy-egy karakter megalkotásához szükség volt erre, sokszor úgy éreztem, mintha ott, Brassóban az udvaron ugrálnánk. Ehhez az emlékhez kapcsolódva elmondom, hogy rengeteg szerepet játszottam, kaptam én a kritikától hideget, meleget, olyat is, mit megérdemeltem, de olyat is, amit nem. Az a brassói vízöntés megtanított, hogy a hideget is el kell viselni, mert utána következhet valami felemelő. Az sem volt ritka, hogy az egyik kritikus az égbe vitt, a másik a pokolba küldött volna az ugyanabban a darabban nyújtott alakításomért. Az viszont jólesett, amikor édesapám elhunyta után a kolozsvári Szőcs István levelet írt az igazgatómnak, Kovács Dezsőnek, hogy most engem ebben a helyzetemben nem zavar a Dollárpapa kritikájával, ami valószínűleg lesújtó lehetett. Akkor rájöttem, s ma is vallom, hogy azért a szigorú kritikusoknak is van szíve. A Parancsra tettem számomra az egyik legemlékezetesebb előadás volt. Nagyszerű szerepet bíztak rám, fiatalon a nagyok között, akkor öt másodperc alatt átéltem mindent, de a félelmem felerősödött. Aztán még leg­alább százötven előadást tartottunk, sok helyen megfordultunk, mindenfelé hatalmas sikerrel. A Ruy Blas főszere­pében jól éreztem magam, de a helyi sajtóban nem írtak erről nagy elismeréssel.

– Most nem térhetünk ki előadásaid részletes bemutatására, erre bizonyára sort kerítesz a vallomásos kötetedben. Én azt sem kérdezem, hány darabban játszottál, hányat rendeztél, melyik szerepnek örültél a legjobban, melyiket utáltad, mindez kiderül majd a jóval bővebb írásodban. Ám az engem is izgat, hogy neked, illetve a színésznek lehetnek-e szerepálmai, lehetnek-e visszautasított felkérések, egyáltalán lehet-e érezni, hogy a rendező figyelembe veszi a szereplők érzéseit, lehetőségeit, álmait?
– Mindenkinek lehet szerepálma, de ebben a dologban nem a színész a döntő tényező. Megmondom őszintén, én minden szerepnek tudtam örülni, s ha icipici volt is, olyan fontosnak tartottam, mintha az főszerep lenne. Voltam én már mindenféle, koldus, nyomdász, herélt, vackor, asztalos, Duzzog a Csongor és Tündében, Sovány, Bohóc, keszeg, intellektuel, szolga, Robinson, de polgármester is, meg püspök, bíró, tanácsos, temetkezési vállalkozó, abbé, Tündöklő Jeromos, Apollón, Ruy Blas és sorolhatnám tovább. Mindegyik szerepemhez alázattal viszonyultam, nem viszolyogtam a koldusruhától, de nem szálltam el a díszes püspöki ruházatban sem.

– Összeszámoltam, mintegy százharminc nagyobb szerep sorakozik a neved után. Ezek között vannak igazán kiemelkedő karakterek. És a rendezéseid, nem csupán a gyerekdarabokra gondolok, szintén szép méltatást kaptak, ám azért mégis mi inkább színpadi játékosként, színművészként, s hogy a te sokszor emlegetett kifejezéseddel éljek, komédiásként ismerünk leginkább.
– Valóban. Azt is elmondom, hogy én soha nem kívánkoztam más színházhoz. Se vendégszereplésre, sem áttelepedésre. Itt jól éreztem magam, mert megbecsültek, és vissza tudtam kanyarodni oda, ahonnan elindultam: a gyerekszínházhoz. S itt most neked köszönetet is mondhatok, mert tulajdonképpen tőled indult az egész, amikor a Pionírházba látogatva újságíróként, ráéreztél a mi játékunk komolyságára, s akkor jelentetted ki, hogy ennek a játéknak, ennek a gyerekszínjátszásnak a nagyszínpadon a helye. Az igazgatónő, Mircse Margit egyeztetett a színház vezetőivel, s mi a gyerekekkel bevonultunk a nagy színpadra, ott próbáltunk, ott játszottunk telt ház előtt. S hát amikor beléptek a gyerekek közé a nagy színészek is! Marton Lili, Fordított világ című gyerekjátékának leírhatatlan sikere volt. Persze, rendeztem én más darabokat is, szívem csücske volt A hideg szív, A gyufaárus kislány, a Csizmás kandúr, a Mesekerék, amelyet Benedek Elek meséi alapján állítottunk össze. A Fordított világ bemutatójára nem csupán a szerző jött el, hanem Fodor Sándor is. Ez a siker népszerűséget eredményezett, s jól ki tudtuk használni az adódó lehetőséget: a Kiss Árpád Általános Iskola igazgatója mesedarabok írására hirdetett pályázatot, s a bírálók között ott volt Domokos Géza meg jómagam, és ennek eredményeként született meg a Mesekerék. Mint valami malomkeréken, leperegtek a beküldött művek, kiválogattuk a sok-sok beérkezett darab közül azt a négyet, amelyeket aztán be is mutattunk. Innen már csak egy lépés volt a Mesekaláka, ennek kiötlése már Matekovics János érdeme, aki a színpad után a képernyőre is becsábította a csapatot, amely adott pillanatban harminckét gyerekből és tizenkét felnőttből tevődött össze. S ha dicsérni akarok még valakit, az elsősorban a fiamnak szól, no meg ifjú Matekovics Jánosnak, aki segített a megzenésítendő versek – legalább kétszáz darab – kiválogatásában, sőt, ő maga is számos, a gyerekekhez közel álló, őket megszólító verset írt. Velünk járta az utcákat, segítette zenészként előadásainkat ifjú Torma Sándor. Kósa Ferenc felvevőgépével mindenfelé elkísért, neki köszönhetjük, hogy Dancs Árpád ki is adhatott egy válogatást. Ám a neves zenepedagógus, László Bakk Anikó kérésének nem tudtunk eleget tenni, mert az elhangzott zenés számokat nem írtuk, nem írattuk le. Az elismert szakember arra kért, szedjük össze az egész anyagot, s küldjük el neki. Jó is lett volna gyűjteményes kötetben, egy helyen látni és olvasni. Jólesett az akkor elismert szakembernek számító kolozsvári Földes László dicsérete.

– Milyen intelmekkel fordulnál a mai fiatalokhoz?
– Legyenek igazán fiatalok! Olyanok, akikben meg lehet bízni, akikre lehet számítani. Fiatal színésztársaimnak nem mondhatok egyebet, kitartásra intem őket, alázatra a választott pálya és szakma iránt. És ne felejtsék, hogy amilyen körülmények, lehetőségek ma rendelkezésre állnak, azok a megelőző nemzedékek odaadását tükrözik. És ne feledkezzenek meg a nyugdíjba vonultakról, a színháztól eltávozottakról. Ma is a színház tagjának érzem magam, még úgy is, hogy a lábam már nehezen segít elmenni abba az épületbe, amely második otthonom volt hatvan éven át. Ezért érzékenyültem el egyik nap, amikor szólt a telefon, a Tamási Áron Színház új igazgatója, Ferenczi Gyöngyike érdeklődött hogylétem felől, s meghívott, vegyek részt a nyugdíjasok találkozóján. Hát ott leszek, mert ennek a társulatnak még mindig tagja vagyok, s az is maradok!

Péter Sándor

(Részletek a szerző megjelenés előtt álló, Fiatalok, még itt vagyunk! című második beszélgetőkönyvéből)

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Ön szerint a Sepsi OSK bejut a felsőházi rájátszásba?







eredmények
szavazatok száma 420
szavazógép
2023-03-02: Sport - :

Jövő keddre halasztották az ügyet (Labdarúgás)

Nem hozott döntést csütörtökön a Román Labdarúgó-szövetség (FRF) fellebbviteli bizottsága a Sepsi OSK–FC U Craiova élvonalbeli bajnoki mérkőzés ügyében, így továbbra is a fegyelmi bizottság ítélete van érvényben, amely szerint a háromszéki klub zöldasztalnál győzött. Az érintettek meghallgatását követően új időpontra, jövő keddre halasztották az ügyet.
2023-03-03: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Kettős könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön
Bodó Barna ny. egyetemi docens és Váry O. Péter, napilapunk belső munkatársa legújabb kötetének bemutatására kerül sor a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében ma 18 órától, ahol házigazdaként Szonda Szabolcs könyvtárigazgató fogadja az érdeklődőket. Egy más mellett, esszék, tanulmányok és Otthonlét című könyveikben azokról a lehetséges otthon- és jövőképekről adnak számot, amelyek a rendszerváltozás utáni Romániában meghatározóak lehetnek közösségünk számára.